Kétkeréken az Alföldi Kéken (3. rész) - Bajától Kéleshalomig (Bringa-lélektúrák)

Az időjárás-előrejelzés igazi nyárutót jósolt a hosszú hétvégére. 20-25°C közötti meleg, napsütés. Egy részletes elemzésből még azt is megtudhattuk, hogy szaharai meleg levegő áramlik majd észak felé, ezért várható a kellemes nyárutó. Azon tanakodtunk a csomagoláskor, vigyünk-e egyáltalán hosszú biciklis nadrágot.

Nos, ezek után három napon át a Napot nem sűrűn láttuk. Helyette ködbe burkolózott a táj minden reggel… És igencsak csípős, hűvös volt az idő mindhárom napon. Még szerencse, hogy végül melegebb ruházat is bekerült a táskába, így volt miből válogatni. Jómagam, tanulva az egy héttel korábbi velencei-tavi tekerésből, egy igencsak meleg nadrág, réteges és meleg felsőruházat, és sapka-sál és kesztyű mellett döntöttem. És ez a döntés jónak bizonyult.

Szóval a szaharai meleg valahol máshol köthetett ki a légköri áramlások bonyolult rendszerében, mégsem maradtunk teljesen „szaharai” körülmények nélkül. De ne rohanjunk előre…

Egy rövid megálló a Duna-parton

A második napon Bajáról folytattunk utunkat. A cél az volt, hogy jussunk el Érsekhalomig. Az út az első 20km-en a Duna-menti töltés kellemes és biztonságos aszfalt útján haladt, egészen az ósükösdi elágazásig. Itt letértünk egy viszonylag jó állapotban levő földútra, s nemsokára be is futottunk Ósükösdre, ahol egy nagyon kedves kis turistaház teraszán pecsételtünk. Ezt követően kettévált a csapatunk: barátaink az aszfalt úton indultak tovább Sükösd irányába, én pedig az előző napi buckák abszolválásán felbátorodva Dodóval tartottam. A nádasba. Mert a kéken Ósükösd és Sükösd között az út egy szakaszon jó nagy fűben és nádasban, egy kis patak partján halad. Mire Dodó hátrakiáltott, hogy „Vigyázz, gödör!”, gyakorlatilag már túl is voltam rajta. A dús növényzetben ugyanis alig látszottak a buckák, gödrök és egyéb ugratók. Hogy ne nagyon maradjak le, némi motivációt az adott, hogy aktív motoszkálást észleltem magam mellett a nádasban. Nem vártam meg, amíg a vaddisznók vagy egyéb állatkák előttem igyekeznek lejutni a patakpartra, hogy szomjukat oltsák. Igencsak leizzadva értem Dodó után ki az újabb földútra, amit ebben az esetben megváltásnak éreztem. Hiába, no, minden relatív…

A nádasban

Sükösdön újraegyesültünk, és elindultunk a tájegység egyetlen hegye, az Ólomhegy irányába. Persze, azért nem hatalmas hegyre kell gondolni, inkább csak amolyan dombocska, de kétségtelenül volt benne emelkedő és a lejtő is.

A tereptalajon én általában leginkább a köves, sziklás részektől tartok. Ilyen talajon nagyon nem szeretek, sőt, kifejezetten félek biciklizni. Ezért általában titkon azt szoktam kérni az Univerzumtól, hogy kíméljen meg az ilyen jellegű utaktól. Nos, hát itt ettől nem kellett tartanunk. A Kiskunság, azon belül is a Bácskai-síkvidék és konkrétan az Illancs – ahol az Ólomhegy nevű „hegycsúcs” is található – ugyanis homokos. Nem is kicsit! Az információs tábla szerint „Illancs különlegessége, hogy hazánkban itt találhatók a legnagyobb kiterjedésű kötetlen homokfelszínek. Hát, volt szerencsénk ebben a két napban megismerkedni velük. Olyan szép és finom homok fedte az utakat, hogy bármelyik játszótér megirigyelte volna.

Az Ólom-hegy tetején

Soha életemben nem bicikliztem homokban. Dodó szerint olyan, mintha hóban tekernénk. Ezzel sem voltam kisegítve, mert hóban sem tekertem még soha (és nem is tervezem). A bringa alattam össze-vissza csúszkált, időnként keresztbe állt az első kerék és megfeneklettem. Nagyon lassan lehetett haladni, és iszonyúan kellett egyensúlyozni. Gyakorlatilag mire célba értünk, mindenem fájt: a kezem, karom, vállam, hátam is, nemcsak a lábam. Az 52km második nap is megvolt, és én nem is tudom, mikor és miben fáradtam el utoljára ennyire fizikailag.

Néha még Dodó  is megfeneklett...

Bringahomokozás

A homokos útból bőven maradt a harmadik napra is. De valahogy átestem a holtponton. Valahogy ráéreztem, hogy ne görcsösen szorítsam a kormányt, hanem amennyire lehet, hagyjam magam alatt futni és játszani a bringát. Bízni benne, hogy ha hagyom, egy csomó mindent megold ő maga is. Mintha kicsit rugalmasabban tudtam volna együttműködni vele, mint előző nap.

Homok, homok...

Az út egészen Kéleshalomig aranysárga homokban futott. Kéleshalmon még hezitáltunk picit, hogy tekerjünk-e tovább a Pici Paci Portáig, a következő pecsételő helyig még egy tízest, de végül úgy döntött a kollektív tanács, hogy az aznapi 30km elég volt. Így legalább több időnk maradt a Catan-partira, amiben ezúttal én is behúztam egy trófeát.

Szóval, ha az afrikai meleg el is került bennünket ezen a hosszú hétvégén, a kiskunsági homok adott némi ízelítőt a szaharai körülményekből.

Homok, kutyával

Nagyszerű három nap volt! És hogy mit is tanultam belőle? Mire jutottam magamban eme bringás-kéktúrás teszthétvége kapcsán?

Egyrészt, hogy valóban megéri időnként kilépni a komfortzónából, és elhagyni a járt utat a járatlanért, mert így sokkal többet megtudhatunk saját magunkról. Másrészt azt, hogy mindezek ellenére nagyon jó, hogy Dodóval tehetem ezt meg, hogy ott van velem és vigyáz rám. Harmadrészt, hogy nemcsak a jogi szövegekben, hanem az Univerzum felé is pontosan kell fogalmazni, hogy mit kívánunk, vagyis inkább, hogy mit nem kívánunk 😊

Tavasszal folytatjuk, és jöhet a 12. pecsét a Pici Paci Portánál!

Kétkeréken az Alföldi Kéken