Amire a világnak szüksége van (3. rész) - Amiben jó vagyok

Mindenki jó valamiben. És, ugyanígy, mindenkinek vannak gyengeségei. Még egy szakmán belül is lehetnek óriási különbségek annak megfelelően, hogy ki milyen személyiség. Épp kollégám mesélt nemrég a szerelőképzési programunk diákjainak egy már korábban végzett diákról, akit ők szerettek volna alkalmazni. A fiú, amellett, hogy kiválóan megszerelte a készülékeket, olyan csöndes típus volt. Alig lehetett belőle pár szót kihúzni. Hogy küldje így ügyfelekhez házhoz a kollégát? Ott igencsak jól jön, ha az ember tud kommunikálni. De csak nem léptek egyről a kettőre. Végül egy partner szerelő cégnél találtak neki feladatot: azóta a saját kis szervizkuckójában tökéletesen jól elvan, és kiválóan megszerelgeti azokat a kisgépeket, melyeket jellemzően nem háznál szerelnek, hanem elvisznek a szervizbe.

Ő tehát jó helyre került, és abban biztosan egyetérthetünk, hogy reméljük, hogy gyerekeink is megtalálják majd azt a foglalkozást, szakmát, életutat, amiben jók.

Hogy én miben vagyok jó? Nos, a rövid posztok írásában egyelőre biztos nem. Tudom, tudom, hogy túl sokat írok. Persze, mindez akkor igaz, ha Facebook-mértékkel nézzük. Mert ha történetesen ezek a fejezetek egy könyv részei lennének, akkor talán kevésbé tűnnének hosszúnak. Egy-egy poszt nagyjából másfél-két oldal. Az nem olyan sok szerintem… Na, de már most is elment 4 sor mindezek fejtegetésére.

Egyébként, amikor a Péterfy Akadémia házi feladatait írtam, akkor egyszer sem léptem túl a kért 6000 karakteren, ami kb. másfél oldal. Sőt, volt olyan írásom, amelyben ebbe a másfél oldalba nagyjából egy kisregényt belepasszíroztam. Az egy teljesen szürreális írásom volt, férjem, Dodó, miután négyszer végigolvasta, megkérdezte, hogy szívtam-e valamit. A visszajelzésben is azt kaptam, hogy nagyjából a felénél elvesztették a fonalat. Egyébként azért volt olyan nehéz számomra az a feladat, mert negatív témáról (egy árulásról) kellett írni. És nekem ez nem megy. Én ebből is megpróbáltam valami pozitívat kihozni, meg abból a képből is, amelyen a férfit és nőt a diáktársaim többsége negatívnak látta (ekkor az volt a feladat, hogy írjak novellát a képről, melyen egy nő és egy férfi szerepelt; a férfi az ágyban ült, a nő mellette állt). Az értékelésben ki is emelték, hogy mennyire szerethetővé tettem a két szereplőt.

Szóval, ezekből talán levonható az a következtetés, hogy én egész jó vagyok abban, hogyan lehet meglátni, megtalálni a jót, a pozitívumot, azt, ami előre visz, akár egy olyan helyzetben is, amelyet az emberek sokkal inkább nehézségnek, rossznak, akár lehetetlennek is gondolnak. A pszichológusom egyszer ezt írta nekem egy levélváltásunk során, amikor beszámoltam neki, éppen hol tartok: „Azt hiszem mestere annak, hogy progresszióba, konstruktív foglalatba ötvözze az affektusok zabolátlan, akár pusztító erejét is.” Azt hiszem, egy külön posztot is megérne ennek a mondatnak a boncolgatása 😊

Persze, az embernek van valamiféle kép a fejében saját magáról, szerencsés esetben ez nincs túl messze a valóságtól. De azért sokat segít, ha kapunk másoktól visszajelzéseket. Dodó például már többször mondta nekem, hogy amikor először elmesélek neki egy ötletet, akkor azt úgy meghallgatja, meg jónak is tűnik, de itt az emberek általában tovább szoktak lépni, vagy tovább álmodoznak. De én nem ilyen vagyok. Én kitalálom, összerakom, aztán nekikezdek, és addig mozgatom a szálakat, addig szervezem az embereket magam körül, amíg összejön egy mesekönyv, amelyhez az ország 30 iskolájából küldenek rajzokat a diákok. Vagy összejön egy Szerintem-naptár, egy fotózás, amelyre az ország legtávolabbi szegletéből meghívott diák is eljön, és végül a legnagyobb kihívásunk az lesz, hogyan varázsoljunk 55 lapot egy 53 hetes éves naptárba. Szóval az ötletelésben és a szervezésben is egész jó vagyok.

Eladni viszont nem tudok. Illetve nem tudok, ha a cél az, hogy pénz legyen az eredmény. Nem vagyok egy sales-es típus, talán így érthetőbb, mire is gondolok. Ezért az MLM-es kollégák nyugodtan elkerülhetnek. Mindig az első pillanatban megmondom nekik, hogy higgyék el, nem én vagyok az ő emberük, ne húzzuk egymás idejét. A fogkrém látná a kárát, ha én próbálnám eladni, de komolyan.

Viszont nem vagyok rossz abban, ha általam jónak gondolt ötletet, megoldást kell „eladni”. Ilyen eset volt, amikor az APPLiA Europe vezetőségét és illetékes szakmai grémiumát tervezem meggyőzni arról, milyen jó lehetőségeket rejt magában a magyar filmrendező tervezett rövidfilmjének, a Flörtnek a szakmai, anyagi és személyes szerepléssel is megspékelt támogatása. Talán ez volt eddig életem legkülönlegesebb szakmai kihívása, és sikerrel jártam. És igen, én TÖKÉLETESEN éreztem magam ebben a szervezői, kicsit talán mondhatom, hogy forgatókönyv-írói szerepben, és tökéletesen elégedett voltam, hogy a nevem a film végén a „külön köszönet” címszó alatt szerepelt. Pedig a rendező felajánlotta, hogy szerepeljek a filmben, de én úgy éreztem, sokkal jobb lesz, ha az APPLiA Europe vezetői szerepelnek, mert így nagyobb nyilvánossághoz tudunk vele eljutni. Mondtam neki, hogy majd ezt lehet, hogy megbánom, ha nézem őket végigsétálni a vörös szőnyegen az Oscar-szobrocska felé, de úgy gondolom, így lesz ez jó.

És így is lett! Ez a film lett végül Osvárt Andrea főszereplésével Tóth Barnabás rendezésében a Susotázs, mely az Oscar tizes rövidlistájáig jutott, és rengeteg nemzetközi díjat besöpört.

No, és akkor ott vannak a beszédek, előadások. Amelyekkel kapcsolatban tudjátok, eléggé ambivalens érzéseim vannak. Talán az a kulcs az, hogy mi a cél. Ha jó a cél – például, hogy továbbadjam azt a tudást, amit én már elsajátítottam, vagy hogy elmeséljem egy nemzetközi fórumon, konferencián, milyen klassz dolgokat csinálunk itt Magyarországon -, akkor igen, akkor szívesen beszélek! Akkor szívesen adok elő! Akkor szívesen küzdöm le ezt az ambivalens érzésemet magamban. Meg annak érdekében is, hogy a fontosnak tartott üzenetek minél többekhez eljussanak. Például egy rádióinterjú által. Ha pedig fiatalokról van szó, akkor végképp kénytelen vagyok beszélni. Mert hogy közülük ilyen hosszú szövegeket kevesen olvasnak el, az tuti.

Elég sok visszajelzést kapok, melyek arra utalnak, hogy általában ezekben az előadásokban sem vagyok rossz. Figyelem a gyerekarcokat, megkérdezem a tanárokat… Igyekszem tanulni minden visszajelzésből, ami így vagy úgy eljut hozzám. Egyszer, amikor Dodónak besegítve a búvárbázison, gyerekeket készítettem fel egy, a búvárkodással ismerkedő merülésre, az egyik szülő megkérdezte, hogy tanár vagyok-e, mert olyan jól magyaráztam. Ennek akkor nagyon örültem.

A tanárnő Szegeden, aki mindenáron rá szeretne beszélni a PhD-ra, azt mondta nekem egyszer, hogy szerinte a kutatói munka nekem való lenne, mert jó érzékkel nyúlok témákhoz. Bevallom, ezt a lehetőséget még dédelgetem kicsit magamban. Nem vetettem el teljesen. Van egy téma, amely nagyon is érdekelne, és nagyon izgalmas kihívásnak találnám, ha ezzel mélyebben tudnék foglalkozni. Valójában a diplomamunkám továbbvitelét is jelentené, amit ott csináltam kicsiben, azt megvalósíthatnám nagyban, ami nagyon nekem való lenne. Dodó szerint azért lennék jó ebben, mert monomán vagyok. Ami szerinte alapvetően a férfiakra jellemző, de bennem is megvan, és apukámtól örököltem. Szóval nagyon csábító ez az út is. Azt már eldöntöttem, hogy idénre beterveztem már magamnak elég sok mindent, főként a rendrakást a fejemben és az útkeresést, szóval, ebben az évben nemet mondtam a PhD-ra, de ha ezeken túlvagyok, akkor ki fog derülni az is, benne lesz-e a jövőmben egy PhD Szegeden…

Aztán ott a masszázs… Amiről legutóbb azt írtam, hogy most nem érzem azt, hogy ez én lennék. Ettől függetlenül úgy gondolom, az, hogy valaki jó masszőr-e, sok összetevős. A szakmai tudás csak egy ezek közül. Nagyon fontos az emberi tényező, és ott van még harmadik dolog, ami még szubjektívabbá teszi: a kémia. Mindig lesznek olyanok, akiknek én jó masszőr leszek, és olyanok is, akiknek nem.

No, és a végére hagytam az írást… Jó író vagyok-e? Hát nyilván ezt is a közönségnek kell megítélnie. Az biztos, hogy ha visszatekintek az életemre, akkor az írás volt az az eszköz, ami már akkor is előhozott belőlem titkos dolgokat, amikor ez még egyáltalán nem volt tudatos, és sehol máshol nem jelent meg az életemben. Az iskolai fogalmazásokkal már felszínre tört az individualizmusom. A lehető legritkábban voltam ezekben az írásokban konform (míg, mint már tudjátok, életem legtöbb területén erre törekedtem). Így, amikor a tanár felolvasta vagy felolvastatta velem egy-egy irományomat, általában az osztálytársak vontak kérdőre, hogy én írtam-e. A magyar érettségi dolgozatomon, amelynek témája Babits volt, de én valahogy egészen máshogy indítottam, a fél tanári kar vitatkozott, hogy elfogadják-e (ezt a magyar tanár mesélte el utólag, aki szerencsére engem támogatott). Szegeden a Bsc-n is a „formabontó” jelzővel illette az opponensem a szakdolgozatomat. Valóban szokatlannak hathatott a sok laborgyakorlatot feldolgozó téma után azt olvasni, hogy bringázási élményeimről írok a bevezetőben, és éppen azon morfondírozom, vajon okoskarkötőt vagy okosórát vegyek-e az applikációhoz. Mert a Hulladék-e az e-hulladék? címet viselő dolgozatomat valahogy így kezdtem… Bár ez már azért inkább a jelenemet tükrözi, igaz, a még kevésbé tudatos időszakot.

Azért tőletek is szoktam visszajelzéseket kapni arról, mennyire tetszik vagy nem tetszik az, amit és ahogy írok. És nagyon hálás vagyok ezekért a visszajelzésekért! Megerősítenek és terelgetnek. Mert az biztos, hogy szeretném, ha az írás a B-oldalam része lenne.

És figyelembe véve a gyakori kritikát, annak érdekében, hogy ez a poszt most ne legyen túl hosszú (és egyúttal a szerénység erényének jegyében is), itt most befejezem a felsorolást, hogy mi mindenben is vagyok jó.  😉

Ez a fotó pár éve a szerelőképzésünkön készült. Időnként én is részt veszek egy-egy órán, és itt épp azt a feladatot kapták a diákok, hogy tanítsák meg nekem, hogyan kell lockringet készíteni.

"Tanulok a szerelőképzésünkön :) "