Kétkeréken az Alföldi Kéken (1. rész) - Járt utat a járatlanért... (Bringa-lélektúrák)
Járt utat a járatlanért… Mindig hagyj el! Ezt a mondatot egy szegedi tanárommal készült interjúban olvastam pár éve. Azt mondta, hogy ő ezt a tanácsot szokta adni a gyerekeinek. Valahogy nagyon megmaradt bennem…
Ha visszatekintek
az életemre, úgy gondolom, hogy a határaim felfedezésébe, ha tetszik, a
lélektúrázásba, igazán a válásomat követően, nagyjából 30 éves korom körül
vágtam bele: ehhez remek lehetőséget biztosított az a bicikli, amit a volt
férjemtől kaptam. Mivel Beni sok időt töltött az apukájával is, hirtelen sok
szabadidőm lett, és jó ötletnek találtam a mountainbike-maratonokon való
indulást: 2006-ban egymás után indultam ezeken a versenyeken. A cél nem az
volt, hogy nyerjek. Sokkal inkább, hogy túléljek. Na, jó, ne túlozzunk: inkább,
hogy feszegessem a határaimat. De ezt is csak most fogalmazom meg így, akkor
nem voltam ilyen tudatos. Most próbálok visszagondolni arra, mi is vezérelt…
Hát, nem tudom. Csak úgy mentem. Valami belső hang súgta, hogy menjek. Ami
korábban sosem szólalt meg, és nem biztatott ilyen újdonságokra. Jung talán azt
mondaná, hogy az árnyékom kapott lehetőséget a felszólalásra. Az asztrológia
pedig azt, hogy a Szaturnusz visszatérése hozott mindent felforgató
változásokat az életembe. Az biztos, hogy önmagam igazi megismerése valahol itt
kezdődött el, és ez egyébként mind a jungi, mind az asztrológiai megközelítésbe
beleillik.
2006
egyébként a búvárkodás első éve is volt az életemben. Szóval tényleg jól
belevágtam azoknak a bizonyos határoknak a feltérképezésébe. Szerencsére az
Univerzum mindig gondoskodott őrangyalokról is, akik, ha kellett, azért
megfogták a kezemet és vigyáztak rám, hogy ne menjek túl messzire…
Mostanra,
talán mondhatom, hogy bölcsebb lettem. Ehhez, persze, az is kellett, hogy az
elmúlt években essek párat. Estem futás közben az erdőben; igen gyakran
megbotlom egy kőben vagy gyökérben. Aztán estem a sípályán… Mert nekem jött egy
snowboardos. Eszméletvesztés, agyrázkódás. No, és estem bringázás közben, nem
is egyszer!
Egyébként
az ayurvéda is ad arra iránymutatást, hogy egy adott személyiségtípusnak milyen
sportok, tevékenységek valók. Az én alaptípusom (prakriti-m) vata. A vata fő elemei a levegő és az éter. A vata felelős a
mozgásért a testi folyamatokban. Az ilyen típusú emberek általában nagyon
mozgékonyak, energikusak. Ugyanakkor fontos az egyensúly, a három dósa (vata,
pitta, kapha) egyensúlya mindenkinél. Nálam tehát a vatát csökkenteni kell,
hiszen nálam épp ez van túlsúlyban. Az extrém sportok, a határok extrém
feszegetése pedig éppen növeli a vatát.
Ha
visszagondolok a baleseteimre, tisztán látom, hogy túl sok minden volt a
fejemben. Túl nagy katyvasz, akár így is fogalmazhatnék. Túl nyughatatlan
voltam, túl békétlen ezekben az időszakokban. Úgy raktam össze magamban, hogy a
balesetek földeltek engem. Szó szerint és egy kicsit mélyebb tartalommal is. Hogy
ne szárnyaljak túl messzire.
Tudom, hogy szükségem van a mozgásra, de érzem azt is, hogy mi az, amivel kényelmesen, jól érzem magam. Mi fér bele a komfortzónámba és hol lépek ki belőle. És, nem utolsó sorban, hogy milyen feltételek mellett léphetek ki belőle. Mert, ha nem is mindig, de valóban van, hogy a járt utat el kell hagyni a járatlanért.
Ami a
bringázást illeti, találtunk kompromisszumos megoldást. Mármint a Dodó által
imádott, de számomra túl sok vata energiát adó vad mountainbike-ozáshoz képest.
Ez lesz idén az egyhetes bringatúránk. A Passau-Pozsony bringautat néztük ki.
Legutóbb
ősszel pedig belevágtunk az Alföldi kéktúrába is. Kétkeréken. Pontosabban
négykeréken.
Hamarosan
érkezem az első nap élménybeszámolójával!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése