Duna-menti bringakaland - 8. rész - Megérkezések

Némi városi és erdei kanyargás után kiértünk Kremsből a Dunához, és a bal parton folytattuk utunkat. Végre gyönyörű napsütésben tekertünk. Bár még mindig a hosszú nadrágban és hosszú felsőben, mert erős szél fújt szembe, nagyon örültünk, hogy utolsó napunkat ilyen szép időjárással ajándékozta meg az Univerzum. Sokkal kevésbé lett volna ez értékes számunkra, ha az előző napokon is hasonlóan szép idő fogad minket.

Első megállónk egy fura pihenőnél volt. A Duna mellett cikk-cakkban kanyargott egy kis folyó. Egyértelmű volt, hogy ez egy mesterséges ág, mely a Dunából indul, de nem tudtuk, miről van szó, mi is a célja. Az információs tábla és az internet a segítségünkre sietett: egy LIFE-projekt keretében a Niederösstereich tartomány leghosszabb, 12,5km-es halútját hozták létre. Nem tudom, mi a pontos szó erre magyarul; németül a Fischwanderhilfe szerepelt a táblán. A közeli altenwörti vízerőmű kikerüléséhez nyújt segítséget ez a kitérő út a halak részére. A vízerőművek esetében komoly kihívást jelent, hogyan lehet biztosítani az élőlények közlekedését. Minden vízerőműben van olyan megoldás beépítve, mely segíti őket a felvízi és az alvízi rész közötti továbbjutásban, de ez a projekt is egy megoldást kínált erre: az elkerülő-utat.

A hal-elkerülőút

Dodó hosszasan méregette a bringákat, majd megállapította, hogy a láncok olajozásra szorulnak. Persze, hisz már az utolsó nap! És még semmi teendője nem akadt a bringákkal. Amíg ő karbantartott, én olvasgattam, nézelődtem és fotózgattam.

És mosolyogtam. Ugyanis befutott egy idős páros, akikkel az út során már több napon is találkoztunk. Bár korábban nagy esőpancsók takarták őket, volt egy különös ismertetőjegyük: a hölgy egy kutyuskát utaztatott a bringájára szerelt hátsó kosárban. Ezúttal sikerült lekapnom őket a telefonommal.

Kutyus a bringán

Voltak még más vicces bringások is. A fődíjat az a hölgy nyerte nálam, aki a párjával minden tekintetben profi ruházatban, bringával és egyéb felszerelésekkel tekert… 6-8cm-es magassarkú cipőben. Azért akadt meg rajta a szemem, mert fehér volt a cipő, szemben az általánosságban fekete esőöltözettel. Őket ugyanis pont az esős napunk végén láttuk. Nem hittem a szememnek, hogy ilyen létezik.

Aranyos volt a tandemes páros is, valamint az a fiatal sportkerékpáros srác, aki a kisbabáját utánfutóban húzva edzett.

Immáron frissen olajozott láncokkal, könnyedén tekertünk tovább. Na, jó, az ellenszél még mindig iszonyú erős volt, szóval nem volt az a tekerés olyan könnyed… De sütött a Nap, így a kedvünk változatlanul jó volt.

Napsütésben

Az altenwörti vízerőművön áttértünk a Duna jobb partjára. Ez volt az egyetlen szakasz az utunk során, amikor csak a Duna egyik partján futott biciklis út (Alternwört – Tulln szakasz). Egy időre, Tullnig el is hagytuk a Duna partját, és kissé bejjebb tekertünk.

Néhány fotó erejéig megálltunk a Zwentendorfi Atomerőmű mellett.  Ausztria egyetlen atomerőműve teljesen elkészült ugyan a 70-es években, de sosem került üzembe helyezésre. 1978. november 5-én ugyanis egy népszavazáson az osztrákok a használat ellenzése mellett voksoltak 50,47%-ban. Ezt követően, még abban az évben, jogszabály is született arról, hogy Ausztriában atomerőművet nem lehet létrehozni. Az épületet jelenleg képzési és napelemes kutatási célokra használják, valamint időnként filmforgatásokhoz is bérbe adják.

A Zwentendorfi Atomerőmű

Tullnba érve már igencsak éhesek voltunk. A megfelelő ebédhelyszínt keresve rácsodálkoztunk a város virágos parkjaira, Duna-parti sétányaira. Ha erre jártok, itt mindenképp érdemes egy kis időt eltölteni, mert kiemelkedően hangulatos és szép! Főleg napsütésben 😊

Tulln

Egy görög étteremre esett a választásunk. Magam is meglepődtem, amikor a fiatal pincér hölgytől egy egészen hosszú kérdéssorban németül érdeklődtem, hogy a kinézett zöldséges ragut vajon padlizsán nélkül is el tudják-e készíteni (mert azt kevésbé kedvelem). Tekintettel arra, hogy a középiskolában tanultam németül (ami nem tegnap volt), és azóta nem is nagyon használtam a nyelvet, nagyon büszke voltam magamra, hogy így a hét végére ezt a többmondatos érdeklődést ilyen folyékonyan és határozottan el tudtam mondani. És feszülten koncentráltam, hogy megértsem a választ. Ami bátortalanul így hangzott: Do you speak English? No, nem azért, mert érthetetlen németséggel karattyoltam. Nagyon is jól mondtam mindent. Csak, mint kiderült, a görög származású kishölgy nemrég érkezett, és ő még nem beszélt németül. Hát, ennyit a német nyelvgyakorlásról. Visszaváltottunk angolra.

Ebéd után még várt ránk néhány kilométer Klosterneuburgig. Meg a jó kis Duna-parti szembeszél. Dodó szerint bringás szakkifejezéssel élve pofaszél. Tényleg egész nap pofaszelünk volt, nem is kicsi! Figyeltem a Dunát: gyakorlatilag úgy nézett ki, mintha visszafelé folyna, és tarajos hullámok fodrozódtak rajta.

Napsütés, vidámság

Az előző nap legrövidebb tekerésével szemben erre az utolsó napra hagytuk a leghosszabb szakaszt: 68km-t. Ami így a folyamatos pofaszélben igencsak combos teljesítményt követelt a csomagokkal is megrakott bringán. De a Nap változatlanul sütött, és mi boldogan gurultunk be a már ismerős Klosterneuburgba.  

Összeadva a 6 nap tekeréseit, 333km jött ki. Ennyit tekertünk összesen. Ha most az élménybeszámoló végén listába kellene gyűjteni a rácsodálkozós tapasztalatainkat, akkor a következőket emelném ki:

• ·         tökéletes bringautak,
• ·         tiszta, szemétmentes és ápolt környezet és Duna,
• ·         tökéletesen záródó zuhanykabinok,
• ·         elképesztően kulturált gyalogos-bringás-autós közlekedés,
• ·         kedves, jókedvű és türelmes emberek,
• ·         készpénzes fizetés az éttermekben (a legtöbb helyen nem lehetett bankkártyával fizetni),
• ·         a vásárlásmentesség pozitív érzése.

Az az igazság, hogy mindketten imádtuk ezt a hetet! Nekem reggelente az írás hiányzott, de valójában semmi más nem. Teljesen jól elvoltunk a korlátozott csomagmennyiséggel is; sőt, megfigyeltük, hogy minden reggel egyre kisebbek lettek a csomagjaink. Mert egyre ügyesebben pakoltunk.

Többen kérdezték tőlem, hogy miért nem tettük át az utat más időpontra. Amikor jobb az idő. Mások sajnálkoztak, hogy milyen rossz időnk volt. Hát, én teljesen máshogy látom az utunkat. Miért kéne mindennek tökéletesnek lennie? Az egyáltalán nem életszerű. Az életben hol süt a Nap, hol meg felhős az ég. Vagy esik az eső. De a felhők is csodálatosak! Nézzétek vissza a fotókat, melyeket az első napon készítettem! A napsütéses napon is megtréfálhat minket az időjárás, például a jó kis pofaszéllel. Egész napos eső hiányában pedig sosem lehetne élvezni azt az érzést, amikor az ember beáll a meleg zuhanyba, majd száraz ruhába öltözve lesétál egy finom helyi vacsorára.

Az élet minden pillanatában meg lehet látni a szépet és a jót, és csakis rajtunk múlik, hogy így teszünk-e, vagy bosszankodunk és sajnálkozunk magunkban a körülményeken, melyeken ráadásul úgysem tudunk változtatni. Kétségtelen, hogy ez a hét igencsak változatos időjárást kínált nekünk. És én kifejezetten örülök, hogy ilyen sok arcát megismerhettem Ausztriának. Nem utolsó sorban így sokkal kalandosabb volt az út, büszkébbek lehetünk a teljesítésére, és talán még ez az élménybeszámoló is változatosabb és izgalmasabb lett.  

Valójában ilyenek vagyunk mi, Dodó és én. Utazók, felfedezők. Elindulók és megérkezők. Boldogan alkalmazkodók. Társak.

A túra óta azt érzem, hogy életem második részében, a B-oldalon azt szeretném, ha ilyen túrákat tudnánk tenni Dodóval. Gyalogtúrákat hátizsákkal, vagy bringásokat így, sok napon át utazva. Ki tudja, talán egyszer lehet, hogy még a sátorozást is kipróbálva… És, utána pedig a kalandokat megírva!

De annyira még ne rohanjunk előre 😊

Hogyan tovább? Jövő tavasszal szeretnénk a Duna német szakaszát végigtekerni. Donauschingentől Passauig. Ez 590km, szóval egy kicsit hosszabb időt, több napot kell majd terveztünk.

De én már most nagyon várom!

Mai kisfilmünk: