Én, a szél... (Síelős lélektúrák)

Négy héttel ezelőtt kipróbáltam a sífutást. Régi álmom volt: már többször próbáltam rávenni a családi sítúra-csapatunk tagjait, hogy az olaszországi sítúráink alkalmával egyszer tegyünk egy próbát, de a lejtőkön vadul száguldozó fiatalok (vagyis öcsém és fiam) nem akartak engedni a lejtőszögből és a lécszélességből. Azt mondták, elégedjek meg azzal, hogy az évek során egyszer eljöttek velem a helyi geológiai múzeumba; no, az erre való rábeszélés sem volt könnyű, apu szavazati ereje segített végül a családi demokráciában. A fiatalok egyéb ötletem megvalósításában egyelőre nem terveztek részt venni.

Így nagyon megörültem, amikor Dodó búvártársa, Robi javasolta tavaly nyáron, hogy valamikor a tél folyamán, célszerűen olyankor, amikor hó is van, látogassuk meg őket Pozsonyban, mert 30km-re tőlük kiváló sífutó-terep található. Ők is oda járnak, ti. Robi és felesége is profi sífutók és síelők.

Kaptunk kölcsön felszerelést, és Robi még a soha nem síelő Dodót is rábeszélte, hogy csatoljon fel.

Hárman... még az elején :)

Robi segít Dodónak

Tudtam azt, hogy iszonyú kemény a sífutás. Olvastam olyan beszámolót, melyet rendszeresen futó és bicikliző srác írt; ő is jelezte, hogy kb. egy óra után úgy érezte, hogy összeesik. Erre tehát felkészültem, és nem is terveztük hosszúra ezt a délutáni programot.

Hogy milyen is volt az első sífutó élményem? Frusztráló. Nem hittem, hogy profi módon fog menni, de mivel gyerekkorom óta síelek, arra azért nem számítottam, hogy úgy fogom magam érezni a sífutó-léceken, mint akin az életben nem volt sífelszerelés. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ilyen ügyetlen vagyok, vagy ez a sport tényleg még annál is nehezebb, mint gondoltam, vagy csak az a gond, hogy jeges a pálya. Mindenesetre nem igazán éreztem magam biztonságban a léceken, legkevésbé az erdei pálya azon szakaszán, mely egy kicsit lejtett: a hóekézés volt a legnehezebb a kissé jeges pályán.

Búvároktatók sílécen

Dodó az első emelkedő – és esés – után igencsak bölcsen úgy döntött, hogy ő inkább visszasétál, és megvár minket. Én egy 2km-es kör után úgy gondoltam, beleférhet még egy, csak belejövök, csak ráérzek egy kicsit. Nem mehetek haza ezzel a frusztráló érzéssel…

Sífutok... (az utolsó pillanatok egyike)

Miért is szerettem volna kipróbálni a sífutást? Azért, mert érzem magamban, hogy szűkülnek a veszélyességi határaim. Vagy lehet, hogy korábban is szűkebbek voltak, csak kevésbé tudatosan álltam hozzájuk, nem figyeltem rájuk. Az elmúlt évek bringás és egyéb esései, önmagam – és főleg a saját határaim – jobb megismerése arra vezetett, hogy a mountain bike-omat egy aszfaltra és könnyebb erdei terepre alkalmas hibrid bringára cseréltem, és ehhez hasonlóan úgy gondoltam, lehet, hogy idővel a lesiklástól is elmozdulhatnék a kevésbé veszélyesnek tűnő sífutás felé…

Sokat foglalkozom az ayurvédával, és azt is megtanultam magamról, hogy nekem nem tesznek jót az extrém sportok. Az én típusom (prakritim) ugyanis a levegő és az éter elemeket ötvöző vata, és ez a típus hajlamos leginkább a balesetekre. Az extrém sportok épp a vata hatást növelik bennem, holott éppen ezt kell csökkenteni ahhoz, hogy a három dósa (vata, pitta, kapha) egyensúlya megvalósuljon. Amióta ezt tudom, igyekszem is figyelemmel lenni erre.

Az asztrológusom is jelezte az idei szolár horoszkópomban, hogy bár fiatalos, lendületes leszek, nagyon figyeljek, hogy ne terheljem túl magam fizikailag. Ezért, ha a futás során úgy érzem, hogy az adott emelkedő, táv épp akkor sok, visszaveszek. Vagy csak kocogok, vagy sétálok. Vagy egyszerűen egy rövidebb úton futok haza.

Vajon miért nem jutott mindez eszembe az első sífutós kör végén? Miért kellett nekem még egy kör? Nos, hát esendő ember vagyok, aki hivatalos iskola nélkül is minden nap tanul valamit. Épp ezért immár negyedik hete teljes nyugalommal viselem a döntésem következményét: a comb- és vállsérülést, amit az esés következtében szereztem. Azon a bizonyos kis lejtőcskén ugyanis – már a második kör vége felé – az ügyetlen hóekézés közben összeakadtak a léceim, én pedig balra előre a bal vállamra estem úgy, hogy közben a jobb lábam hátul maradt. Minek eredményeként a jobb combom hátsó izmai (vagy közülük ott valami) reccsent és nyilallt egy nagyot.

Az aligmegmozdulósjobblábvonszolós időszakból a következő héten a bicegősbe léptem. Egy hét sántikálás után viszont egészen felgyorsult a gyógyulás: a sima séta már szinte bicegés nélkül ment. Két hét után jöttek a hosszú séták az erdőben, és a kocogási próbálkozások. Utóbbiak egyelőre kevés sikerrel. Sajnos még a múlt héten is úgy éreztem, összeugrik az izom a lábamban, sőt, egészen a lábfejemig történik mindez, kifelé „felkap” a lábfejem, ha futok. Gyógymasszőri tanulmányaimat felelevenítve arra jutottam magamban, hogy ez idegi érintettség lehet (az ülőideg, valamint a tibialis és a peroneus ideg érintettsége; főként az utóbbi, hiszen az ún. eversioért, a lábfej kifelé forgatásáért a peroneus izmok a felelősek).

A rehabilitációm magába foglalja a krémezést, a nyújtást, a vízitornát, a sétát és azokat az erősítő gyakorlatokat, melyeket fájdalom nélkül tudok csinálni. Valamint talán a karácsony óta folytatott 80%-ban vegán és 100%-ban húsmentes étkezésemnek is van szerepe a gyorsabb regenerációban. A The game changers című filmben ezt ígérték. Nyilván nem tudom, hol tartanék most, ha húst is fogyasztanék. Nincs is jelentősége, mert karácsonykor teljesen más megfontolásból döntöttem úgy, hogy az amúgy (akkor) másfél éve elkezdett életmód-váltásomban egy újabb lépést teszek.

Ma újrapróbálkozom az óvatos kocogással, és ha még mindig jeleznek az idegek és izmok, hogy sok, akkor marad a gyors, aktív séta, és a kedvenc padomnál egy kis erősítés.

Egyébként négy hete Pozsonyban a baleset napján azt hittem, hogy másnap fel sem fogok tudni kelni az ágyból. A fájdalomcsillapítót is bekészítettem arra az esetre, ha nem bírnék aludni. Balra a vállam miatt nem tudtam fordulni, jobbra a lábam miatt. Így kénytelen voltam háton aludni. Ahogy egyébként én sosem alszom. Viszont meglepetésemre nem kellett fájdalomcsillapító az éjjel, és másnap tudtam járni. Igencsak bicegve, a jobb lábamat csak magam után vonszolva, persze, de jobban, mint előző nap. Még arra is rábeszéltek a fiúk, hogy ha már így alakult, akkor legalább hódoljunk a kultúrának, és látogassunk el a Danubiana múzeumba, valamint a vasfüggöny-emlékhelyre. Én pedig örömmel bicegtem végig ezeket a helyeket, kifejezetten értékelve a váratlan meglepetést, hogy tudok járni.

Danubiana, modern art múzeum

Egy "must see"!

A vasfüggöny-emlékhely

Az elmúlt hetekben sokat gondolkoztam azon, miért mindig balra esem. Olyan vagyok, mint a szél az északi földgömbön: balra előre haladok a talaj mentén. Hogy miért is van így? Nézzük meg, hogyan is működik a szél…

A levegő vízszintes irányú áramlását nevezzük szélnek. A szél vektormennyiség, vagyis sebessége mellett iránya is jellemzi. Alapvetően a nyomáskülönbség mozgatja: a levegő a nyomáskiegyenlítődésre törekedve a magas légnyomású helyről az alacsony felé áramlik. Ha a fizika törvényeit nézzük, akkor ennek megfelelően az ún. nyomásgrádiens (más néven bárikus grádiens) irányába kéne, hogy mozogjon a levegő, de ez mégsem teljesen így van. Ugyanis hat még rá az ún. Coriolis-erő is, mely a Föld forgástengelyére merőlegesen ható erő, és a forgó rendszerben minden testre hat. Ez némiképp eltéríti az áramlást: az északi földgömbön jobbra, a délin balra. Geosztrófikus szélnek nevezzük azt a légáramlást, amelyre csak a grádiens erő és a Coriolis-erő hat. No, ilyen a valóságban nem nagyon van, ez csak egy elméleti szél. Miért? Mert erre csak akkor kerülne sor, ha az izobárok, vagyis az azonos légnyomású pontokat összekötő vonalak egyenesek és párhuzamosak lennének. A valóságban azonban ezek a vonalak görbék és nem egyenesek, és nem is párhuzamosak. Ha kört alkotnak, akkor jön létre a ciklon és az anticiklon (ilyenkor még a centripetális erő is hat a légtömegekre).

És van még egy tényező, amit figyelembe kell venni: ez pedig a súrlódás. A súrlódás hatásával 500-1000m alatt szokták a szakemberek számolni. A súrlódás fékező erőt fejt ki a szélre.

Szóval, ha mindezt most képlettel szeretnénk felírni, akkor már egy eléggé bonyolult figuránál tartanánk, de ettől most megkíméllek benneteket. Emlékeim szerint a szegedi tanulmányaim alatt sem sikerült a vizsgánál hosszabb időre megjegyeznem ezt a gyöngyszemet. A Buys-Ballot szabály viszont valahogy megmaradt bennem: talán azért, hogy ha már sokadjára esem majd balra előre, akkor felfedezzem saját szélmivoltomat. Ez a szabály ugyanis – összesítve a nyomási és a súrlódási összetevőket – azt mondja, hogy ha a talajmenti légáramlással együtt haladunk, akkor az északi félgömbön balra előre van az alacsony nyomású, jobbra hátra pedig a magas nyomású hely.

Mint látjátok, én határozottan a talajmenti áramlásokkal együtt esek rendszeresen: balra előre. Szerintem simán elnevezhetjük ezt Buys-Ballot-Fanni esésnek.

Talán érdemes lenne egy időre átköltöznöm a Föld déli féltekére. Csak, hogy az egyensúly meglegyen.

De az is lehet, hogy bőven elég lesz, ha továbbfejlesztem magamban a határaim megismerésének és a belső megérzéseimre hallgatásnak képességét.

Sok mindent tanultam ezekben a hetekben. Legelőször is átérezni, milyen lesz majd az időskor, amikor csak sokkal lassabban megy minden. Például az úttesten való átkelés. Kifejezetten elgondolkodtató tud lenni, amikor nemcsak együtt indulsz a zöld lámpánál egy bottal közlekedő, 80-90 éves emberrel, hanem egyszerre is érkezel meg vele a másik oldalra. És közben azon drukkolsz, valószínűleg vele együtt, hogy légyszilégyszi, még ne válts pirosra mert még csak félúton vagyok. Ez azonnal egy megnövelte a lelkemben az idős emberek iránti türelem és tisztelet mennyiségét.

Aztán elkezdtem élvezni, hogy lassan járva sokkal több apróságot észreveszek út közben, mint amikor csak végigrohanok az adott útszakaszon. Mivel az első tíz napra esett egy négynapos brüsszeli út is, így a brüsszeli utcai részletekben is elmélyedhettem.

Újra felelevenítettem egy csomó tudást a fejemben az ember mozgásszervrendszeréről: főként a láb izmairól és idegeiről, valamint a vállöv mozgásáról. Nem árt egyáltalán ezeket az ismereteket időnként elővenni, különben elfelejtem, amit tanultam. Mindez a geosztrófikus szélre is vonatkozik, persze.

Rengeteg molylepke-elleni gyógymódot tanultam egy hölgytől, akivel az egyik sétám során egy rövid szakaszon együtt haladtam. Ha épp akkor futok, valószínűleg nem találkozom vele. Mondjuk nálunk nincs molylepke, de ki tudja, valamikor jól jöhet még ez a tudás is. Nem utolsó sorban talán jól esett neki, hogy valaki meghallgatta.

De leginkább hálás vagyok az Univerzumnak, hogy úgy gondolta, ekkora lecke most elég nekem, és nincs szükségem nagyobb pihenőre.

Még néhány fotó a Danubiana múzeumból. Tényleg érdemes megnézni, ha arra jártok!

A márkák rabságában? 

Búvároktatók búvárművészetet elemeznek 

A kültéri részen is sétálhatunk