Kétkeréken az Alföldi Kéken (2. rész) - Szekszárdtól Bajáig (Bringa-lélektúrák)

Az interneten számos élménybeszámolóból és filmből megtudhatjuk, hogy az Alföldi Kéktúra könnyedén teljesíthető akár biciklivel is. A korábbi időszakban ezt a Természetjárók Szövetsége hivatalosan el is fogadta teljesítésként. Az „új” füzet, a mostani színes verzió szerint viszont már csak gyalogosan teljesíthető a Kékkör ezen 870km-es szakasza. Ettől függetlenül a mi kis túracsapatunk, azon belül is konkrétan a férfi csapattagok úgy döntöttek, hogy ők biza ezen a végtelen síkságon nem hajlandók gyalogolni. Menjünk inkább kétkeréken. Vagyis - négyen - összesen nyolckeréken.

Bennem azért volt némi aggodalom a Fanni-bringatörténelmet ismerve, és pontosan tudva, hogy nem kell nekem ahhoz igazán se emelkedő, se lejtő, hogy a bal könyököm csodálatos mintázatát továbbfejlesszem. Bőven elég néhány hupni, kövecske az úton… Vagy a sisakba beszálló rovarka…

Ugyanakkor felvértezve – most már – kellő tudatossággal a határaimat illetően, és egy kiváló, sorsfeladatként is a veszélyektől megóvó és kockázatvállalást tanító őrangyallal, vagyis az én Dodómmal, úgy gondoltam, rendben, tegyünk egy hosszúhétvége-próbát. És ott volt még motivációnak a kémia is. A kémia, amely köztem és az új biciklim között minden Szűz és Mérleg racionálitásom ellenére is egészen tüzesen fejlődött.

Háromnapos túrát terveztünk, napi 40km tekeréssel, bajai központtal. Ahogy az lenni szokott, ez a 40km már az első napon 52 lett, és a másodikon is. De ne szaladjunk ennyire előre.

Első napon Bajáról Szekszárdra vonattal utaztunk. Ha a szállásunk és a bajai pályaudvar közötti 2km-t még hozzáadom, akkor igazából aznap 54km-t teljesítettünk. Főleg, hogy már ezen a 2km-en is tekertünk néhány extra százméter, mivel csapatunk férfitagjai más-más jó útvonalon gondolták megközelíteni a pályaudvart. Szerencsére akadt egy szemfüles, a szombati bevásárlását egymást kereső biciklisták közötti kommunikációs közvetítéssel feldobó idős hölgy, akinek hála végül újraegyesülhetett a csapatunk, és még időben elértünk a pályaudvarra.

A vonaton rajtunk kívül még egy pár utazott bringával, hozzánk hasonló kéktúrás tervekkel. Abszolút hobbibringásoknak tűntek, így amikor a hölgy azt ecsetelte, hogy ez a szakasz nagyon könnyen teljesíthető biciklivel, mert az út itt nem saras, nem buckás, némiképp kezdett megerősödni az önbizalmam. Ami végül kicsit ismét alábbhagyott, amikor kiderült, hogy mindezt a magabiztosságát három évvel korábbi élményeire alapozza.

Szekszárdon pecsételtünk. Engem őszintén szólva nem érdekel, ha a Természetjárók Szövetsége a végén nem ad majd oklevelet és jelvényt a bringás teljesítésért. A pecsétekkel teli füzetem sokkal többet jelent majd. Meg különben is, ki tudja, mire végzünk, lehet, hogy megint új szabály lesz. A mai világunkban ez simán benne van. Szóval pecsét, majd indulás.

Dodóval a szekszárdi állomáson

Az út nagy része Szekszárd és Baja között a Duna-menti töltésen haladt, legtöbb helyen ráadásul aszfaltozott volt. A néhány rövidebb-hosszabb erdei szakaszba izgalommal vágtam bele, de én és a bringám egészen jól vettük az akadályokat. Dodó, persze, alig várta, hogy legyen már végre legalább egy-két kisebb bucka. Az erdő színei a ködös idő ellenére varázslatosak voltak.

A biztonságos töltésen

A Pörbölyi Ökoturisztikai Központtól kb. 6-7 km-re egy útelágazáshoz értünk: itt eldönthettük, hogy a Központnál található következő pecsétig hátra levő részt az aszfaltozott töltésen, vagy az erdőbe bekanyarodva tesszük-e meg. A csapat női szakasza végül a töltés mellett döntött. Dodó beszáguldott az erdőbe (a kék hivatalosan erre haladt egyébként). Csapatunk másik férfitagja pedig egy kis hezitálás után szintén a hivatalos kék mellett döntött. Így háromfelé szakadtunk.

A következő újraegyesülésnél két boldog női, egy nagyon boldog és egy nagyon nem boldog féri tagja volt a csapatunknak. Az erdei út ugyanis – a vaddisznóknak is köszönhetően – nagyon-nagyon buckás volt. Egyébként én jól emlékeztem erre: ugyanis egy éve, amikor Szekszárdon végeztünk a Dél-Dunántúli Kéktúrán, másnap eljöttünk egy kicsit sétálni ide a Gemencbe, és pont ezen a szakaszon sétáltunk végig. Már akkor emlegették a fiúk, hogy itt majd bringával jövünk, én meg már akkor megállapítottam, hogy én itt nem jövök bringával. Szóval nem véletlenül döntöttem a töltés békés aszfaltja mellett. Ebből is láthatjátok, hogy néha tényleg érdemes a járt utat a járatlanért elhagyni. 😊

De az ember nem kerülheti el, akárhogy is próbálkozik vele, azt a kihívást, amit neki szánt az Univerzum: az út ezt követően ismét bekanyarodott az erdőbe, és egészen a bajai átkelésig, vagyis a Türr István hídig ott is haladt. Itt az alternatíva a vasút melletti főút lett volna, amit egyikőnk sem tartott jó megoldásnak. Dodót előreküldtük, hadd száguldozzon még egy kicsit kedvére, mi meg hármasban vágtunk neki az erdőnek. Hát… A vaddisznók ezt a szakaszt sem kímélték: igencsak buckás ösvényeken haladtunk. De valahogy ráéreztem arra, hogy ha egy-egy nagyobbacska bucka előtt kicsit kiállok a nyeregből, akkor a bringa alattam könnyedén veszi az akadályt. Ha még a felsőtestem is laza, nem szorítom görcsösen a kormányt, akkor alig érzek valamit a buckákból. Szóval újabb romantikus szintet lépett a kapcsolatom az új bringámmal, és egyben nagyon hálás is voltam neki, hogy a hídig biztonságban elszállított. Onnantól pedig már csak az a pár km volt hátra, melyet a bajai kiváló bringaúton a szállásunkig meg kellett tenni.

Én és a bringám

Az első napot tehát kipipálhattuk, és én nagyon büszke voltam magamra, hogy esés nélkül és jelentősen javult buckaképességgel felvértezve zártam a napot. Az sem vette el a kedvem, hogy az esti Catan-partit nem én nyertem.

Persze, a szaharai kihívásról, ami másnap várt ránk, akkor még mit sem sejtettem…

Kétkeréken az Alfödi Kéken