Duna-menti bringakaland - 5. rész – Emlékezések
Harmadik bringanapunk délelőttjén utunkat a Duna bal partján folytattuk egészen az Abwinden-Asten-i vízerőműig, útközben egy icipicit belekóstolva a linzi nagyvárosi fílingbe. Az eső nem esett, de – ahogy a Windfinder is jelezte – , igencsak borongós volt az idő.
A Duna békésen hömpölygött
mellettünk. Ahogy a gondolatok is a fejemben. Már korábban is feltűnt, de ekkor
el is határoztam, hogy az út további részében nagyon tudatosan figyelni fogom,
hogy látok-e szemetet a vízben, a vízparton. Vagy akár a bringaút mentén. Mert
nem láttam. Ezen a szakaszon is tettünk rövidebb megállókat: ilyenkor egészen a
vízig sétáltam és körbenéztem: se a parton, se a vízben úszva nem találtam műanyag
palackokat és egyéb szemetet.
A másik érdekesség, amely szembe
jött velünk (időnként ténylegesen egy munkagépben testet öltve) az volt, hogy a
folyami jelzőkövek környékén és a bringaút szélén kb. 30-50cm szélességben
lenyírják a füvet. Nyilván azért teszik, hogy ne nőjön rá a fű az útra (meg a jelzőkövekre).
Az útra, amelynek minősége számomra szintén igencsak rácsodálkozós volt: sehol
egy hupni, egy gyökérkinövés, egy repedés… Tüköraszfalt. A széle sem repedezik.
Ha van mellette kavicságy, akkor azt vagy nem hordják fel az útra, vagy valaki
a felhordott kavicsokat rendszeresen visszasöpri a helyükre. Mellette pedig a
lenyírt fűsáv… Aha. Szóval ilyen is lehetséges.
Meg az is, hogy ha esetleg a gyalogosokkal
– kocogókkal, sétálókkal – közösen használjuk a kerékpárutat, akkor ők az út
szélén – ha többen vannak, egymás után – közlekednek. Jellemzően a bal oldalon,
szembe a bringaforgalommal. Azt már meg sem említem, hogy ha külön gyalogos út
és bringaút van, akkor mindenki a sajátját használja. Mondom: MINDENKI! Arra
gondoltam, vajon a Normafánál mikor lesz ez így?
Egyébként ez a májusi időpont azért
is különleges volt, mert elképesztő élet költözött a természetbe. Minden olyan
dzsungeles volt. Az út szélén a mezők virágoztak, ahogy a gesztenye- és egyéb
fák is. Még a borongós, szürke napot is megszínesítették; én ebben a látványban
is imádtam elmerülni.
No, és a már emlegetett útjelzések… Mindenhol pontosan tájékoztatnak az útirányokról és lehetőségekről.
Ennél a táblánál még egyszer
átgondoltuk a tervünket, de maradtunk az esti döntésünknél: továbbtekertünk
egyenesen a vízerőmű és Enns irányába.
Bár a Duna fentebbi szakaszán már
a partról megcsodáltunk egy vízerőművet, én alig vártam, hogy közvetlen
közelről is láthassam végre a működését. Privát idegenvezetőm, Dodó,
részletesen elmagyarázta, hol mit is látok, és hogy működik a zsilip. Nemcsak a
mérnöki tudása és képességei tették őt kiváló idegenvezetővé, hanem személyes
tapasztalatai is: ugyanis ő tényleg dunai hajós volt. Egyrészt hajózási mérnökként
végzett a műegyetemen, másrészt a tinédzser évei végén többször végighajózta a
Dunát. Így még azt is elmagyarázta, melyik létrán kellett nagyon gyorsan
felmásznia, hogy mire a zsilipben felelemelik a hajót, ő már lebonyolítsa „az
üzletet” a zsilipessel. Visszafelé mászni már nem kellett, csak belépni a
hajóba. Szóval neki ez a mostani bringatúránk egy jó adag nosztalgiázással is
keveredett; egy kicsit más szemmel és néhány év tapasztalattal a háta mögött
szemlélhette a Dunát.
A vízerőmű tetejéről azt is megfigyeltem,
hogy a szűrőmedencékben valahogy itt is csak fauszadék halmozódott fel. Műanyag
palackok tömkelegének itt sem láttam nyomát…
A Dunán átkelve Enns felé vettük az irányt. Ez azt jelentette, hogy le kellett térnünk a dunai kerékpárútról. Igazából az jelentett nehézséget, hogy válasszunk a rendelkezésünkre álló kerékpárutak között. Mert akármerre is megy az ember, bringautak sokaságával találja magát szemben. Csodálatos mezőkön kerekeztünk át.
Ekkor már elkezdett esni az eső.
Mire feltekertünk Enns főterére, jócskán szakadt. Ebédidő lévén úgy
döntöttünk, beülünk valahová és – egy könnyű ebéd mellett – reményekedünk,
hátha csökken a felhőszakadás.
Enns Ausztria legrégebbi városa: 1212-ben adományozott városi rangot a településnek VI. Lipót herceg. Persze, Enns is a Limes része volt; Kr. u. 15-ben annektálták a rómaiak a keltáktól. 205-ben már egy erőd védte a területet: ekkor Lauriacum volt a neve. Több mint 6000 katona szolgált itt. 212-ben Caracalla császár városi rangot adományozott a településnek. Vajon 2212-ben is várható majd valami izgalmas a város életében?
900 körül a kalandozó magyarok
ellen építették fel Enisiburg várát. Majd, amikor Mátyás elfoglalta Bécset,
felmerült, hogy a fővárost ide helyezik át. De 1490-ben III. Frigyes császár
végül Linz mellett döntött. A napóleoni háborúk alatt a francia csapatoknak
adott otthont. A II. világháborúban pedig a mauthauseni koncentrációs tábor
egyik altábora működött a városban.
Az eső az ebéd alatt sem csillapodott,
így elővettük az esőfelszerelést: a nadrágot és az esőkabátot. Próbálkoztam
azzal is, hogy a kapucnit felhúzzam a sisakra. Alkalmas rá a dzsekim, hiszen
bringás dzseki, de még egy kis tapasztalatot kell gyűjtenem majd a jövőben,
hogyan tudom úgy rögzíteni, hogy menet közben ne fújja le a szél.
A dunai bringaútra visszatalálás kifogott
rajtunk. Megint a bringautak sokaságának kihívása okozott nehézséget. Némi extra
kilométer begyűjtése után (mikor, ha nem a legnagyobb szakadó esőben), és egy
igencsak forgalmas körforgalomból való sikeres kiavászkodást követően az Ennset
Mauthausennel összekötő hídon kerekeztünk át a Duna fölött. A hídról a
bringaútra lejutás is izgalmas volt: a fémszerkezetű lépcsőre keréksávokat rögzítettek;
ezen kellett le- (vagy fel-) tolni a bringákat. Mivel alattunk volt vagy
négyemeletnyi forduló, a fémszerkezetes híd így engem egy félelmetes kilátóra emlékeztetett.
Amelynél ráadásul esélyem sem volt úgy dönteni, hogy én biza nem mászom fel
oda! Mert hogy a tetejébe érkeztünk meg a hídon. Hogy én toljam le a csomagokkal
megrakott bringát azokon a meredek lépcsőkön??!! No, nyilván valahogy megtettem
volna, ha nincs más lehetőség. De ott volt Dodó, aki jól ismervén engem, szó
nélkül kétszer fordult, és mindkét bringát letolta. Azért elképzeltem, milyen
lehet itt a másik irányból csomagokkal megrakozott e-bike-okkal érkezni, és
azokat feltolni…
Mauthausent is megnézhettük
volna, de nem tettük. Dodót eléggé bosszantotta az eső. Érdekes módon engem meg
egyáltalán nem. Mindenesetre így a hídról sikeresen leérve a dunai bringaút bal
partján a városnézést kihagyva tovatekertünk Mitterkirchen felé.
Az az igazság, hogy az, hogy
megálljunk-e Mauthausenben, már az előző esti tervezésnél felmerült kérdésként.
Ez a város őrzi ugyanis Ausztria legnagyobb, központi koncentrációs táborának
emlékhelyét. Én a jeruzsálemi Yad Vashem emlékhelyen jártam már, de
koncentrációs táboriban még sosem. Biztos vagyok benne, hogy nem könnyű élmény
egy ilyen hely meglátogatása. Yad Vashem is nagyon nyomasztó volt. De egyszer
szeretném majd ezt is megtapasztalni.
Dodó már járt itt, a mauthauseni
emlékhelyen korábban. Azt mondta, hogy napokig érzi az ember utána a hely
hangulatát, és ő most nem szeretné ezt az érzést újra megtapasztalni. Ezért
döntöttünk úgy már előző este, hogy kihagyjuk az emlékhely látogatását.
De a történetének azért
utánanéztem. Azért választották Mauthausent, mert a közelben a gránitbánya
lehetőséget adott a német építkezési hullám támogatására. Az első foglyok 1938.
augusztus 8-án érkeztek a táborba. 1945-ig kb. 190.000 deportált került ide
vagy a környező kisegítő táborokba. Közülük kb. 90.000-en lelték halálukat ezekben a
táborokban. Az emberiség történelmének legszörnyűbb pillanatai
voltak ezek a pillanatok. Amelyekre mindig emlékezni kell. Emlékezni és tudni,
hogy az ember erre is képes. Emlékezni akkor is, ha mi magunk nem voltunk ott,
nem éltünk abban a korban. Emlékezni, hogy soha többé ne történhessen ilyen
vagy hasonló.
Bár a mauthauseni emlékhely
látogatását ezúttal kihagytuk, este megnéztük a YouTube-on Az elit alakulat
(Bands of brothers) című sorozat azon részletét, amikor az amerikai katonák
megtalálnak egy, a nácik által éppen otthagyott koncentrációs tábort. Ezt a tíz
részes sorozatot mi minden évben egyszer végignézzük Dodóval. Egyszer Benitől azt
kértem a születésnapomra, hogy nézze végig velünk együtt. Szerintem ezt mindenkinek
meg kellene néznie.
Az eső egész délután nem
csillapodott. Így csak rövid időre álltunk meg itt-ott. Például nézelődni a Wallséé –
Mitterkirchen vízerőművön, amelyen visszatekertünk a Duna jobb partjára. Itt is bele kellett szagolnom, bele kellett hallgatnom
a víz erejébe. És meg kellett néznem a műanyag-fehozatalt. De itt sem láttam
semmit.
A másik parton Wallseebe érve még egy jó kis emelkedő várt ránk. Dodó végignyomta; én a csúcs előtt néhány méterrel leszálltam a bringáról, és toltam a maradék szakaszon. Pihenésképpen megcsodáltuk és lefotóztuk a kastélyt, ahonnan már csak pár méter volt a szállásunk.
Ennyire, mint ezen a napon, én még sosem áztam el bringázás közben. Iszonyú vizes volt minden.
A tulajdonos azonnal
felajánlotta, hogy megszárítja, sőt, ha szeretnénk, ki is mossa a vizes
ruháinkat. Mi megköszöntük a kedves felajánlást, de úgy gondoltuk, hogy az
esőruháink – amelyek ezúttal is kiválóan teljesítettek – az éjszaka alatt
tökéletesen megszáradnak majd a szobában.
A panzió éttermében vacsoráztunk. Elképesztően finom és csodálatosan tálalt fogásokat szolgáltak fel nekünk. Közben hallgattuk, ahogy a helyi kórus próbát tart a szomszéd teremben. A desszertnek rendelt kétszemélyes kaiserschmarrnból még reggelire is maradt! 😊
Az első vízerőművön való átkerekezés, a legnagyobb elázás, a legnagyobb – és legfinomabb – kaiserschmarrn… Sok emlékezetes élmény jutott erre a napra is.
A mai kisfilmünk:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése