Duna-menti bringakaland - 3. rész - Elindulások

Szombat este a tervek szerint megérkeztünk Klosterneuburgba. Összeszereltük a bringákat, és beparkoltunk az autóval egy közeli parkolóházba. Bár egy nagy, szabadtéri parkoló is rendelkezésre állt a Happyland nevű sportkomplexum mellett, mi úgy döntöttünk, hogy hat napra inkább legyen védett helyen az autó. Ahogy az osztrák reptéren, itt is csak napi 5 euro volt a parkolási díj.

Bringaösszeszerelés a Hotel Anker előtt

Másnap reggel 9 órakor volt a találkozó. Átkerekeztünk a hotelből a találkozópontra; ez volt az első teszt, milyen is a csomagokkal a bringán tekerni. Ráadásnak rendesen esett is. Igencsak óvatosan vettem a kanyarokat.

Esőben is jókedvűen

Készülődés az utazásra

A kisbuszban hatan utaztunk Passauba: rajtunk kívül volt még két idősebb páros e-bike-okkal. Ők már a bringatúrájuk végén voltak; pontosabban úgy döntöttek, hogy a várható esős idő miatt inkább félbeszakítják az eredetileg hosszabbra tervezett túrát és hazamennek.

Időnként azért megnéztem, megvannak-e a bringák :)

Kora délután értünk Passauba. Bár a felhők jöttek-mentek felettünk az égen, nem esett. Előkészítettük a bringákat az útra, csináltunk pár fotót, és nekiindultunk a nagy kalandnak. 

Egy útindító szelfi :)

A terv az volt, hogy eltekerünk Engelhartszellig, és ott alszunk. Ez a 29km pont jó kis bemelegítés lesz az első napra, gondoltuk.

Vasárnap lévén, Passauban igencsak sokan voltak: gyalogosok, biciklisták, autósok… A bringaút átvezetett a városon, így volt lehetőségünk nézelődni is kicsit. Bár a St. Stephen katedrálisba most nem mentünk be (így a világ legnagyobb, 18.000 síppal rendelkező orgonáját sem láttuk), de kívülről megcsodáltuk az épületet (már ami kilátszott belőle a renováláshoz használt állványok mögött). Egyebekben én iszonyúan koncentráltam arra, hogy egyrészt szokjam a bringát, mert az a plusz 12kg, amit a csomagok jelentettek, igencsak megváltoztatta a manőverezési lehetőségeket. Másrészt pedig arra is nagyon figyeltem, hogy az autók között biztonsággal tekerjek. Bár az már itt szembetűnő volt, mennyire óvatosak és türelmesek az autósok a bringásokkal.

Passau városát két másik néven is emlegetik: egyrészt a „bajor Velenceként”, mert a barokk óvároson számos olasz művész hagyta keze nyomát. Másrészt a „három folyó városaként”, hiszen itt folyik egybe a Duna, az Inn és az Ilz.

Talán, ha nem épp az utunk kezdeti izgalmai határozták volna meg a tekerésünket, egy kicsit többet nézelődtünk volna. Dodó a szokásosnál feszültebb volt. Egyrészt nyilván az útkezdet ismeretlensége miatt, másrészt azért, mert nem találta meg a bringás komputerére letöltött térképet. Persze, Engelhartszellt így is be tudta írni, meg biztonsági háttérként a telefonján is mindig előre letölti a térképet a Locus alkalmazásban, szóval én nem izgultam, hogy odatalálunk-e. Viszont azt láttam, hogy nem állhatok meg három percenként, hogy fotózgassak, mert akkor fog megnyugodni, ha kijutunk a nyüzsgő városból, és ráállunk a Duna-menti útra. Így végül Passauról csak néhány képet készítettem.

Passau

Passau 

Azért őszintén megmondom, nekem is megnyugvás volt kiérni a forgalomból a biztonságos bringaútra. Itt egy pici szusszanást is tartottunk, és levettünk egy réteg ruhát. És végre csinálhattam fotókat is.

Egy kis szusszanás :)

Az út innen a Duna partján vezetett tovább, az autós úttól szigorúan elválasztva. Megcsodáltunk egy fölénk magasodó sziklacsúcsra épült várat is, melyet még a Római Birodalom idején építettek, sok-sok másikhoz hasonlóan. 

Római erőd

Úton

Valamint a jochensteini vízierőművet is hosszú percekig néztük. Egyes források szerint ez a legszebb erőmű a Dunán. Épp Ausztria és Németország határán áll, 1952 és 1956 között épült. 

Tovább az úton...

Engelhartszellbe érve elfoglaltuk a szállásunkat, betettük a bringákat a bringatárolóba, és korai vacsorára indultunk. Bár a szállásunkon is lett volna erre lehetőség, de csak 6 óra után. Mivel az ebéd kimaradt (főleg Dodónak, mert én a buszon megettem azt a két purpur szilvásat, amit még előző nap Budapesten, nagyon is előrelátóan vettem), így gondoltuk, ha van lehetőség 5 órakor valahol máshol enni, akkor inkább elsétálunk. Közel a szállásunkhoz találtunk is egy kis helyi éttermet. Ahová pár perc múlva egy másik bringás páros is besétált. Magyarok voltak ők is. Már többször kerülgettük egymást az út során, és mondtam is Dodónak, hogy úgy hallottam, magyarok; nos, itt az étteremben ez egyértelművé vált. Végül is hol máshol vacsorázzon együtt magyarokkal az ember, mint egy aprócska osztrák falu legaprócskább éttermében, nem? Kellemesen elbeszélgettünk velük. Ők másnap Linzig tekertek, és onnan autóztak kicsit az újabb bringaút előtt, így velük már nem találkoztunk az út során később.

Az az igazság, hogy bár csak 29km-t tekertünk aznap, az utazás izgalmai és az első „csomagos tekerés” élménye annyira lefárasztott, hogy úgy estem be az ágyba, mintha legalább is a Tour de Hongrie-n vettem volna részt. Ezt néztük a tévében, mert épp a verseny utolsó napjáról ment az ismétlő közvetítés. Budapesti befutó volt, de mivel olyan erős eső volt egész nap, neutralizált futamot tartottak. Ez azt jelenti, hogy ez a nap már nem számított a versenybe. A versenyzők letekerték a teljes távot, de nem versenyeztek. Amolyan barátságos közös tekerés volt, mely az eredményen már nem módosított: a svájci Marc Hirschi nyerte az idei Tour de Hongrie-t.

Az első magyar kerékpáros versenyt 1925-ben rendezték meg, és az elmúlt közel 100 évben rengeteg változáson ment keresztül. 2015 előtt például 7 évig nem került megrendezésre. Azóta viszont folyamatosan fejlődik ez a kerékpáros megmérettetés: 2022-ben például úgy döntöttek, hogy 2023 és 2025 között UCI ProSeries verseny lesz, ami az országútikerékpár-versenyek második legrangosabb versenykategóriája.

Gyakran nézzük a tévében ezeket a kerékpáros versenyeket Dodóval. Mindig elcsodálkozom azon az emberi teljesítményen, amelyet a versenyzők nyújtanak. Az idei győztes, Hirschi például az egyik napon, amelyet éppen figyelemmel kísértünk felkészülésképpen a Duna-menti bringakalandunkra, az aznapi 180km-es és 2500m szintet tartalmazó szakaszt 4 óra 26 perc alatt tette meg. És ők ezt bírják sok napon át. Nem beszélve a Giro d’Italia versenyzőiről, akik három héten át tekernek! Őket is néztük a tévében a Tour de Hongrie után. Kifacsarva a mi kis 29km-ünktől. Legalább is én. Na, jó, ezt nem is ragozom tovább.

Másnap reggel elgurultunk a rokokó stílusó Engelhartszelli Apátsághoz, megcsodáltuk, majd továbbindultunk Ottensheim felé.

Egy rövid video a mai napról: