A montmorillonitos babakrém (Örökdiák-kalandok)

Örökdiák vagyok. Korábbi, a diák-diákkorban megszerzett diplomáim után hirtelen elhatározásból a 40. szülinapomon a Szegedi Tudományegyetem környezettan szakának matekóráján találtam magam. És ez életem egyik legjobb döntése volt!

Felnőtt, vagy inkább örökdiák-fejjel ugyanis az ember célirányosan és az érdeklődésének megfelelően tanul, és ezért, higgyétek el, sokkal, de sokkal több esélye van arra, hogy az elsajátított ismereteket a való életben is alkalmazni tudja. Én például mostanában a kémiai laborgyakorlatok sikerén felbuzdulva – ti. hogy öt év alatt egyszer sem gyújtottam fel vagy árasztottam el vízzel vagy mérgező gázokkal az egyetem épületét – a saját konyhánkban megalapított kencekeverdében, a Fanni’s Lab-ben hasznosítom a tudást. Részben a saját magam, részben kísérleteimben önkéntesen részt vevő családtagjaim és barátaim örömére. Persze, nem csak a kémiai ismeretek jönnek jól egy-egy különleges készítmény elkészítésekor…

A legutóbb, családunk legfiatalabb tagjának készített kence receptjéhez ugyanis igencsak jól jöttek a földtudományi ismereteim is. Honnan tudtam volna különben, mi is a montmorillonit, és milyen tulajdonságai vannak? Amikor megláttam ezt az összetevőt a receptben, felcsillant a szemem, hogy az ásvány- és kőzettan-tárgyak keretében tanultak is gyakorlati értelmet nyernek a hétköznapjaim során. Ki gondolta volna akkor, amikor a megszámlálhatatlan ásvány nevét, szerkezetét és tulajdonságait próbáltam (kisebb-nagyobb sikerrel) megjegyezni, hogy pont egy babapopsi-krém elkészítésénél fog hasznosulni az ásványtani tudásom! Nos, ez is egy kiváló példa arra, hogy valójában akármit is tanulunk, az soha nem felesleges, mert a tanulás pillanatában még nem biztos, hogy tudjuk, mikor és hol lesz szükségünk az elsajátított tudásra. Az örökdiák-lét kifürkészhetetlensége, izgalma ez, és ha az élet egy pontján értelmet nyer a befektetett energia – akár csak egy popsikrém formájában is –, az megmosolyogtató, felemelő, örömöt adó érzés.

Szóval az az igazság, hogy tényleg baromi nehéz tárgynak találtam az ásvány- és kőzettant. Az öt év során többször is előjöttek a tanrendben ilyen-olyan tárgyak keretében ezek az ismeretek, és szerintem magyar nyelven annyi idegen szóval a tanulmányaim során még sosem találkoztam, mint ezekben a tananyagokban. Bonyolult a nevezéktan, a hosszú képletek megjegyzésével pedig, bevallom, csak ritkán próbálkoztam. A montmorillonit neve viszont valahogy mindig megragadott. Olyan dallamos, nem? A hosszú évek során, amikor valamit lehetetlennek éreztem megtanulni, akkor is mindig törekedtem arra, hogy legalább egy-két példát valahogy mégis megjegyezzek, sose forduljon elő az, hogy valamiről semmi fogalmam sincs. Egy-egy hosszabb és bonyolultabb információ, név megjegyzése ilyen esetekben egészen jól tud jönni például egy szóbeli vizsgán. Amikor a diák kimondja, hogy „Például ilyen ásvány a montmorillonit.”, akkor általában a tanár szeme is felcsillan. Ilyenkor csak arra kell nagyon tudatosan figyelni, hogy ne elégedjünk meg a tanár szemében megjelenő csillogással, és ne dőljünk hátra elégedetten a csillogás fényében, mert erős a kockázata annak, hogy ennél a pontnál a tanár lelkesedése exponenciálisan nő, és feltesz olyan kérdéseket, mint például tudnék-e még másik példát is mondani, vagy a másik csoportból is tudnék-e említeni ásványokat… Esetleg fel tudnám-e írni a montmorillonit képletét… Szóval ezeket elkerülendő mindenképpen fontos, hogy a mondat végén ne vigyük le a hangsúlyt, hanem ugyanazzal a lendülettel, lehetőleg jó hosszan folytassuk a mondatot, és evezzünk vissza biztonságosabb vizekre a felelet hullámain. Így van esélyünk megúszni a kényes kérdéseket. Persze, vannak az öröktanárok, akik ilyenkor is pontosan tudják, mi van a diákfejemben (tehát ha a hosszú mondat végén is marad némi mosoly a nézésükben, akkor abból erre következtethetünk). Ilyenkor fontos, hogy ha tudunk, ártatlanul csillogó szemekkel nézzünk, és akkor maximum annyit fognak kérdezni: „Maga, ugye, jogász doktor?”

Szóval, montmorillonit… Egy duzzadó agyagásvány. No, de mi is az az ásvány? És miben különbözik a kőzettől? Az ásvány a Föld szilárd kérgének határozott kémiai összetétellel, általában kristályos szerkezettel és határozott formával rendelkező természetes egysége, építőeleme. A kőzet ezzel szemben a Föld szilárd kérgének nagyobb egységeit felépítő, ásványokból álló természetes anyaga. Geológiai folyamatok eredményeként jön létre: így beszélhetünk magmás, üledékes vagy metamorf kőzetekről. Ha történetesen egy kőzetet egyetlen ásvány épít fel, akkor az a kőzet monomineralikus kőzet (szintén megjegyzésre érdemes fogalom, mely egyben nyelvtörőként is funkcionál). Az agyagásványok az üledékes kőzetek felépítői, és a legkisebb szemcseméretű frakciót adják: agyag – aleurit – homok – kavics, így jönnek növekvő sorban méret alapján a frakciók. Ezekből a frakciókból képződő kőzetek az agyagkő – aleurolit – homokkő – kongolmerátum, breccsa (az aleurit – aleurolit párost az öt év alatt egyszer sem sikerült hibátlanul kimondanom, pedig többször nekifutottam). Szóval ez az alaposztályozás, és most nem fárasztalak benneteket a mérettartományokkal, főleg, hogy legalább 3-4 féle osztályozást fel tudnék sorolni, de akkor itt garantáltan a leglelkesebb olvasóim is feladnák az olvasást, és örök homályba veszne számukra a rejtély megfejtése, hogy mit is keres a montmorillonit a babapopsikenőcsben. Azt azért még érdemes tudni – mert ennek jelentősége lesz a popsikrémben – , hogy az agyagásványok az ún. fillo-, azaz rétegszilikátok közé tartoznak: ezeknél az ásványoknál tetraéderes és oktatéderes rétegek alkotják a kristályrácsot. A montmorillonit TOT-szerkezetű, azaz tetraéder-oktaéder-tetraéder rétegek vannak benne, két ilyen TOT-blokk között pedig van egy relatíve nagy (mármint nyilván a rétegszerkezethez és más agyagásványokhoz képest nagy, de itt most nanométeres tartományokról beszélünk) vizes réteg, mely még kationokat is tartalmaz. Azok az agyagásványok, melyekben ez a vizes réteg megtalálható, a duzzadó agyagásványok. Ha esetleg ennél a pontnál most hatalmas erővel tör rátok az igény, hogy nem duzzadó agyagásványra is tudjatok majd példát mondani, ha úgy hozza az élet (tehát amelyből ez a nagyobbacska vizes réteg hiányzik), akkor figyelmetekbe ajánlom a kaolinit és/vagy az illit említését. Ha még azt is hozzáteszitek, hogy ezeket az ásványokat például porcelán- és kerámiagyártás során használják fel, akkor garantált lesz a sikeretek.

A montmorillonit vízmegkötő-duzzadó tulajdonsága az, ami egy popsikrém esetén jelentőséggel bír, különös tekintettel a pelenkában uralkodó gyakran nedves körülményekre: a szárító hatása jótékonyan hat a baba bőrére. Említettem a víz mellett a kationokat: ezek a pozitív töltésű ionok a nagy negatív rétegtöltés-felesleget egyenlítik ki a kristályrácsban, és az ásvány ioncsere-képességét is adják. A pelenkán belüli ioncsere-folyamatokról majd talán egy másik alkalommal értekezek. Most még annyit elmesélek nektek, hogy a kenceboltban a legkisebb kiszerelést (100g) vettem meg a montmorillonit-porból, és az 50g krémhez 0,5g-ot kellett felhasználni a recept szerint. Erős a gyanúm, hogy családunk legifjabb tagja előbb szokik le a pelenkáról, minthogy ezt a mennyiséget felhasználjam. Szóval, lehet, hogy még a pattanás elleni tini-krémeibe is jut majd belőle. Egyébként jól jön a montmorillonit arcpakolásba, dezodorba és szappanba is, így biztosan nem vész majd kárba. Már csak az a kérdés, melyiket is készítsem el legközelebb…

Fanni's Lab