Duna-menti bringakaland - 7. rész - Környezetbarátságok
Másnap reggel hűvös, ködszitálós, de esőmentes napra ébredtünk. Úticélunk Krems volt. Egy olyan különleges tájegységhez értünk, mely a Világörökség részét képezi. Ez Wachau. Mivel erre a napra terveztük a legkevesebb kilométert, úgy éreztük, belefér egy tizessel megtoldani az utat, így mielőtt útnak indultunk volna a Duna bal partján, áttekertünk az emmersdorfi hídon a jobb partra, hogy egy kicsit közelebbről megnézzük Melket. Nem mentünk be a kolostorba, csak körbegurultunk a városkában, és – természetesen – lőttem pár fotót. Majd a hídon visszatértünk a bal partra, és elindultunk felfedezni Wachaut.
Mivel ez a napi szakaszunk
kivételesen pontos összhangban volt a Danube cycle path tájékoztató honlap ötödik,
északi (vagyis bal) parti útszakaszával, érdemes ide kattintani, és megnézni,
milyen klassz segítség ehhez a dunai bringatúrához ez a honlap. A jobb oldali
térképre kattintva és azt kicsit felnagyítva az úton található látnivalókat és egyéb
fontos helyeket ikonok jelzik. Ha a kurzort ide mozgatjátok, akkor bal oldalon
kis ablakban felugrik egy rövid info, rákattintva megnyílik egy külön oldal. Én
nagyon örültem ennek a honlapnak!
Az első megállónk Aggsbachban volt.
Betértünk egy kis kávézóba melegedni. Az eső továbbra sem esett, de a ködszitálás
folyamatos volt. Jól esett egy meleg tea. És szerencsénkre, mire újra bringára
pattantunk, az idő is melegedni kezdett. A felhőzet is szakadozott.
Innen az út valóban nagyon
különleges volt! Dimbes-dombos táj, aprócska ékszerdoboz falvakkal, hatalmas, zöld
gyümölcsültetvényekkel és látványos, fekete, bazalt sziklafalakkal szabdalva,
kilátással az alattunk kanyargó Dunára és jobb part hegyeire. Időnként a Nap is
előbújt, és mi nagyon, de nagyon élveztük a tekerést.
Nem voltunk ezzel egyedül. Mint kiderült, ez a csütörtök Ausztriában munkaszüneti nap volt. Ennek köszönhetően pedig nagyon sok, vidám bringázóval találkoztunk. Többen bringás csapatokban tekertek. Azt megfigyeltem, hogy sok turistahajó kínál e-bike-okat a vendégeinek, és időnként a program része lehet, hogy egy rövidebb-hosszabb szakaszt csapatokban tekernek a parton. Úgy gondolom, ez a Wachau régió, tekintettel a valóban különleges adottságaira, pont egy olyan szakasz lehet, ahol ilyen bringás fél-egy napokat beiktatnak a hajós kirándulások szervezői. Szóval valószínű, hogy ez a rész általában is népszerűbb, nem csak a munkaszüneti nap miatt.
Egy vidám, angol hölgyekből álló
csapat nevetgélt a domb tetején, miközben az egyik biciklit próbálták
szerelgetni. Talán a lánc eshetett le róla. Mi, persze, azonnal megálltunk, Dodó
felajánlotta a segítségét. A saját bringáinkat olyan tökéletesen felkészítette
az útra, hogy semmi szerelni való nem akadt rajtuk, és nyilván már elvonási
tünetei voltak. Láttam a felcsillanó fényt és a reményt a szemében, hátha most végre
szerelhet egy kicsit! Mondtam is a hölgyeknek, hogy nyugodtan hagyják rá,
akármilyen egyszerű is a feladat, de épp végeztek a munkálatokkal.
Sokat beszélgettünk Dodóval a
bringásokról. Figyeltük, kikkel találkozunk, ki milyen bringával teker. Fura
mód mi a bringánkat és a korunkat is figyelembe véve a szűk kisebbséghez tartoztunk.
A két legnagyobb csoportot az e-bike-osok és a sportbringások adták: előbbiben minden
korosztály képviseltette magát, az idősebb pároktól kezdve a fiatalabb családokig.
A sportbringások pedig jellemzően nálunk sokkal fiatalabbak voltak, és úgy
néztek ki, mintha épp a Girora edzenének: profi országúti kerékpár, rövidnadrág
és felső (amikor rajtam nagyjából téli ruhák voltak), és rendkívül gyorsan jöttek
szembe, vagy épp húztak el mellettünk. Olyan hobbitekerők, aki nem tartoztak
még a nyugdíjas korosztályba, és nem e-bike-kal tekertek, nem voltak sokan. Egyszer
találkoztunk egy nyugdíjas úrra, aki hagyományos bringával tekert egyedül.
Csehországból biciklizett hazafelé Németországba. Vele egy kicsit szóba is
elegyedtünk, és érdeklődtünk, hogy lehet, hogy ő nem e-bike-kal teker. Azt
válaszolta, hogy azért, mert az a csomagokkal együtt borzasztóan nehéz lenne,
és különben is, amíg fizikailag tud tekerni, minek az e-bike. Van benne
igazság. Egyrészt valóban, egy e-bike jóval nehezebb egy normál biciklinél. Ha
még rátesszük a csomagokat, nos, hát nem irigylem azt, akinek például az előző
napi hídról a lépcsőn kell le- vagy felvinni a biciklit. Mi Dodóval valahogy
úgy gondolkodunk, mint ez az úr: amíg tudunk fizikailag tekerni, addig hagyományos
bringákkal tekerünk majd. És ha már ez nem megy elég jól, akkor váltunk elektromos
biciklikre. Reméljük, ez még jócskán odébb lesz 😊
Az utóbbi években, és főleg a covid
óta meredeken emelkedik az e-bike-ok eladása. A statista.com felmérése szerint
2021-ben már több mint 5 millió darabot adtak el Európában. A covid előtt,
2019-ben ez a szám 3,39 millió volt. Nagyjából 10 évvel ezelőtt pedig egy
millió körül tartott az eladások száma.
Környezetbarát-e az elektromos bicikli? Nos, mint minden hasonló kérdés, ez sem egyszerű. Nem fekete-fehér. Mert attól függ. Mitől? Sok mindentől. Ha rákeresek erre a kérdésre a neten, számtalan oldalt dob ki – jellemzően bringákat árusító boltok honlapjait – , melyek hosszú listákba foglalják az érveket, miért is környezetbarát e-bike-ot vásárolni. Az egyik ilyen honlap még azt sem átallotta leírni, hogy azért is, mert ahhoz, hogy tekerjem, kevesebbet kell ennem, mintha egy hagyományos biciklit tekernék. No comment. Ez a tipikus greenwashing esete. Mert, ugye, ennyi erővel az autó még környezetbarátabb. Meg egyébként sem hiszem, hogy létezik a bolygón olyan ember, aki a reggelinél úgy gondolkodna, hogy na, ezt a csokis tekercset már nem eszem meg, mert e-bike-kal fogok tekerni, és nem hagyományossal.
Ha valaki a munkába járáshoz az
autó helyett az elektromos biciklit választja, akkor az véleményem szerint valóban
egy környezetbarátabb megoldás. Azt is elfogadom, hogy az idős korosztálynak,
akiknek egy hagyományos biciklivel való közlekedés már túl megterhelő lehet, ez
egy remek lehetőség arra, hogy kimozduljanak otthonról. Levegőn legyenek,
sportoljanak. De mi a helyzet azokkal, akik még fiatalok, kiválóan tudnának bármilyen
terepen tekerni, és kényelmi szempontból váltanak e-bringára, hobbicélokból?
Máshogy fogalmazva: vajon környezetbarát-e az e-bike, ha nem az autóval van versenyben,
hanem a hagyományos bringával, ráadásul csak kényelmi indokkal alátámasztva?
Vajon összességében hány e-bike került eladásra korosztályokra és/vagy
használati célokra bontva?
Érdekes választ ad erre a
statista.com. Bár itt a kérdés nem kifejezetten az eladásra irányult, hanem
inkább arra, mi is van az emberek fejében. Azt kérdezték meg ugyanis, hogy
összehasonlítva a covid előtti időszakban képviselt véleményünkkel, mennyivel
vagyunk, lennénk hajlandóbbak e-bike-ot vásárolni? A válaszok pedig az e-bike
választás valószínűségét jelölik, korosztályok szerint (18 év fölött).
Az európai összesítés szerint a
legnagyobb korosztályt a 25 – 34 és a 35 – 44 évesek adják, együtt a megkérdezettek
közel kétharmadát (33 és 30%). Persze, országonként vannak eltérések. A
legextrémebb válasz Svédországban született, ahol a 18 – 24 évesek 50%-ot
képviselnek. De Norvégiát is érdemes megnézni: itt a 18 – 24 és a 25 – 34 éves
korosztály összesen 74% tesz ki.
A statista.com becslése szerint az e-bike forgalom, mely 2021-ben globális szinten 26,5 milliárd US dollárt tett ki, 2030-ra várhatóan eléri majd a 62,3 milliárd US dollárt.
Figyelemmel az e-bike-ok nélkülözhetetlen
tartozékára, az akkumulátorra (melyet valahol le kell gyártani, a bringázások
alatt fel kell tölteni, életútjuk végén pedig környezetbarát módon hasznosítani
és ártalmatlanítani), valamint a fogyasztói szokásainkra, globális szinten,
mindent összevetve, vajon elnyerheti-e a környezetbarát minősítést az
elektromos bicikli?
Aggsbach után Spitz,
Weissenkirchen falvakon áttekerve Dürnstein várához értünk. Ez is egy
fantasztikusan hangulatos, ezen a napon (de talán más napokon is) nyüzsgő,
élettel – és ajándékboltokkal teli – kis városka. Amely leginkább arról híres,
hogy itt raboskodott Oroszlánszívű Richárd 1192 és 1193 között, mielőtt visszatért
Angliába (hogy Mary Elizabeth Mastrantoniot hozzáadja Kevin Costnerhez).
Mivel Wachau híres a sárgabarack-termesztésről,
az ajándékboltok tele voltak szemet gyönyörködtető sárgabarack-termékekkel. Talán
csak marhapörköltet nem lehetett kapni sárgabarackból. Lekvárok, mézek,
ilyen-olyan italok és édességek tömkelegét kínálták az árusok az egyéb helyi
ajándéktárgyak mellett. Szinte reflexszerűen gyártottam magamban a listát, mit
is kéne megvennünk. Majd Dodó feltett egy egyszerű kérdést: Oké, de te viszed?
Hmmm… No, igen. Az ő kisméretű és tökéletesen kitömött bringás táskáiba egy
póló nem fért volna be. Az én két táskámban ugyan volt még hely; ezeket sokkal
jobban ki lehetett volna tömni, meg lehetett volna pakolni. Így 12kg-ot
cipeltem a bringán. Gyors fejszámolást végeztem, hogy a kiválasztott méz, lekvár
és likőr még legalább 2-3kg-ot növelt volna a bringám tömegén. Nem beszélve
arról, mennyire örültem volna annak, ha mondjuk véletlenül összetörnek a ruháim
között. Szóval viszonylag gyors döntést hoztunk: nem vásárolunk. Semmit. Nem,
hűtőmágnest sem. Senkinek. És elárulom, hogy semmi, de semmi nem történt az ég
világon. Nem forgolódtunk álmatlanul az ágyunkban éjjel, a sárgabarack likőrre,
pontosabban annak hiányára gondolva. És nem érzek csalódást egyszer sem, amikor
wachau-i hűtőmágnes nélkül nyitom ki a hűtő ajtaját. Sőt, kifejezetten jó
érzés, hogy ez egy olyan út volt, amikor nem vásároltunk semmi olyat, amire valójában
semmi szükségünk nem volt. Egy kicsit ki tudtuk vonni magunkat a XXI. századi
fogyasztói társadalom állandó vásárlási kényszere alól.
Délután kényelmesen és viszonylag
korán megérkeztünk Kremsbe. Itt, csak hogy színesítsük tapasztalatainkat a
bringás szállások terén, egy jugendherbergében foglaltunk szállást. Egy olyan
szobát kaptunk, melyben öt személynek volt hely emeletes ágyakon. De az egyik
emelet alatt volt egy dupla ágy, itt aludtunk mi. Egyébként, az előző napi
elegáns és legdrágább szállásunkkal ellentétben nem ez volt a legolcsóbb. A
Wallsee-i panzió, ahol felajánlották, hogy megszárítják, sőt, ha szeretnénk, ki
is mossák a ruháinkat, s mely olyan konyhával rendelkezett, mely szerintem
bátran folyamodhatott volna Michlein-csillagért is, olcsóbb volt ennél. De,
miután kérésünkre bekapcsolták a fűtést, ezzel is tökéletesen meg voltunk
elégedve. Tiszta volt, kényelmes, és – valami csoda folytán – itt sem folyt ki
a zuhanykabinból a víz. Egyedül a hajszárító hiányzott nekem; de kalkuláltam
azzal, hogy itt várhatóan nem lesz, és ezért lelkiekben fel voltam készülve
arra, hogy az utolsó nap reggelén nem fogok hajat mosni. Reggelit itt is
kaptunk, és ez is teljesen rendben volt.
Reggeli után, jó kisdiákok lévén,
lehúztuk az ágyneműt és a kijelölt gyűjtőkonténerbe helyeztük. Majd
továbbindultunk Klosterneuburgba. Az utolsó napunkhoz érkeztünk…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése