Síeljünk vagy ne síeljünk? - 1. rész: Yellowstone és Val di Fiemme
Hányszor, de hányszor írtam már az olaszországi
síeléseinkről… Több mint 30 éve érkeztünk először a Dolomitok csodálatos lejtőire.
Akkor még nem tudtuk, mennyi kaland vár majd ránk a következő évtizedek során.
És én, személy szerint azt sem tudtam, hogy egyszer majd eljön egy pillanat,
hogy ezeket a kalandokat elkezdem más szemmel nézni.
Kellett ehhez az örökdiákságom, vagyis az, hogy a
40-es éveimben elvégeztem Szegeden a Környezettan és Környezettudomány képzéseket.
Ezek az évek hozták meg a felismerést: hogy a fenébe tudtam úgy leélni 40 évet,
hogy a környező világunk működéséből valójában semmit nem értettem. De ezzel a
felismeréssel egyidejűleg az időnként iszonyatos küzdelemmel megszerzett természettudományos
tudásom mellé megérkezett még valami: méghozzá a kíváncsiság. A kíváncsiság,
avagy az okok felkutatása és az összefüggések megértése iránti vágy is. Az a
gyermeki „miért” korszak. Tudom, egy kicsit későn. De én így is iszonyúan
élvezem.
Szeged mellett pedig nagyon, de nagyon kellett
hozzá az a sok személyes kihívás az emberi kapcsolataim terén, amellyel az
Univerzum eltolt a falig az elmúlt évtizedben… És egy kicsit még azon is túl. Az
árnyékommal vagy az animusommal való szembenézés, ismerkedés. Mára talán
elmondhatom, hogy elfogadás, határhúzás.
Mert ezek a kihívások – Szeged és a
természettudományok, valamint az a bizonyos önismereti út – mind kellettek
ahhoz, hogy írni kezdjek. Hogy elkezdjem felfedezni azt, ki is vagyok én.
Ha tetszik, ez az elmúlt évtized olyan volt
számomra, mintha lesíeltem volna a cavalesei Olimpia I-II-III pályákon. Kellemes,
széles kék indulás a hegytetőn. Bár jó kis szél van… A hideg havat az arcomba
hordja. Nem baj, a Nap azért süt, és ez a fontos, lehet barnulni. Majd
útkereszteződések… Merre tovább? Melyik piros lesz a jobb? A jobb vagy a
baloldali? Abban ott jobbra van egy elég durva törés. Bevállaljam? Hoppá, ez itt
most a fekete. Lemenjek rajta? Vagy forduljunk inkább a Via del Boscora? A
hosszú, erdei utacskára? Csak szépen, komótosan csússzunk le. Jóval hosszabb az
út, de közben lehet nézelődni. Gyönyörű a táj. Az út szélén állatok. Na jó, nem
valódi a medve meg a szarvas, és a már igencsak elkopott vadmacska sem. Ó, már
megint elfelejtettem, hogy bátrabban kell nekiindulni a muflonos kanyarnak. Hát
így most taposhatok egy kicsit. Igen, ez volt a könnyebb út. Valljuk
be, szeretjük a könnyebb utat választani. A feketén is mentem már, de az azért
igencsak combos. No, itt is vagyunk a síbárnál. Meg lehet állni egy jó kis cappuccinora.
Vagy bombardinora. A pálya harmadik, alsó szakasza már gyerekjáték. Széles,
lankás piros. Persze a legkönnyebb pályán is lehet hatalmasat pofára esni, ha
nem figyel az ember. Ha nagyképű. Ha túlbecsüli a képességeit. Vagy ha egy őrült
snowboardos hátulról elkaszálja. No, de most szerencsésen leértem. Mi legyen? Még
egy kör?
