Amire a világnak szüksége van (2. rész) - Amit szeretek

Szóval, ott tartottunk, hogyan is alakul az a bizonyos B-oldali IKIGAI az esetemben. Lássuk az első pontot: amit szeretek… Mit is szeretek csinálni?

Azért, hogy teljes legyen a kép, elmesélem nektek, hogy kiskoromban, tehát valamikor az A-oldal elején fodrász szerettem volna lenni. És abból, hogy nem lettem fodrász, semmiképp se vonjátok le azt a következtetést, hogy azt gondolom, a világnak nincs szüksége fodrászokra. Ellenkezőleg! Szóval, kedves fodrász olvasóim, ti vagytok az elsők, akik fellélegezhettek.

Az én fodrászkarrierem egy elégedett ügyfél elégedetlen édesanyja miatt dőlt dugába. Gyerekkoromban elég sok babám volt otthon, és készülvén a fényes jövőmre, mindnek levágtam a haját. Nem azonnal rövidre, mert azt okos előrelátással beláttam, hogy egyikőjük sem lesz visszajáró vendég, ha azonnal tüsi frizurát készítek nekik. De előbb-utóbb sajnos eljött az a pont, amikor a kreativitásom további kibontakoztatására nem nyílt több lehetőség eme fix vendégkörön belül. Ott volt viszont a néhányéves öcsém, akiben továbblépési lehetőséget fedeztem fel. Így amikor anyukám – nem sejtve a kockázatot – egyedül hagyott minket, azonnal kihasználtam a lehetőséget, és levágtam az öcsém haját. Arra már nem emlékszem, hogy őt mivel vettem erre rá, mindenesetre nem tiltakozott, és nem is tűnt elégedetlennek. Nem úgy anyukám, aki szemlátomást nem volt elégedett az eredménnyel, mert iszonyúan kikaptam, és eme lelki sokk miatt ott helyben azonnal kerékbe törött a fodrászkarrierem. Talán ezért csavargatom azóta is a saját hajamat.

Támogatás és vendégkör híját új foglalkozás után kellett néznem. A babák továbbra is rendelkezésemre álltak: tanár lettem. Bár, ha jól belegondolok, ezt így sosem mondtam ki, hogy én tanár szeretnék lenni, szóval tanár csak úgy lettem. A babák pedig jó tanítványok voltak. Amellett, hogy a házi feladatokkal és a tanulandókkal így iszonyú jól haladtam, még számos extra dolgot is megtanultam. Például verseket. Nagyon sok verset tanultam meg! Mert hát, ugye, minden babát kellett valamiből feleltetnem.

Innen pedig ugorhatunk egy jó nagyot, egészen az egyetemi felvételiig, mert nincs több emlékem arról, hogy mi is szerettem volna lenni az évek során. Csak úgy elvoltam. Tettem a feladataimat. Tanultam (elég jól), teniszeztem (azt sem rosszul), időnként szerelmes lettem (hol egy osztálytársba, hol egy teniszes társamba, hol egy teniszedzőbe… nagyjából ezeket váltogattam). Igazából a jogra azért mentem, mert az volt a teória, hogy az jó lehet sok mindenre, onnan sokfelé lehet menni. Mert, hogy még akkor sem tudtam, hogy mi szeretnék lenni. Azt tudtam csak, hogy kémiával biztosan nem szeretnék foglalkozni (anno az anód-katód témában teljesített felelésem okozta sokk hosszú évekig rányomta a bélyegét a kémia iránti érzelmeimre), meg matekból sem felvételizni (ergo közgáz kizárva). No, hát ezt a remek céltudatosságomat is megosztottam egyébként a környezetmérnök hallgatókkal a pályaorientációs előadásomon, felvillantva a céltudatlanul mosolygó gimis ballagási fotómat a prezentációmban. Nektek is most ezt a fotót választottam ehhez a poszthoz.

A gimis ballagáson 1993-ban

Aztán a következő lépcsőfok, amikor már a kezemben a jogi diplomával, munka után kellett nézni… Legyek ügyvéd? Az a bíróságra járkálós? Vagy ügyész? Esetleg bíró? Nem… nem… és nem. Hogy én kiálljak valahová és beszédet mondjak nagy nyilvánosság előtt? Isten őrizz! Még élénken élt bennem a bérmálkozásomon nyújtott alakításom, amikor is én voltam, akinek köszöntenie kellett a püspököt. Az első üdvözlő mondat és az utolsó, az áldását kérő közötti nagyjából egyoldalas szöveg a lámpalázam következtében, huss, elillant a fejemből, így a beszéd igencsak rövidre sikeredett (amit csak a két mondat közötti hatásszünettel tudtam megtoldani, amit arra áldoztam, hátha eszembe jut az egy oldalból valami). Szóval, szó sem lehetett semmilyen nyilvános beszédről, szereplésről. Egyszer megpróbáltam, nem ment, kész, ezt el kell fogadni.

Valami olyan kellett, ahol elbújhatok a sarokban, lehetőleg minél láthatatlanabbul. Jó ötletnek tűnt a nemzetközi ügyvédi iroda, ahol az ember elsőéves ügyvédjelöltként mindezt kiválóan meg tudja valósítani. Itt töltöttem a teljes ügyvédjelölti gyakorlatomat, meg még egy kis időt.

Valamikor 29-30 éves korom körül jött el az igazi változás, amikor is az ügyvédi karrierből való gyors ugrást az APPLiA-ba megvalósítottam. Itt remek lehetőséget láttam arra, hogy a háttérből alkotói és szervezői képességemnek új utakat nyissak. Kreativitásom és egyébként jogi tudásom magvai is jó talajra hullottak az APPLiA-ban, és az e-hulladékokkal kapcsolatos eredményes kormányzati egyeztetésekben és az első Forgó Morgó kampányokban öltöttek testet. Hitem és szakmai tudásom szerint jónak gondolt megoldások megvalósítása érdekében meglepetésemre még szűkebb körű beszédekre is képes voltam (pl. amikor az APPLiA-ban úgy éreztem, mi is kaphatnánk 30.000 eurot a központi költségvetésből a Forgó Morgó terveinkre, nemcsak a nagy országok, amelyeket egyébként jogosultként kijelöltek, vagy amikor egy-egy működőképes hulladékos megoldásról kellett meggyőzni a jogalkotót). Persze, azt továbbra is úgy gondoltam, hogy ha majd a nagy nyilvánosság elé ki kell állnunk, például egy-egy általam kiválóan megszervezett kampányrendezvény során a mikrofonok elé, akkor azt majd a kollégák megteszik.

Hát baromi gyorsan kiderült, hogy ebben tévedtem! Ugyanis amikor megjelentek a mikrofonok, csak én álltam ott a porondon. És, hát, ugye, valamit mondani kellett. Szóval, így indult…

No, de mit is szeretek csinálni?

Hú, hát ez az egész sokkal nehezebb, mint gondoltam. Már tegnap reggel óta írom ezt a posztot, és csak egyre jobban belebonyolódom magamban, pedig azt hittem, ez a kérdés a négy közül a legkönnyebb része az IKIGAI-nak. Mert mondhatnám, hogy szeretek írni, inkább írni szeretek, beszélni kevésbé, de ez attól függ, hogy mit, miről, mikor ésatöbbi. Mert azért időnként beszélni is szeretek. Mondhatnám, hogy szeretnék tanítani, de nem feltétlenül szeretnék tanár lenni… Még a masszírozást is megszerettem, de valahogy mégsem igazán éreztem benne önmagamat. Most is elgondolkoztam, hogy a nyáron újra masszírozzak-e, de az a belső hang nem igazán támogat ebben most. Szóval ezek a megközelítések így nem visznek közelebb a kérdés megválaszolásához…

Most már egy újabb reggel van, és íme, ezek a gondolatok kavarognak bennem: szeretnék szeretni (embereket, állatokat – még talán a vaddisznókat is, növényeket), szeretnék békét teremteni a békétlenségben, és falak helyett inkább hidakat építeni, szeretnék megoldásokat találni a mai kihívásainkra, szeretném saját magamat egyre jobban megismerni, szeretnék békében élni önmagammal (mindennel, ami én vagyok, még ha nem is tetszik néhány dolog saját magamban), szeretnék sokat a természetben lenni, szeretnék sokat utazni, kirándulni, hegyeket megmászni (persze, nem olyan nagyon meredekeket), szeretnék menni az úton, szeretnék egy csomó új dolgot megtanulni, és ezeket másoknak továbbadni, szeretnék a saját belső mércém szerint jobb ember lenni, és mindezek után a legjobban annak örülnék, ha tudnék úgy hatni másokra, hogy mindezekben ők is előreléphessenek egyet-kettőt.

Nos, ez így jó lesz, az a belső hang is végre elcsendesült, sőt, talán mosolyog is, már ha egy hang tud mosolyogni. Akkor most jöhet a következő szűrő: amiben jó vagyok…