Útirányok

Ha az ember gyakran kerül ugyanabba a helyzetbe, akkor előbb-utóbb elgondolkodik azon, vajon miért is történik ez vele. Nos, nekem is van egy ilyen vissza-visszatérő helyzet az életemben: nagyon gyakran állítanak meg emberek, hogy útbaigazítást kérjenek. Ez hosszú évek óta így van, és nem csak Magyarországon, hanem külföldön is nagyon gyakran előfordul, hogy megérkezem valahova, és az első alkalommal, amikor nyakamba veszem a várost, megállítanak és a segítségemet kérik, merre menjenek, hogy eljussanak ide vagy oda. Ezen mindig nagyon jókat mosolygok, tudva, hogy talán pillanatnyilag a legalkatmatlanabb ember vagyok a tanácsadásra, hiszen életemben először léptem utcára az adott településen. Bár a mobiltelefonok korában, amikor jómagam is gyakran használom például a Waze-t vagy a Google Maps alkalmazást, egyre gyakrabban akkor is próbálok segíteni, ha fejből amúgy nem tudom a választ… és az útirányt.

Azt már tudjátok, hogy az ÚT milyen központi figyelmet kap az utóbbi időben az életemben. Valójában a Lélektúrák-sorozataimat is ez a kérdés ihleti, konkrét és átvitt értelemben is. Talán mindenki foglalkozik a merre – és hogyan – tovább kérdésekkel az életének bizonyos szakaszaiban. Azóta, hogy erről írok itt blogon, azóta különösen megmosolyogtat, ha akár az utcán, akár az erdőben megállítanak és a segítségemet kérik, merre menjenek. Kifejezetten megtiszteltetésnek érzem az Univerzum részéről, hogy ilyen feladattal bíz meg időnként.

Képzelhetitek, mekkorát néztem úgy kb. egy évvel ezelőtt, amikor egy téli futásom alkalmával egy idős hölgy egy idős beagle kutyával megállított, és azt kérdezte: „Kedveském, hány fok van?” A hirtelen meglepetésből felocsúdva összeszedtem magam, és azt válaszoltam, hogy szerintem 2-3°C lehet, mert nagyon hideg van, de nem fagy, mert nincsenek befagyva a pocsolyák.

Ezzel a lassan bandukoló párossal azóta számtalanszor találkoztam itt a környéken. Mindig a tiszteletemet váltja ki, ha azt látom, idős emberek micsoda rendszerességgel sétálnak az erdőben. Rengeteget tesznek a testi-lelki egészségükért ezekkel a sétákkal.

Én is ezzel a céllal indultam a szombati nagy sétámra a fényképezőgépem társaságában. Útközben az útirányokon gondolkoztam. Szépen a lélektúrám alá is dolgozott az Univerzum: a legtöbb turistajelölést felfrissítették az utóbbi időben. Egy ideig a zöld jelzésen haladtam, majd a szív útja következett. 

A zöld jelzésen

A szív útja a Hárshegyen

A Szépjuhásznénál áttértem a másik oldalra, és belecsatlakoztam az Erzsébet-kilátótól, vagyis pontosabban a libegő felső állomásától induló sárga kereszttel jelölt útba, mert a Szépjuhásznénál úgy éreztem, hogy akár a Budakeszi Vadasparkba is elsétálhatnék, és megnézhetném félelmeim szimbólumát, a vaddisznókat.  

A sárga kereszt jelzésen

Ez remek döntés volt! Ha valakit érdekelnek a vaddisznók, mostanság érdemes őket megnézni, mert legalább 10 kölyökkel, 2-3 szép kannal és jó pár kocával, köztük egy fehér szőrűvel is büszkélkedik most a Vadaspark. A kölykök már nem csíkosak, de még kicsik és cukik. Így a kerítés másik oldaláról nézve. Izegnek-mozognak, ami szemlátomást idegesíti időnként a szülőket, akik egy-egy határozott mozdulattal és röffenéssel rendet is teremtenek köztük, ha megelégelik a nyüzsgést. Mindössze egy kölyök érezte úgy, hogy remek ötlet apával egy kis délutáni szieszta a napsütésben. Jó ideig elnézegettem őket, titkon abban is reménykedve, hogy ezzel a kis trükkel kipipálhatom az erdei vaddisznókalandot az Univerzum szemében.

Szieszta apával

A fehér kanca

Visszafelé úgy döntöttem, bőven belefér még, ha a sárga kereszt jelzésen felmászom az Erzsébet-kilátóhoz. Útközben két párral is találkoztam, akik arról érdeklődtek, melyik út hova vezet, és merre menjenek. Örömmel útbaigazítottam őket, és mosolyogva folytattam a sétát fölfelé. Ekkor érkezett a nagy meglepetés: megláttam az idős hölgyet a beagle kutyussal. De hogy kerül ide? Hisz ő a Hárshegyen szokott sétálni! Nemcsak rendszeresen, de ilyen nagy távolságokat is kirándul? Meg is szólítottam. Jó kis beszélgetés kerekedett a találkozásból. Legalább 20 percig együtt sétáltunk és megvitattuk az élet nagy dolgait. A beagle közben battyogott előttünk, húzva maga mögött a pórázt (ezt így szokta, már korábban is megfigyeltem). Tényleg elcsodálkoztam azon, hogy ilyen idősen ekkora túrákat csinálnak ők ketten. Hiszen látom, hogy mindig nagyon lassan haladnak. Nem gondoltam volna, hogy bejárják a Hárshegyet és János-hegyet is, ráadásul egy ilyen koránt sem sík, fölfelé vezető ösvényen. No, de a hölgy a csodálkozásomra még rá is tett egy lapáttal, amikor a búcsúzásnál vidáman azt mondta, hogy ma szép idő van, maradjak az erdőben legalább este 7-ig, ahogy ő is. Mert vasárnaptól jön a hideg, még hóesés is lehetséges. Ekkor kb. 3 óra volt.

Pillanatvarázs

Ez a találkozás ismét egy nagyon kedves találkozás volt az életemben. Egyrészt megállapítottam, hogy vannak, akik nem félnek a vaddisznóktól, mert még sötétedés után is az erdőben terveznek sétálgatni. Másrészt ismét bebizonyosodott az Univerzum törvénye, hogy az ember amit ad, azt kapja vissza. Úgy tűnik, még az időjárási infok szintjén is működik ez.

Az Erzsébet-kilátótól a piros jelzésen indultam vissza a Szépjuhásznéhoz. És bár este 7-ig azért én nem terveztem az erdőben maradni, főleg, mert már nagyjából fél 12 óta róttam az ösvényeket, azért úgy döntöttem, a Hárshegy körbesétálása még belefér. Lassan négy hete, hogy nem tettem meg ezt a kört. Amióta nem futok… Tudom, tudom, ezt is ígértem. Elmesélem hamarosan.

A Szépjuhásznénál egy különleges pillanatot örökítettem meg: két vonat is tartózkodott az állomáson. Amikor odaértem az útkereszteződéshez, még csak egy állt ott, de a hangos bemondóban jelezték, hogy érkezik a másik. Gondoltam, megvárom…

A gyermekvasút a Szépjuhásznénál

Mennyire jól jelképezi ez a szombati 18km-es túrám az életet… Elindulunk otthonról, és este majd hazaérkezünk. Útközben elérünk útelágazásokhoz, ahol döntést hozunk, merre is menjünk tovább. Dönthetünk egy rövidebb, egyenesebb út mellett, de tehetünk kisebb-nagyobb kitérőket is. Persze, az is lehet, hogy csak úgy megyünk, és nem is tudjuk merre járunk. Ilyenkor talán jön valaki, akitől útbaigazítást kérhetünk. De az is lehet, hogy egyszerűen csak eltévedünk, és jól jön a segítség. Nem szégyen ilyenkor elfogadni. Még nagyobb bátorság kérni…

Vannak, akikkel egy ideig együtt haladunk az úton. Vannak, akikkel újratalálkozunk. Vannak félelmeink. Néha felszállunk egy vonatra. Vagy épp leszállunk róla. Lehet, hogy lekésünk egyet. Egy vonat indul, egy másik érkezik. Talán néha megbánjuk, hogy nem szálltunk fel rá…

Amíg vártam a vonatra, azon gondolkodtam, volt-e nekem ilyen az életemben. Volt-e bármi eddig, amit megbántam, hogy megtettem, vagy hogy nem tettem meg. És arra jutottam, hogy nem, nem bánok semmit. Akármilyen baromság, akármilyen veszélyes vagy hirtelen is volt egy-egy döntésem, ma már látom, hogyan vitt előbbre az utamon.

Kinézek az ablakon, és esik a hó…

Talán jobban kellene bíznunk az Univerzumban… Mert sokkal több segítséget nyújt nekünk, mint gondolnánk.

Sínek...