Kétkeréken az Alföldi Kéken (3. rész) - Bajától Kéleshalomig (Bringa-lélektúrák)
Az időjárás-előrejelzés igazi nyárutót jósolt a hosszú hétvégére. 20-25°C közötti meleg, napsütés. Egy részletes elemzésből még azt is megtudhattuk, hogy szaharai meleg levegő áramlik majd észak felé, ezért várható a kellemes nyárutó. Azon tanakodtunk a csomagoláskor, vigyünk-e egyáltalán hosszú biciklis nadrágot.
Nos,
ezek után három napon át a Napot nem sűrűn láttuk. Helyette ködbe burkolózott a
táj minden reggel… És igencsak csípős, hűvös volt az idő mindhárom napon. Még
szerencse, hogy végül melegebb ruházat is bekerült a táskába, így volt miből
válogatni. Jómagam, tanulva az egy héttel korábbi velencei-tavi tekerésből, egy
igencsak meleg nadrág, réteges és meleg felsőruházat, és sapka-sál és kesztyű
mellett döntöttem. És ez a döntés jónak bizonyult.
Szóval a
szaharai meleg valahol máshol köthetett ki a légköri áramlások bonyolult
rendszerében, mégsem maradtunk teljesen „szaharai” körülmények nélkül. De ne
rohanjunk előre…
A
második napon Bajáról folytattunk utunkat. A cél az volt, hogy jussunk el
Érsekhalomig. Az út az első 20km-en a Duna-menti töltés kellemes és biztonságos
aszfalt útján haladt, egészen az ósükösdi elágazásig. Itt letértünk egy
viszonylag jó állapotban levő földútra, s nemsokára be is futottunk Ósükösdre,
ahol egy nagyon kedves kis turistaház teraszán pecsételtünk. Ezt követően
kettévált a csapatunk: barátaink az aszfalt úton indultak tovább Sükösd
irányába, én pedig az előző napi buckák abszolválásán felbátorodva Dodóval tartottam. A nádasba. Mert a kéken Ósükösd és Sükösd között az út egy szakaszon jó nagy
fűben és nádasban, egy kis patak partján halad. Mire Dodó hátrakiáltott, hogy
„Vigyázz, gödör!”, gyakorlatilag már túl is voltam rajta. A dús növényzetben
ugyanis alig látszottak a buckák, gödrök és egyéb ugratók. Hogy ne nagyon
maradjak le, némi motivációt az adott, hogy aktív motoszkálást észleltem magam
mellett a nádasban. Nem vártam meg, amíg a vaddisznók vagy egyéb állatkák
előttem igyekeznek lejutni a patakpartra, hogy szomjukat oltsák. Igencsak
leizzadva értem Dodó után ki az újabb földútra, amit ebben az esetben
megváltásnak éreztem. Hiába, no, minden relatív…
Sükösdön
újraegyesültünk, és elindultunk a tájegység egyetlen hegye, az Ólomhegy
irányába. Persze, azért nem hatalmas hegyre kell gondolni, inkább csak amolyan
dombocska, de kétségtelenül volt benne emelkedő és a lejtő is.
A
tereptalajon én általában leginkább a köves, sziklás részektől tartok. Ilyen
talajon nagyon nem szeretek, sőt, kifejezetten félek biciklizni. Ezért
általában titkon azt szoktam kérni az Univerzumtól, hogy kíméljen meg az ilyen
jellegű utaktól. Nos, hát itt ettől nem kellett tartanunk. A Kiskunság, azon
belül is a Bácskai-síkvidék és konkrétan az Illancs – ahol az Ólomhegy nevű „hegycsúcs”
is található – ugyanis homokos. Nem is kicsit! Az információs tábla szerint
„Illancs különlegessége, hogy hazánkban itt találhatók a legnagyobb kiterjedésű
kötetlen homokfelszínek. Hát, volt szerencsénk ebben a két napban megismerkedni
velük. Olyan szép és finom homok fedte az utakat, hogy bármelyik játszótér
megirigyelte volna.
Soha
életemben nem bicikliztem homokban. Dodó szerint olyan, mintha hóban tekernénk.
Ezzel sem voltam kisegítve, mert hóban sem tekertem még soha (és nem is
tervezem). A bringa alattam össze-vissza csúszkált, időnként keresztbe állt az
első kerék és megfeneklettem. Nagyon lassan lehetett haladni, és iszonyúan
kellett egyensúlyozni. Gyakorlatilag mire célba értünk, mindenem fájt: a kezem,
karom, vállam, hátam is, nemcsak a lábam. Az 52km második nap is megvolt, és én
nem is tudom, mikor és miben fáradtam el utoljára ennyire fizikailag.
A
homokos útból bőven maradt a harmadik napra is. De valahogy átestem a
holtponton. Valahogy ráéreztem, hogy ne görcsösen szorítsam a kormányt, hanem
amennyire lehet, hagyjam magam alatt futni és játszani a bringát. Bízni benne,
hogy ha hagyom, egy csomó mindent megold ő maga is. Mintha kicsit rugalmasabban
tudtam volna együttműködni vele, mint előző nap.
Az út
egészen Kéleshalomig aranysárga homokban futott. Kéleshalmon még hezitáltunk
picit, hogy tekerjünk-e tovább a Pici Paci Portáig, a következő pecsételő
helyig még egy tízest, de végül úgy döntött a kollektív tanács, hogy az aznapi
30km elég volt. Így legalább több időnk maradt a Catan-partira, amiben ezúttal
én is behúztam egy trófeát.
Szóval,
ha az afrikai meleg el is került bennünket ezen a hosszú hétvégén, a kiskunsági
homok adott némi ízelítőt a szaharai körülményekből.
Nagyszerű
három nap volt! És hogy mit is tanultam belőle? Mire jutottam magamban eme
bringás-kéktúrás teszthétvége kapcsán?
Egyrészt,
hogy valóban megéri időnként kilépni a komfortzónából, és elhagyni a járt utat
a járatlanért, mert így sokkal többet megtudhatunk saját magunkról. Másrészt
azt, hogy mindezek ellenére nagyon jó, hogy Dodóval tehetem ezt meg, hogy ott
van velem és vigyáz rám. Harmadrészt, hogy nemcsak a jogi szövegekben, hanem az
Univerzum felé is pontosan kell fogalmazni, hogy mit kívánunk, vagyis inkább,
hogy mit nem kívánunk 😊
Tavasszal
folytatjuk, és jöhet a 12. pecsét a Pici Paci Portánál!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése