Kétkeréken az Alföldi Kéken (4. rész) - A Pici Paci Porta után... (Bringa-lélektúrák)

Tavaly ősszel Kéleshalomnál nyomtuk az utolsó pecsétet az Alföldi Kéktúra füzetünkbe, azzal az elhatározással, hogy tavasszal folytatjuk a túrát kétkeréken. Pontosabban nyolckeréken. Választásunk az idei húsvéti hétvégére esett…

A húsvét előtti héten nagy izgalommal figyeltük az időjárás-előrejelzést: nem igazán jósoltak az időjósok jó időt a hosszú hétvégére. Ezúttal, sajnos, igazuk is lett…

Péntek reggel esőre és egybefüggő felhőtakaróra ébredtünk a mórahalmi szállásunkon. A csapat úgy döntött, mégsem egy ilyen esős napon kellene megejtenünk az idei első, közös, kéktúrás tekerést; várjunk inkább egy napot, hátha szombaton szebb idő lesz. De akkor mi legyen a program? Közel lévén a szerb határ, gondoltuk, átnézünk Szabadkára. Ez fellelkesítette a csapatot. Engem is, mert még sosem jártam ott. Lelkesedésünk azonban a határ előtt bő egy kilométerrel huss, elillant, amikor megláttuk a hosszú sort az ásotthalmi határátkelőnél. Visszafordultunk, és Szeged felé vettük az irányt.

A Dóm tér... a Dóm téren

Nem is gondoltam volna, hogy egy szegedi sétában is részem lesz ezen a hétvégén. Engem mindig örömmel – és bőséges nosztalgiázással – tölt el Szeged: 2014 és 2020 között öt egyetemi év örökdiák-élménye fűződik a napfény városához. Életem egyik legjobb döntése volt felnőtt fejjel, 40 évesen újra beülni az iskola padba, s ha itt járok, csak cikáznak a fejemben az emlékek, melyek a városhoz kötnek. Teljesen mindegy, hogy esik vagy süt a Nap, hogy fel van-e állványozva a Dóm vagy épp nincs (ez most egy ilyen ritka pillanat volt), ez az öt (hat) év annyi melegséget és tanítást, annyi különleges emberi kapcsolatot adott az életemhez, hogy örökké hálás leszek érte a városnak.

Szegedi szelfi az esőben

Az egyetem Béke-épülete

A szegedi séta után a délutáni program a mórahalmi gyógyfürdő meglátogatása volt. Dodó ezt kihagyta, mert nincs oda a fürdőélményért. Mi hárman azonban beültünk a 36-38°C-os gyógyvízbe.

A fürdő tájékoztató tábláit és honlapját böngészve megtudhatjuk, hogy az igencsak barnás színű, sikamlós víz ásványianyag-összetételét az egykori Pannon-tenger üledékei határozzák meg: alkáli-hidrogénkarbonátos-jódos vízben ücsöröghetünk. A javasolt fürdőzési idő maximum 35-45 perc, ízületi és reumás, valamint nőgyógyászati problémákra lehet hatékony ez a típusú gyógyvíz. Egyébként 1999-ben kapta meg a gyógyvíz-minősítést a fürdő, illetve az azt tápláló Szent Erzsébet kútban levő víz. Mórahalmon egyébként 4 kút is található, melyből gyógyvíz tör fel, hasonló összetétellel: a Szent Erzsébet kút mellett az Árpád, a Hunyadi és a Szent László kutak is gyógyvízzel szolgálnak.

Érdekes kérdés ez a gyógyfürdőzés… Annak idején a gyógymasszőr tanfolyamon külön modulban tanultuk a fürdőterápiákat, és vizsgázni is kellett belőlük. Én a tangentor-feladatot húztam: Spondylitis ankylopoetica (azaz Bechterew-kór) vízalatti vízsugármasszázs terápiát kellett bemutatnom és elemeznem.

Engem akkor nagyon érdekelt, hogyan is hatnak ezek a vizek az emberi szervezetre, hogy működik a bőr barrier-carrier funkciója, vagyis mit, hogyan és mikor enged át, és hogyan véd. Annyira, hogy ebből a témából terveztem írni eredetileg a környezettudomány mesterszakon a diplomamunkámat. Rengeteget kutattam a PubMeden és egyéb tudományos portálokon, és elolvastam a jórészt török szakirodalom mellett a hazai forrásokat is. Van bőséggel kutatás, mely megerősíti a gyógyfürdőzés jótékony hatásait, de a legtöbb nem igazán tud magyarázattal és bizonyítással szolgálni. Végül túl nagy falatnak éreztem a témát, és inkább ismerősebb vizekre eveztem, és környezeti nevelési témát választottam. Azért kutatásaim eredményét egy rövidebb beadandó tanulmányban összegeztem annak idején (mert minden modul végén kellett valamilyen dolgozatot leadni).

Mindenesetre mi kimaxoltuk a gyógyvízben töltött időt, hiszen derékfájás, síbalesetből származó vállfájás és ülőideg-sérülés és egyéb apróságok bőven adtak tesztelni valót a különleges víznek. Kisebb aggodalomra adott okot számomra, hogy a helyi információs táblák azt is jelezték, hogy meddőségre is jótékony hatással lehet a vízben ücsörgés… Nekünk Dodóval, bár kezdetben nagyon szerettük volna, nem született közös gyermekünk. Abban pedig a kezdetektől egyetértettünk, hogy a természetre bízzuk a döntést, vagyis mesterséges megoldásokat nem keresünk. A természet – és az Univerzum – persze, mint tudjuk, időnként képes váratlan dolgokkal meglepni az embert. Ezért ha az ember lánya így a 49. évében olyanokat olvas, hogy a gyógyvízben ücsörgés talán meghozza a babát, akkor igencsak megijed, és sűrűn kéri az Univerzumot, hogy most már legyen kedves és ne váltson útitervet. Nemrégiben úgyis nagymamának lettem titulálva… No, de ez megér majd egy külön mesét.

Másnapra az időjárás-jósok jobb időt jósoltak. Bár a délelőtt még esősnek ígérkezett, a délutánt – előző este – még esőmentesnek jelezték. Ezért csapatunk úgy döntött, hogy felpattanunk a bringára, de nem sietünk reggel. A tervek szerint a minden útibeszámoló által nagyon, de nagyon homokosnak leírt Kéleshalom – Pici Paci Porta útszakaszt, tekintettel annak minden bizonnyal sártenger-jellegére, úgy döntöttünk, most kihagyjuk, és reménykedünk, hogy a későbbi szakaszok járhatóak lesznek. Alternatívának ott volt a Baja – Szeged bringaút is; gondoltuk, ha nagyon járhatatlan lesz a talaj a sok eső után, inkább a bringaúton jövünk majd vissza Mórahalomra.

A Pici Paci Porta egyik kapuja 

Szelfi a Pici Paci Portánál

A bringám

Persze, az időjárás ragaszkodott az egész napi szakadó esőhöz. Mi ennek ellenére, ha már felkerekedtünk, bringára pattantunk a Pici Paci Portát követő településen. Viszonylag gyorsan a homokban találtuk magunkat. Az eső pedig még jobban rákezdett. 

Bringás csapatunk

A homokban

Esős, de jókedvű tekerés

Végül a B-terv mellett döntöttünk, és az aszfaltozott bringautat választottuk. Hideg volt. Hol az kéz-, hol a lábujjaim fagytak le. A kesztyűm totál átázott. Az esőkabátom és a vízlepergető nadrágom viszont jól bírta: előbbi tökéletesen szárazon tartott alatta mindent, utóbbi sem ázott át nagyon. Ezúttal cipőnek is egy vízhatlan túra-félcipőt választottam, ami jó döntés volt (különös tekintettel a bringás cipőm nyári és nem vízálló voltára). Párszáz méter híján 50km lett az aznapi távunk. Dodó kivételével mindannyian igencsak elfáradtunk.

A bringaúton

Azért néhány, útba eső pecsétet begyűjtöttünk. Például a Pici Paci Portánál és a Petróczi iskolánál. A Rúzsafa mellett viszont mi Dodóval eltekertünk, holott csak pár száz méteres kitérő lett volna. Barátaink ezt a pecsétet is begyűjtötték, mert figyelmesebbek voltak nálunk.

Tudom, tudom, ez így nem teljesen szabályos pecsétgyűjtés. De mivel eleve nem szabályos bringával teljesíteni a kéktúrát, így valójában csak magunknak pecsételünk. Belefér tehát némi alternatívútvonal-választás, és a saját örömre történő pecsételés is.

Vasárnap barátaink úgy döntöttek, elég volt a bringázásból előző nap, és elindultak hazafelé. Mi Dodóval még elmentünk autóval a közeli Rúzsafához az elmulasztott pecsétért. Tetszett nekünk az erdőrészlet, ahol a Rúzsafa állt. És tetszett a vers is, mely a Rúzsafa üzenetét továbbította: Vér Csaba 2015-ös költeménye. Lefotóztam, így meg tudom osztani veletek is, íme, olvassátok el, ha van kedvetek!

Vers mindenkinek

Rúzsafa

Két pecsétünk így is kimaradt, mert arra nem jártunk előző nap. Azt beszéltük Dodóval, hogy majd egyszer visszajövünk egy időjárási szempontból jobb időszakban, és letekerjük ezt a szakaszt még egyszer a hivatalos kéken is.

A vasárnap délután otthoni pihenéssel telt. Dodó fel akart tekerni a János-hegyre. Én mondtam, hogy ha másnapra keményebb tekerést tervezünk, akkor nekem kell most egy pihenőnap. Végül ő sem tekert; helyette a garázsban tett-vett, szerelgetett. Neki ez a pihenés, a kikapcsolódás.

Este megterveztük a másnapi pilisi túránk útvonalát. Tavaly ősszel a pilisi bringaút jelentős részét felújították, gondoltuk, teszteljük azt a kört, mely elég sokat érint ezekből az új szakaszokból. Pilismaróti parkolással egy 35km-es kör volt a cél, melyben 750m szintemelkedés, azaz hegymenet is a kihívás részét képezte.

Az időjárás ezúttal kegyes volt hozzánk: csodás napsütésben, kellemes meleg időben indultunk neki az első emelkedőnek. Azért azt hozzá kell tennem, hogy amikor néztem a Dodó által megszerkesztett út grafikonját, valahogy az maradt meg bennem, hogy lejtővel indítunk. Megérkezve Pilismarótra azért már gyanús volt, hogy valamit nagyon rosszul nézhettem. A település ugyanis a Duna partján fekszik a Pilis lábánál. Éles logikával átlátván a helyzetet, eléggé valószínű volt, hogy innen nem lefelé kezdünk majd gurulni. A kezdeti hegymenet, mint utóbb kiderült, az út bő harmadát kitette: az első másfél órában csak fölfelé tekertünk. Az utolsó pár km-t leszámítva jóleső emelkedő volt.

Összességében az egész kör nagyon klassz volt. Egy autóutas szakasszal azért meg kellett küzdenünk: a hosszú hegymenet végét követően a Pilisszentkereszt – Dobogókő elágazás után néhány km-en lefelé igencsak erős forgalom mellett gurultunk. Bár az autósok szépen kerülgettek bennünket, én nagyon nem szeretek forgalomban tekerni.

Az autós szakasz után ismét a biztonságos kerékpárúton kerekeztünk: egy újabb hosszabb emelkedő következett. A tetőn ebédeltünk, felöltöztünk (mert azért az Univerzum ezen a kellemesebb napon, nyilván annak húsvét hétfői jellegére tekintettel, is gondoskodott némi locsolásról), majd elindultunk lefelé. 

Pihenő

Innen néhány rövidebb hegymenettel tarkítva tényleg a vadiúj, izgalmasan kanyargós aszfalton gurultunk lefelé, vissza Pilismarótra. Nagyon klassz volt!

Bringakör Pilismarótról

Dodóval

Dodó az új aszfalton

Pilismaróton a parkolóban felfedeztünk egy emléktáblát. Dr. Lengyel Árpád születési helyét jelölte a 2008-ban felavatott emlékhely. 

Emléktábla Pilismaróton

Ő volt az a magyar orvos, aki az RMS Carpathia nevű hajón teljesített szolgálatot, amikor a Titanic elsüllyedt 1912-ben. Kifejezetten angolul jól beszélő magyar orvost keresett a Carpathiara a Cunard Line hajózási társaság, hiszen ebben az időszakban hatalmas méreteket öltött a kivándorlás Amerikába. 1899 és 1910 között több mint másfél millió magyar vándorolt ki.  

A Titanic katasztrófájának estéjén a magyar orvos volt az, aki a 705 túlélőt fogadta a Carpathian. Az első osztályon dolgozó ír és a másodosztályon dolgozó olasz orvos mellett ő a harmadosztályra volt beosztva, és ez az osztály volt a fogadóhely. Hármuk közül egyedül neki volt mentőorvosi végzettsége és tapasztalata, így nagyon szerencsés volt ez a beosztás, mert Lengyel pontosan tudta, kivel mi a teendő. Később így nyilatkozott a New York Times riporterének:

„[…] Az emberek, akik az első mentőcsónakban ültek, annyira át voltak fagyva, hogy tehetetlen állapotban emeltük őket a fedélzetre a fedélzetmester székének segítségével. Néhányuknak kávét, másoknak konyakot, átmelegítő masszázst adtunk. Bár orvos vagyok, aki hozzá van szokva szörnyű helyzetekhez és látványokhoz, minden képzeletet felülmúlt, amit láttam. Borzalmas volt, még az én számomra is. […]”

Dr. Lengyel Árpád életéről és a szörnyű éjszaka részleteiről egy csodálatos, rengeteg képpel és korabeli forrással gazdagított könyvben ti is olvashattok: az orvos unokája, Völgyi Péterné Dr. Reich Márta és Dr. Balogh Tamás a Titanic katasztrófájának 100. évfordulójára írta meg és adta ki A Titanic árnyékában –Egy magyar orvos élete című könyvet. (Az itt megosztott információk is ebből a könyvből származnak.) Tamás egyébként Dodóval kedves ismerősünk, és én 100%-ig biztos vagyok abban, hogy nincs ezen a Föld nevű bolygón még egy olyan ember, aki csak megközelítőleg annyit tudna a hajókról és a hajók történelméről, mint ő.

Én pedig, bár már hétfőn este belekezdtem, addig húztam ennek a húsvéti bringás élménybeszámolónak a megírását, hogy közben április 14-e lett: épp ma 111 éve, hogy elsüllyedt a Titanic…

A könyvben azt is olvashatjuk, hogy pár évvel később sajnos a Carpathia is hasonlóan tragikus sorsa jutott: az első világháborúban brit csapatszállítóként működött. 1918. július 19-én reggel az ír partokhoz közel német tengeralattjáró-támadás érte, egymás után három is. Az utolsó bizonyult végzetesnek: 12 óra 40 perckor a Carpathia is a hullámsírba merült. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a 215 fős személyzetből mindössze öten haltak meg: azok, akik a kazánházban dolgoztak. Ők a második becsapódáskor lelték halálukat. A többi 210 ember viszont megmenekült. 1999-ben találták meg a roncsot Írország déli partjától 120 mérföldre, 200 méteres mélységben.

De hogy ne ilyen szomorú hírekkel érjen véget ez az élménybeszámoló, álljon itt most befejezésül egy érdekesség a húsvéti nyusziról. Számos hagyomány és legenda szól arról, hogyan is vált a tojásokat tojó nyúl a húsvét fő szimbólumává. Egyike ezeknek azt vallja, hogy egy tévedés áll a rejtély mögött: egyes német területeken ugyanis korábban gyöngytyúkot ajándékoztak – annak tojásaival együtt – egymásnak az emberek húsvétkor. A gyöngytyúk németül Haselhuhn, röviden Hasel. A nyúl pedig Hase. Lehetséges, hogy a nyúl-gyöngytyúk húsvéti versenyben egyetlen l-betű döntött? Ki tudja… Egy nyuszit egyébként mi is láttunk azon az esős húsvéti bringás napunkon: mielőtt kiértünk volna az aszfaltra a homokos-saras útról, akkor szaladt át előttünk. Ha tojást nem is kaptunk tőle, azért a nyuszit ezen a húsvéton mi is kipipálhattuk.

A nyuszit nem tudtam lefotózni, mert elszaladt.