Giro 2022 (Bringa-lélektúrák)
Időnként nézem a Girot. Pontosabban jellemzően akkor, ha Dodó nézi, és épp én is a tévé környékén vagyok, főként hétvégén. Az a budapesti időfutam elképesztő volt! 12 perc alatt át- és feltekerni a Hősök teréről a Várba… Hát, igencsak hihetetlen teljesítmény. Ahogy számomra az is hihetetlen, hogy lehet 40km/h fölötti átlagokkal 5-6 órákat tekerni. Néztem, hogy a Kaposvár – Füred közötti szakasz egyes részein néhány hobbibringás megpróbált a versenyzőkkel együtt tekerni a párhuzamos bringaúton. Akinek sikerült, az is jellemzően 1 percen belül feladta. Szerintem tök jó buli lehetett nekik. Mondjuk én nagyjából annyit érzékeltem volna, hogy husss… Kábé így húztak volna el mellettem, akárhogy is tekertem volna.
Mostanában újra
egyre többször bringára merészkedem. Azért csak merészkedem, mert az elmúlt
évek esései miatt kicsit vesztettem a bátorságomból. A legkisebb, ámde
legsúlyosabb következményekkel járó esésem még 2017 nyarán volt Korculán.
Igazából az esés nem volt nagy, még a sebességem sem, sőt. Valójában szerintem
épp azért estem el, mert annyira óvatosan és lassan tekertem a köves úton, hogy
könnyebben megvezették a kövek az első kereket. A bal könyökömre estem, pont
egy éles kőre, totál szétnyílt a csontig a könyököm. Telefon, Dodó, helyi
egészségház, ahol az orvos jól összevarrta a sebet. Ennek eredménye lett az
elfertőződés, 4 nap gyulladás, majd irány Budapest és a Honvéd kórház, műtét,
egy hét kórház, újabb műtét (ez utóbbi az ágyamban, úgy, hogy a jobb kezemmel
tartottam az orvosnak a bal karomat, mert nem fértünk be aznap a műtőbe). A bal
karom azóta is úgy néz ki, mintha a nagy fehérrel küzdöttem volna a tengerben.
Aztán rá egy évre a
Hárshegyen sikerült a hegyoldalban lebukfenceznem, a klipszes cipővel húztam
magammal a bringát is néhány fordulaton át, amíg valami bokor meg nem állított
minket.
Tavaly pedig itt a
lakópark melletti aszfalton lefelé száguldva, a bejárattól nagyjából 100 méterre
sikerült megint egy jó nagyot perecelnem, természetesen megint a bak könyökömre.
Ezúttal az volt a gond, hogy beszállt valami bogárka a sisakomba, amitől
megijedtem, és megpróbáltam kirázni a fejemből.
Persze, lehet, hogy
a bogárka helyett inkább bizonyos gondolatokat kellett volna kiráznom a
fejemből, lehetőleg még a bringázás előtt…. Mert ma már szépen látom én a
„földelési eseményeim” lelki oldalát is. Úgy gondolom, hogy az esések,
balesetek mögött időnként érdemes a bogaraknál és köveknél több okot is kutatni,
számba venni. Viszont éppen ez segít abban is, hogy a félelem ne uralkodjon el
rajtam teljesen és véglegesen, és ne adjam fel a bringázást, amit egyébként
szeretek, és jó közös programunk Dodóval.
Szóval azért
mostanában időnként hétvégenként Dodóval tekerünk itt-ott. Szépen fokozatosan
az erdei utakra is visszamerészkedem. Persze, csak a könnyebbekre. Ha úgy
ítélem meg, hogy egy út nekem túl kockázatos, leszállok és tolom a bringát.
Dodó pedig ilyenkor türelmesen megvár. Persze ő egyébként a legvadabb erdei
utakon szokott száguldozni, és legalább olyan félelemmel töltene el ezt látni,
mint amikor én magam ülök a bringán és tekerek egy-egy veszélyesebbnek ítélt
terepen. Szóval sokkal jobb, hogy nem látom, mit művel.
Veszélyes… No, hát
bizony nyilván ez a szó is nagyon relatív. Dodónak teljesen mást jelent. Ahogy
nyilván a Giro résztvevőinek is. Azért most hétvégén, amikor feltekertünk a
János-hegyre, ott tekeregtünk kicsit, majd hazagurultunk (összesen 24km volt),
nézegettem a határaimat. Megállapítottam, hogy ha lejtmenetben haladunk, az én
határom akkor is 27-28km/h-nál van; ekkor elkezdek fékezni. 21-22km/h-nál még biztonságban
érzem magam. Egy héttel korábban egyszer elértem a 30km/h-t, na, akkor már
eléggé paráztam. Emlékeim szerint anno még az eséses korszakom előtt is valahol
38-40km/h-nál volt a maximum. Emlékezzetek vissza a Giro-s bringások
sebességére… No, igen…
Az emelkedőket viszont elég jól bírom. Persze, a hobbiátlaghoz képest, természetesen nem a Giro-sokhoz viszonyítva. Felvettem Beni nagyjából tízéves Suunto mellkaspántját és óráját, hogy nézzem a pulzusomat. A teljes távon az átlagpulzusom 90 volt, a maximum pedig 140. Ebben benne van az első 6km hegyre tekerés, és a 28km/h-t megközelítő sebességem jelentette stressz is.
Kicsit még
visszatérve a veszély és félelem témájára… Láthatjátok, hogy nem csak a
vaddisznóktól félek, hanem most egy kicsit a bringázás körülményei is ki tudják
váltani belőlem ezt az érzést, és jelentősen áthelyezik a veszélyérzet határát
az elmémben. Így most a komfortzónám jóval szűkebb, mint amikor
mountainbike-versenyekre jártam. De tudom, hogy nem jó visszavonulni. A
búvárkodásban is – akármilyen negatív élmény is ért az évek során (ott is volt
néhány, bizony) – mindig volt valaki, aki szó szerint visszazavart a vízbe. Próbálom
a félelmet a barátommá tenni. Hagyni, hogy a határaimat nagyvonalakban
meghatározza egy adott időszakban, de nem hagyni, hogy legyőzzön. Figyelek a
megérzéseimre, a lelkiállapotomra, mi fér bele és mi nem éppen akkor, de
hagyom, hogy Dodó segítsen a komfortzónám tágításában. Óvatosan. Fokozatosan.
Nemrég
beszélgettünk és azt mondta, hogy ő akkor érzi igazán, hogy él, ha jelen van
bizonyos fokú veszély, ha komfortzónája határait feszegeti, legyen szó akár
búvárkodásról, akár bringázásról, túrázásról. Hát, az én családomban ezt az
elvet egyáltalán nem osztotta soha senki. Engem mindig arra neveltek, hogy
jócskán a biztonság keretein belül maradjak. Anyukám a mai napig aggódik, ha
túrázunk, hogy az erdőbe megyek futni.
Érdekes, mert a
napokban olvastam egy könyvben Jung egy gondolatát, mely így szól: „Csak ami
képes elpusztítani önmagát, él igazán.” Ha belegondolok az elmúlt 18-19 évembe,
a bringázásaimba, a búvárkodásba, hát eléggé eltávolodtam attól, amit a
családból hozok. Nem is igazán tudnám most megfogalmazni azt, mi vezérelt
ezekre az utakra. Talán a tudattalan, intuitív árnyék-énem. Azon gondolkoztam, az
Univerzum miért keresztezte az utam Dodóéval: azért, hogy ne adjam fel a
komfortzónám feszegetését, hogy haladjak tovább ezen az úton? Talán magamtól
már elbátorodtalanodtam volna… Vagy hogy legyen valaki, aki segít, támogat a
feszegetésben, és szükség esetén megakadályozza azt, hogy a nagybetűs ÉLET-ben
elpusztítsam önmagam? Ki tudja… Talán mindkettő benne van. Azért az is érdekes,
nem, hogy ez az egész valahogy most gondolkoztat el így tudatosan. Szerencse,
hogy jelentősebb tudatosság
nélkül is túléltem ezt a 19 évet. Főleg azt a kezdeti 5-öt, amit Dodó nélkül
töltöttem.
Azért ti is gondolkozzatok el Jung üzenetén: „Csak ami képes elpusztítani önmagát, él igazán.” Amúgy a
Pszichológia és alkímia című művéből származik ez az idézet, 1953-ból.
Vajon a Giro bringásai,
amikor befutnak a célba, mit gondolnak erről? Egy riporter egyszer
megkérdezhetné a rózsaszín trikó aktuális birtokosát…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése