Duna-menti bringakaland - 3. rész - Elindulások
Szombat este a tervek szerint megérkeztünk Klosterneuburgba. Összeszereltük a bringákat, és beparkoltunk az autóval egy közeli parkolóházba. Bár egy nagy, szabadtéri parkoló is rendelkezésre állt a Happyland nevű sportkomplexum mellett, mi úgy döntöttünk, hogy hat napra inkább legyen védett helyen az autó. Ahogy az osztrák reptéren, itt is csak napi 5 euro volt a parkolási díj.
Másnap reggel 9 órakor volt a
találkozó. Átkerekeztünk a hotelből a találkozópontra; ez volt az első teszt,
milyen is a csomagokkal a bringán tekerni. Ráadásnak rendesen esett is. Igencsak
óvatosan vettem a kanyarokat.
A kisbuszban hatan utaztunk Passauba: rajtunk kívül volt még két idősebb páros e-bike-okkal. Ők már a bringatúrájuk végén voltak; pontosabban úgy döntöttek, hogy a várható esős idő miatt inkább félbeszakítják az eredetileg hosszabbra tervezett túrát és hazamennek.
Kora délután értünk Passauba. Bár a felhők jöttek-mentek felettünk az égen, nem esett. Előkészítettük a bringákat az útra, csináltunk pár fotót, és nekiindultunk a nagy kalandnak.
A terv az volt,
hogy eltekerünk Engelhartszellig, és ott alszunk. Ez a 29km pont jó kis bemelegítés
lesz az első napra, gondoltuk.
Vasárnap lévén, Passauban
igencsak sokan voltak: gyalogosok, biciklisták, autósok… A bringaút átvezetett
a városon, így volt lehetőségünk nézelődni is kicsit. Bár a St. Stephen
katedrálisba most nem mentünk be (így a világ legnagyobb, 18.000 síppal rendelkező
orgonáját sem láttuk), de kívülről megcsodáltuk az épületet (már ami kilátszott
belőle a renováláshoz használt állványok mögött). Egyebekben én iszonyúan
koncentráltam arra, hogy egyrészt szokjam a bringát, mert az a plusz 12kg, amit
a csomagok jelentettek, igencsak megváltoztatta a manőverezési lehetőségeket. Másrészt
pedig arra is nagyon figyeltem, hogy az autók között biztonsággal tekerjek. Bár
az már itt szembetűnő volt, mennyire óvatosak és türelmesek az autósok a
bringásokkal.
Passau városát két másik néven is
emlegetik: egyrészt a „bajor Velenceként”, mert a barokk óvároson számos olasz
művész hagyta keze nyomát. Másrészt a „három folyó városaként”, hiszen itt
folyik egybe a Duna, az Inn és az Ilz.
Talán, ha nem épp az utunk
kezdeti izgalmai határozták volna meg a tekerésünket, egy kicsit többet
nézelődtünk volna. Dodó a szokásosnál feszültebb volt. Egyrészt nyilván az
útkezdet ismeretlensége miatt, másrészt azért, mert nem találta meg a bringás
komputerére letöltött térképet. Persze, Engelhartszellt így is be tudta írni,
meg biztonsági háttérként a telefonján is mindig előre letölti a térképet a
Locus alkalmazásban, szóval én nem izgultam, hogy odatalálunk-e. Viszont azt
láttam, hogy nem állhatok meg három percenként, hogy fotózgassak, mert akkor fog megnyugodni, ha kijutunk a nyüzsgő városból, és ráállunk
a Duna-menti útra. Így végül Passauról csak néhány képet készítettem.
Azért őszintén megmondom, nekem
is megnyugvás volt kiérni a forgalomból a biztonságos bringaútra. Itt egy pici szusszanást
is tartottunk, és levettünk egy réteg ruhát. És végre csinálhattam fotókat is.
Az út innen a Duna partján
vezetett tovább, az autós úttól szigorúan elválasztva. Megcsodáltunk egy fölénk
magasodó sziklacsúcsra épült várat is, melyet még a Római Birodalom idején
építettek, sok-sok másikhoz hasonlóan.
Valamint a jochensteini
vízierőművet is hosszú percekig néztük. Egyes források szerint ez a legszebb erőmű
a Dunán. Épp Ausztria és Németország határán áll, 1952 és 1956 között épült.
Engelhartszellbe érve elfoglaltuk
a szállásunkat, betettük a bringákat a bringatárolóba, és korai vacsorára
indultunk. Bár a szállásunkon is lett volna erre lehetőség, de csak 6 óra után.
Mivel az ebéd kimaradt (főleg Dodónak, mert én a buszon megettem azt a két
purpur szilvásat, amit még előző nap Budapesten, nagyon is előrelátóan vettem),
így gondoltuk, ha van lehetőség 5 órakor valahol máshol enni, akkor inkább elsétálunk.
Közel a szállásunkhoz találtunk is egy kis helyi éttermet. Ahová pár perc múlva
egy másik bringás páros is besétált. Magyarok voltak ők is. Már többször kerülgettük
egymást az út során, és mondtam is Dodónak, hogy úgy hallottam, magyarok; nos,
itt az étteremben ez egyértelművé vált. Végül is hol máshol vacsorázzon együtt
magyarokkal az ember, mint egy aprócska osztrák falu legaprócskább éttermében,
nem? Kellemesen elbeszélgettünk velük. Ők másnap Linzig tekertek, és onnan autóztak
kicsit az újabb bringaút előtt, így velük már nem találkoztunk az út során
később.
Az az igazság, hogy bár csak
29km-t tekertünk aznap, az utazás izgalmai és az első „csomagos tekerés”
élménye annyira lefárasztott, hogy úgy estem be az ágyba, mintha legalább is a
Tour de Hongrie-n vettem volna részt. Ezt néztük a tévében, mert épp a verseny
utolsó napjáról ment az ismétlő közvetítés. Budapesti befutó volt, de mivel
olyan erős eső volt egész nap, neutralizált futamot tartottak. Ez azt jelenti,
hogy ez a nap már nem számított a versenybe. A versenyzők letekerték a teljes
távot, de nem versenyeztek. Amolyan barátságos közös tekerés volt, mely az
eredményen már nem módosított: a svájci Marc Hirschi nyerte az idei Tour de
Hongrie-t.
Az első magyar kerékpáros versenyt
1925-ben rendezték meg, és az elmúlt közel 100 évben rengeteg változáson ment
keresztül. 2015 előtt például 7 évig nem került megrendezésre. Azóta viszont
folyamatosan fejlődik ez a kerékpáros megmérettetés: 2022-ben például úgy
döntöttek, hogy 2023 és 2025 között UCI ProSeries verseny lesz, ami az országútikerékpár-versenyek
második legrangosabb versenykategóriája.
Gyakran nézzük a tévében ezeket a
kerékpáros versenyeket Dodóval. Mindig elcsodálkozom azon az emberi
teljesítményen, amelyet a versenyzők nyújtanak. Az idei győztes, Hirschi
például az egyik napon, amelyet éppen figyelemmel kísértünk felkészülésképpen a
Duna-menti bringakalandunkra, az aznapi 180km-es és 2500m szintet tartalmazó
szakaszt 4 óra 26 perc alatt tette meg. És ők ezt bírják sok napon át. Nem beszélve
a Giro d’Italia versenyzőiről, akik három héten át tekernek! Őket is néztük a
tévében a Tour de Hongrie után. Kifacsarva a mi kis 29km-ünktől. Legalább is
én. Na, jó, ezt nem is ragozom tovább.
Másnap reggel elgurultunk a
rokokó stílusó Engelhartszelli Apátsághoz, megcsodáltuk, majd továbbindultunk
Ottensheim felé.
Egy rövid video a mai napról:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése