Duna-menti bringakaland - 4. rész – Átkelések

Szerencsére az időjárás ezen a második napon is nagyon kegyes volt hozzánk. Bár reggel még igencsak esett, mire elindultunk 10 óra körül, már nem volt szükség esőkabátra. A Windfinder applikációját szoktuk nézni; ez a tengeren búvárkörökben elég jól bevált. Erre a napra délutánra még napsütést is jósolt!

Első megállónk egy római kori emlékhelynél volt, még Schlögen előtt.

Megálló a római kori emlékhelynél

Nem meglepő, hogy ennyi erőd és régi, római kori emlékhely található a bringaút mentén. Ugyanis a Duna déli vagy jobb partja volt a Római Birodalom határa: a limes. Az összesen 7500km hosszú limes 20 országon és 3 kontinensen ível át Skóciától a Közel-Keletig és Marokkóig. 2021 óta a Duna-limes területe az UNESCO Világörökség részét képezi. A legtöbb létesítmény ezen a szakaszon a Kr. u. 2. században épült. Ma, azon túl, hogy megcsodálhatjuk a megmaradt romokat, számos park és múzeum is őrzi a kor történelmét.

Schlögennél egy jó kis kanyart tesz a Duna, és nagyon tetszett nekünk, ahogy épp befutott a pici bringás komp. Hirtelen döntésből feltoltuk rá a bringákat; gondoltuk, átkelünk a Dunán… Eddig ugyanis végig a déli, vagy hajózásilag hivatalosabban a jobb parton tekertünk. Ez egyébként egy érdekes kérdés: hogyan nevezzük a partot? Hivatalosan a folyásirány jobb és bal partjáról beszélhetünk; a táblákon így is jelezték: rechtes/linkes Donauufer. De az interneten szinte mindenhol északi és déli partról beszélnek, ha a bringaútról van szó. Persze, ez itt Ausztriában megállja a helyét, hiszen a bal part a jobbhoz képest északon van (és nyilván ennek megfelelően a jobb lesz a déli). No, de pl. amikor nálunk a Dunakanyarban délnek indul a folyam? Tudom, tudom, ott lehet az északiból keleti, a déliből meg nyugati. Dodó, vérbeli dunai hajósként totál ki volt akadva, amikor északi és déli partról beszéltem, és folyton kijavított. Pedig igazán örülhetne a fejlődésemnek: kapcsolatunk hajnalán a térképet nézve a fenn-lenn-fölött-alatt-jobbra-balra irányokkal magyaráztam.

A kompon :)

Egyébként a donauregion.at internetes oldalt nézegettem az út során, és ajánlom is mindenkinek, aki erre a bringatúrára adja a fejét. Nagyon profi honlap, és az összes útinformáció megtalálható rajta. Ez is északi és déli partról, útról beszél.

Visszatérve az átkelésekhez: az az igazság, hogy amikor lefoglaltuk a szállásokat, nem is néztük, hogy melyik parton vannak. Nem foglalkoztunk az átkelésekkel. Így meglepetésként ért minket az élmény, milyen klassz is előző este a másnapi utat megtervezni! Komolyan, ez lett az egyik csúcspontja a napjainknak, annyira élveztük! Minden este vacsinál megnéztük a következő szakaszt és az átkelési lehetőségeket. A honlapon elolvastam a jobb és bal part menti látnivalókat, Dodó pedig a térképeket bújta. Aztán terveztünk, döntöttünk. Nagyon izgi volt!

Persze, első este és a második napon még nem volt mindebben nagy rutinunk. Azt tudtuk, hogy Ottensheim a másik parton van, tehát valahogy majd át kell mennünk. Úgy terveztük, hogy nem bízzuk az átkelést az ottensheimi köteles kompra (ki tudja, milyen menetrendben jár), hanem inkább Aaschachnál a hidat választjuk.

De aztán jött ez a cuki kis bringáskomp, mi meg felpattantunk rá. A bal parton nekiindultunk az útnak, kompos élményekkel – no, meg fotókkal és videokkal – felturbózva. De nem jutottunk sokáig: talán még egy kilométert sem tekertünk, jöttek szembe bringások, akik jelezték, hogy ne menjünk tovább, kicsit előrébb teljesen le van zárva a bringaút, vissza kell fordulni, mert arra nem lehet folytatni az utat. Én így utólag – megismerve hat nap alatt az osztrák tökéletes tervezést és kivitelezés minden részletét – vélelmezem, hogy biztosan lett volna ott megfelelő kerülőút is (vagy ha nem, akkor a kompnál egyértelműen jelezték ezt volna), de akkor elhittük a bringástársainknak, hogy vissza kell fordulnunk.

Így újra kompra pattantunk: egy másikra. Mert ott a schlögeni Dunakanyarban volt még egy kompjárat. Ezzel visszatértünk a jobb partra, jót mosolyogtunk azon, hogy fél órán belül két kompon is utaztunk, és továbbindultunk Aschach felé.

A másik komp 

12 óra körül jeleztem Dodónak, hogy ebédidő… Valahol jó lenne megállnunk enni. Azt tudni kell rólunk, hogy nagyon különböző bioritmusban létezünk: jómagam este 10 és 11 között fekszem, és reggel 6-7 között kelek. Első a reggeli ilyenkor, és ebből kifolyólag fél 12 körül már éhes vagyok. Ha megvan a reggeli és az ebéd, akkor valójában én már rendben vagyok: a nap további részét simán kibírnám étkezés nélkül. Ennek ellenére szoktam vacsorázni, de itthon ezt este 6 elé időzítem, és utána reggelig már nem eszem. Dodó ennek az életmódnak totálisan az ellenkezőjét éli: este sokáig fenn van, reggel viszont később kel. Nagyjából dél körül reggelizik, nem ritkán azután, hogy én már az ebéden is túl vagyok. Ennek megfelelően minden további étkezése is jelentősen tolódik. Ez az itthoni napirendje. Korculán viszont értelemszerűen kel ő is 7 körül, mert indul a búvárnap. Ilyenkor ő alaposan reggelizik, mert ebédre általában nincs ideje. No, hát ezen a bringatúrán is hasonlóan tett: minden nap alaposan jóllakott. Én is igyekeztem a megszokottnál kicsit többet enni, de én nem tudok egyszerre két étkezésnyi mennyiséget magamba gyűrni. Tehát én 12-kor már éhen halni készülök, főleg, ha előtte még 2 órát tekertünk is.

Szerencsére az út szélén tábla jelezte, hogy hamarosan egy étterem és panzió mellett haladunk majd el, ami reményt adott, hogy nem fogok beleszédülni a Dunába a bringáról. El is értünk egy nagyon barátságos, amolyan üdülőtelepnek kinéző helyre: parkok és állandóra céllal ott parkoló lakóautók sokasága sorakozott a Duna partján. Megtaláltuk az éttermet is… Meg a "zárva" feliratot az ajtaján. Úgy tűnt, ezen az üdülőtelepen még nem indult el a szezon. Dodó a telefontérképet böngészve jelezte, hogy nemsokára Aaschachba érünk, és ott biztos lesz étterem. Ekkor elérkezettnek láttam az időt, hogy a vésztartalékomat elővegyem: volt nálam ugyanis egy kis zacskóban mandula, paradió és pekándió.

Az üdülőtelep... még üdülők nélkül

Ti ismeritek azt a kifejezést, hogy almond mum? Vagyis mandulaanya? Én nemrég találkoztam vele. Azokat az anyákat jelöli, akik nagyon szigorú diétára fogják magukat, és édességként vagy talán egyes étkezések helyett is, ha nagyon éhesek, pár szem mandulát vagy egyéb magot esznek.

Hát én határozottan nem pár szemet vettem magamhoz, és továbbra sem ebédhelyettesítőnek szántam a magokat. Abban reménykedtem, hogy majd hamarosan megállunk és ebédelünk.

Aaschachban nyüzsgő Dunapart fogadott minket: több turistahajó is kikötött, melyekről rengeteg ember – bringások és gyalogosok – népesítette be a partot. Ami az étkezési lehetőségeket illeti, meg voltam győződve, hogy egy ilyen helyen tutira lesz valami bisztró legalább. Volt is. Fagyit árultak, meg koktélokat. A turistacsoportok mind fagyiztak. Dodó határozottan áttekert rajtuk, esze ágában nem volt megállni fagyizni. A híd előtt a házak közé kanyarodott az út. Ott két éttermet is találtunk: mindkettőre ki volt írva, hogy 5-kor nyitnak. Csalódottan, és levonva a következtetést, hogy Aaschacban az emberek nyilván nem ebédelnek, áttekertem Dodó után a hídon, és Feldkirschen felé vettük az irányt a bal parton.

Az Univerzum, hogy elterelje a figyelmemet a korgó gyomromról, elfújta a maradék felhőt is a Nap útjából: hirtelen meleg lett. Dodó úgy döntött, átöltözik az út szélén. Én a hosszú nadrágot megtartottam, de felülről én is levettem a melegebb réteget, és a sapkának használt csősálat is a fejemről.

Vidáman a napsütésben (na, jó, néhány bárányfelhő azért még játszadozott az égen)

Feldkirchenben végre találtunk egy éttermet, amely ebédet is szolgáltatott. A hét minden napján nyitva volt 11-től 23 óráig. Kivéve hétfőn. Így markoltam még egyet a mandulakészletemből, és a napsütésre koncentrálva vidáman továbbkerekeztünk.

A bringaút nemsokára egy belső Duna-ág mellett haladt: fura bójasorok voltak a vízen. Megállapítottuk, hogy ez egy evezőspálya lehet. Nemsokára el is értük a szép, modern klubház és több hajótároló épület alkotta sportközpontot. Gyerekeknek egy edző erőnléti edzést tartott a parton; mások épp evezéshez készülődtek. Nekünk megakadt a tekintetünk az út szélére helyezett táblán, mely jelezte, hogy az étterem nyitva van…

A regatta-pálya

Étterem... és nyitva!!!! :)

Végre! Legalább a sportközpontban tudják, hogy az energiakészleteket mi emberek, evéssel szoktuk feltölteni. Nagyon kellemes terasz fogadott minket, és egy kedves felszolgáló hölgy. Az étlap rövid volt. Dodó kezdte olvasni a választékot, én valamit épp kutattam a táskámban, közben hallgattam. Hmm… Ez is jó… Ez még jobb! Hú, szuper! Bevallom, hogy a wienerschnitzel és a kolbászkák hazájában nem fűztem nagy reményeket ahhoz, hogy a flexigán étrendemhez igazodó széles választék fogad majd bárhol is az út során. De, mint kiderült, az Univerzum – a napsütésen túl – ezúttal egy vegán étteremmel jutalmazta kitartásomat. Ezen jót derültem, míg Dodó azon aggódott, nehogy erről írni merjek majd. Végül mindketten egy salátát és egy zöldséges tésztát választottunk. A hölgy kérdezte, kérünk-e rá vegán parmezánt; hát persze, hogy kértünk! Az az igazság, hogy nemcsak azért, mert éhesek voltunk (eddigre már Dodó is), hanem teljesen tárgyilagosan is iszonyú finom volt minden. Még a semmiképpsemflexigán Dodónak is nagyon ízlett a késői ebéd.

Vegán finomság

Ebéd után már nem sok tekerés várt ránk: pár kilométer múlva elértük aznapi úticélunkat, Ottensheimet.

A főtér

Bejelentkeztünk a szállásunkra, megszabadítottuk a csomagoktól a bringákat, és ismét nyeregbe pattantunk, hogy kicsit felfedezzük a városkát. Szerettük volna megnézi a várat, mely a Duna fölé magasodott. Fel is tekertünk egy igencsak meredek utcácskán, de meglepetésünkre egy „Magánterület” tábla állt a kapun. Később a szállásunkon a tulajdonos elmesélte, hogy nem, ez a vár nem egy turistalátványosság, hanem ugyanolyan lakóépület, mint bármely másik a városban. Négy lakás van benne, négy család lakik ott.

Visszagurultunk a kikötőbe, ahol Dodó elmagyarázta, milyen környezetbarát is a köteleskomp: gyakorlatilag a folyó sodrása viszi át az egyik partról a másikra a motor nélküli járgányt (meg, persze, mindazt a motorral rendelkezőt is, amely jegyet vált rá).

Az ottensheimi köteleskomp

Ottensheim egyébként egy nagyon szép kis ékszerdoboz a Duna partján. A főtérről a magasból látni a Dunát. Aprócska város, de sok minden szépen megfér együtt benne: a főtéri katolikus templom, a Tao és az Ayurvéda szalon, a török tulajdonú, magát a hatalmas rántotthússal reklámozó pizzéria éppúgy, mint a tradícionális, osztrák családi borospince és panzió a fekete sashoz, ahol megszálltunk. Öt óra tájban akkora autósforgalom volt, hogy a főtéren azt sem tudtuk, valójában hol is haladnak a sávok: mindenhol autó jött, ment, kanyarodott, parkolt. De valahogy mégis rend volt és harmónia. Minket, biciklistákat pedig senki egy pillanatig nem veszélyeztetett. Figyeltek ránk és türelmesen megvárták, amíg elhaladunk. Még a tétovázásaink sem bosszantották őket.

Hét óra tájban Dodó éhes lett. Én már ekkor simán elvoltam vacsi nélkül a 3 és 4 óra között elfogyasztott ebéddel, de mivel ő kinézte azt a rántotthúsos pizzériát a főtéren, átsétáltunk. Pontosabban futottunk, ugyanis ekkor már szakadt az eső. Tanulva a nap tapasztalataiból, úgy döntöttem, hogy nem árt, ha az energiakészleteimet most egy kicsit aktívabban töltögetem, így választottam én is spenótos pizzát. Azért Dodó is besegített a végén, mert méretéből kifolyólag kifogott rajtam.

OMG! Oh, my pizza... :)

A vacsora pedig, mint már tudjátok, a nap egyik várva várt eseménye. A másnapi túraútvonal és a dunai átkelések megtervezése ezen az estén is nagyon izgalmas volt. Úgy döntöttünk, hogy másnap a Duna bal partján indulunk útnak, és az Abwinden-Asten-i vízerőművön kelünk át a jobb partra, ahol megnézzük Enns városkáját. Majd Enns és Mauthausen között a hídon visszatekerünk, és egészen a Wallsee-Mitterkirchen vízerőműig ismét a bal parton haladunk tovább. Mivel a következő szállásunk Wallsee-ben volt, így a harmadik napra három átkelést terveztünk.

A naplemente fényei Ottensheimben

Az esti zuhanyzásnál újabb élmény tudatosodott bennem: immáron harmadik napja olyan szállásunk van, ahol a zuhanyból nem önti el a víz a teljes fürdőszobát. Mert valami csoda folytán a zuhanykabin ajtaja jól záródik. Á, biztosan csak véletlen… Most már figyelem majd a következő szállásokat is – határoztam el.

Az időjárás-előrejelzés másnap délelőttre felhős, délutánra esős időt jelzett, így reggel az esőfelszerelést a zsákok tetejére csomagoltuk, és ismét útra keltünk.

A mai napról készült kisfilmünk:

Na, jó, ezen a napon kettőt is gyártottam. Nem tudtam eldönteni, melyik lett a jobb...