És mennyi változást megéltünk már ezen a pályarendszeren
is! Felvonók cserélődtek egyre jobb, kényelmesebb és biztonságosabb, többszemélyes
és gyorsabb masinákra. Pedig hogy szerettem azt a hosszú tárcsás felvonót! Aztán
volt, hogy sütött a Nap, de olyan is, amikor egy centit nem láttunk a fehér
ködben. Szinte vakon síeltünk, időnként a pályát is elhagyva. A legtöbbször
szuper, ratrakolt pályákon csúsztunk, de olyan is volt, amikor jeges, hupnis,
vagy olvadt volt a hó. Vagy egyáltalán nem volt hó, például az alsó, Olimpia
III. és a Via del Bosco pályán, mert olyan meleg volt. Mára ez sem gond: ott
vannak a hóágyúk, és remek havat csinálnak oda is, ahova az Univerzum éppen nem
küld hópelyheket.
Ó, egy kicsit álmodozósra és talán túlságosan
képletesre sikerül ez a bevezető. Bocsássátok meg nekem! Még annyira frissen élnek
bennem az idei élmények!
Szóval, a blogomon külön „síelős lélektúrák”
címszó alatt sorakoznak a gondolataim. Írtam az 1985-ös Stava-balesetről, a
2018-as Vaia-hurrikánról. A vízlepergető sídzseki dilemmájáról. A lucidum
intervallumról, vagyis amikor Cavaleseben elgázolt egy snowboardos. És tavaly,
amikor a korábbi évek családi sítúráit követően ismét csatlakoztunk apuval a
közgázos sítáborhoz, erről is nosztalgiáztam egy sort. Akkor úgy búcsúztam,
hogy „jövőre, együtt ugyanitt”.
Az Univerzum pedig meghallgatta a kívánságomat, így
idén ismét útra keltünk mi kettesben apuval, hogy csatlakozzunk a remek
közgázos csapathoz.
A Kíváncsiság nevű Univerzum Manó ismét
befészkelte magát a fejembe, és újabb lélektúrákra inspirált. A következő
részekben ezekről szeretnék írni nektek.
Oké, oké, tudom, már alig várjátok, hogy adjak
valami magyarázatot, hogy is jön mindehhez a Yellowstone.
Nos, a helyzet az, hogy ezt a remek Kevin Costner
sorozatot néztük a sítábort megelőző hetekben Dodóval. Az elmúlt időszak
magasan legjobb sorozata szerintem. De azt biztosan állíthatom, hogy engem a
legjobbkor talált meg. Az, hogy elképesztően izgalmas történet, remek
rendezéssel, szereplőkkel és csodálatos felvételekkel, csak az érem egyik
oldala. A másikon pedig számtalan olyan emberi, társadalmi és kulturális kérdést
is boncolgat, amelyek engem nagyon megszólítottak.
Nem fogok spoilerezni, ha szeretnétek, majd
megnézitek. Ami miatt most itt említem, az az, hogy az egyik alapkérdése a montanai
hagyományos, cowboyos állattartó életmód és a ne építsünk-e inkább síparadicsomot
reptérrel a hegyekbe kérdés összeütközése. Persze, a filmnézés közben az ember
drukkol a főszereplőknek, a természetnek, és talán még el is ítéli a gonosz
vállalatokat és változást akarókat. Bennem is ilyen érzések kavarogtak. És
talán sosem indultam volna el egy újabb lélektúrára magamban, ha nem épp akkor
nézem ezt a filmet, amikor síelni indulok egy olaszországi síparadicsomba.
Nem fogom elmondani, hogy mi történt a filmben
Montanában. Főként, mert van még két rész, amit nem láttam, így nem is ért még
véget a történet, nem tudom a választ. Lehet, hogy ezzel az ötödik évaddal sem
ér még véget.
Síeljünk-e vagy ne síeljünk?
Sokszor gondoljuk, hogy egy kérdés, kihívás
egyszerű. Fekete vagy fehér. De a legtöbbször szerintem nem az. A filmben sem.
És az én történetemben sem. Erről fog szólni ez a sorozat.
Ha kíváncsiak vagytok a korábbí írásaimra, íme, itt találjátok őket:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése