Isztambul

Isztambul… Egy nyüzsgő, élettel metropolisz, ahol minden elképzelhetetlenül hatalmas. Az épületek, a hidak csakúgy, mint az emberek száma az utcán és a forgalmi dugók.

2005-ben jártam itt. Az APPLiA Europe nyári találkozóján vettem rész; ez volt az első alkalom számomra, mert az APPLiA Magyarország 2004-ben jött létre. Nagyjából semmire nem emlékeszem a városból. Talán azért, mert nem is láttam belőle sokat. Az autómmal volt valami baj, aznap, amikor Bécsbe kellett utaznom. Bécsből repültem volna. De nem sikerült kijutnom. Másnap béreltem egy autót, és azzal utaztam Bécsbe. Egy nap késéssel csatlakoztam a találkozóhoz. A találkozóhoz, melyen igencsak zöldfülűként minden energiámat arra fordítottam, hogy megismerjem a kollégákat, hogy felvegyem a fonalat az egyes szakmai területeket érintő folyamatokban. A gálavacsoránk egy hajón volt. A Boszporuszon hajókáztunk, és több kolléga is szóba elegyedett velem, az új jövevénnyel, és többen is jelezték, hogy hmmm… hát Budapesten is ott a Duna, akár ott is lehetne hajókázni, például a következő évben. Én meg szépen mosolyogtam és bólogattam, hogy igen, persze, Budapest is gyönyörű…

Aztán a legnagyobb meglepetésemre másnap az éves közgyűlésen hivatalosan bejelentésre került, hogy 2006-ban Budapest ad otthont az iparág eme nagyszabású éves rendezvényének.

Evezünk majd még budapesti vizek felé, de most vissza Isztambulba. Szóval 2005-ben nem volt igazán lehetőségem belekukkantani a város életébe. Mivel 18 év után idén ismét Isztambulba látogatott az APPLiA Europe találkozója, Dodóval úgy terveztük, hogy ő is jön velem, és néhány nappal korábban érkezünk, hogy legyen lehetőségünk egy kicsit körbenézni. Szerencsére a korábbi évek azon hagyományával szemben, hogy június végén kerül megrendezésre a találkozó, most június elejére tették, így Dodónak is belefért még, hogy velem tartson.

Csütörtök kora délután érkeztünk meg az Isztambul Repülőtérre. Már itt ízelítőt kaptunk a város méreteiből: közel fél órát taxizott a repülő a leszállás után, míg elérte a parkolóhelyét. Ezt követően mi is még bő fél órát sétáltunk, mire kijutottunk a hatalmas, modern, nagyon szép és tiszta épületből. A taxiból visszanézve láttuk, hogy egy sokemeletes (hetet számoltunk), növényekkel gazdagított, tényleg elképesztően modern reptere van a városnak. És ez csak az egyik. Van még egy, ami állítólag hasonló méretekkel bír.

A városba bejutni nagyjából egy óra volt, onnan pedig a belváros szívébe átérni az aprócska hotelünkhöz még egy. Elképesztő úthálózattal bír a város: akármerre jártunk, soksávos autópályák futottak egymás mellett, felett, alatt. Az ember két perc alatt elveszti a tájékozódási képességét. Szerencsére a sofőrök nagyon otthonosan mozognak – időnként a felfestett sávokon kívül is – , és hihetetlen ügyeskedéssel juttatják a lehető leggyorsabban előre a járműveket. Az már a legelején teljesen nyilvánvalóvá vált (és később meg is erősödött bennünk), hogy a sebességkorlátozó táblák kizárólag tájékoztató funkciót töltenek be, akárcsak a záróvonal vagy a járművektől elzárt terület című felfestés. Jobbról előzni bátran lehet az autópályán, és az index helyett a duda a megfelelő jelzőeszköz. Gyakorlatilag folyamatosan dudál mindenki. De ez nem a türelmetlenség jele. Minden sofőr elképesztően nyugodtan, de igencsak taktikusan és határozott vezet.

Persze, náluk is van az a pont, amikor megunják a dugóban állást. Ahogy a mi sofőrünk is megunta, hogy az utolsó kilométeren szinte egyhelyben álltunk: hirtelen bekanyarodott egy nagyon szűk, szemből egyirányú utcába, és olyan vehemenciával hajtott végig rajta, hogy egyértelmű volt, hogy az amúgy szabályosan szembe jövő autónak kell visszatolatnia, hogy mi el tudjunk haladni. Így levágtunk egy jó kis kanyart, és befutottunk egy másik aprócska utcába, ahol, mint kiderült, a hotelünk volt.

Az az igazság, hogy szuper kis szállásunk volt! Tényleg a város szívében laktunk, aranyos, barátságos kis szállodában. Nem én találtam. Van egy kedves ismerősöm, akivel 2005 óta dolgozom együtt az APPLiA-ban. Zoli segít nekem, ha szükség van rá, utazást szervezni. Egy ideje a magánutazásokhoz is tőle kérek ajánlatot, mert annyira klassz helyeket és megoldásokat javasol, amiket én magamtól biztosan nem találnék meg. Zoli választott nekünk, amikor a barátnőimmel Barcelonába meg Rómába utaztunk, vagy amikor Dodóval és túrázós barátainkkal Mauríciuszra. Mind szuper választás volt! Ahogy ez a kis hotel is, Isztambul belvárosában.

Egy rövid szusszanás után úgy döntöttünk, járunk egyet, és felfedezzük a környéket. Húsz métert sem tettünk meg, és azon kaptuk magunkat, hogy szombatra befizettünk egy egynapos kirándulásra Bursába. És rendkívül örültünk, hogy kaptunk 10 euró kedvezményt az 50 eurós árból. Igazából gőzünk sem volt, hol van Bursa. Hegyi kirándulást, lanovkázást ígért ez az utazás, szemben a hajókázós szigetlátogatással. Én választottam, gondolván, mi úgyis olyan hegyimádós-kirándulós páros vagyunk. Dodó meg rám hagyta.

Igazából nem készültünk Isztambulra. Nem kutattunk előtte a neten, hol mit érdemes megnézni, mi mennyibe kerül. Csak úgy nekiindultunk a városnak. Persze, amikor beültünk egy étterembe, mert már farkaséhesek voltunk, azért rákerestünk, mit kínál a város. A bursai kirándulást 35 euróért hirdették. Később, persze, az is kiderült, hogy az internet is legalább olyan rafkós Isztambul vonatkozásában, mint az utazási irodák amúgy nagyon kedves és barátságos dolgozói…

Szelfi a The Must étterem előtt

Csütörtök délután végigsétáltuk a Hippodrom területét és környékét. A Kék Mecset udvarát, a Hagia Sophia környékét. 

Kedvenc fotóim a délutánról

Péntekre terveztük, hogy részletesebben felfedezzük az óvárost. Én szerettem volna a Ciszterna Bazilikába bemenni, és megnézni a víztározót. Nem szerettem volna viszont kiállni azt a hosszú sort, amely a bejárat előtt kígyózott. Fura volt, mert egyébként két sor volt: az egyik az online jegyekkel érkezőknek. Na, itt nem állt senki. Néztük a netet mit is kínál… És vajon miért áll mindenki sorban, ha online is van jegy, amivel meg nem kell sorban állni. Gyorsan rájöttünk a turpisságra: kizárólag azon jegyek voltak elérhetők online, melyek kombinált és idegenvezetőt is igénybe vevő – és nyilván sokkal drágább – jegyek voltak. A „sima” belépőre azt írta a net, hogy „sold out”.  Dodó már vette volna az egyik kombinált jegyet, hogy a kedvemben járjon, de mondtam neki, hogy ez nekem nem tetszik. Ha az az ára, hogy bejussak órás várakozás nélkül, hogy rám tukmálnak olyat is, amit amúgy nem szeretnék megvenni, akkor köszi, de nem érdekel. Bennem amúgy sincs az az érzés, hogy azért, mert itt vagyunk, feltétlen muszáj minden híres helyre bemennünk. Menjünk, sétáljunk, hagyjuk, hogy a szívünk-lelkünk-lábunk vezessen, és majd meglátjuk, így mit kínál nekünk Isztambul. Azt is mondtam Dodónak, hogy amúgy bejelentkeztem a kedd délutáni appliás városnézésre is, ha úgy kell lennie, majd akkor bejutunk ezekre a helyekre, talán várakozás nélkül.

Szuper napunk volt! Megnéztük a nagy bazárt, mellette a legrégebbi, barokk mecsetet, meg egy közeli másikat is. Eljutottunk a csodálatos épületű egyetemhez is a bazár melletti téren. Gondoltuk, benézünk. A kapuban a fiatal hölgy azonban jelezte, hogy csak diákok és személyzet mehet be, turisták nem. Tudomásul vettük, és már indultunk kifelé, amikor utánam szólt, hogy jöjjünk vissza és menjünk be, beenged. Sőt, még megkínált abból a sütiből is, amit épp ő lakmározott. Nyilván az örökdiák-kisugárzásom hatott rá. Még a biztonsági ellenőrzésen sem kellett átesnünk.

A barokk mecset előtt

A mecset belülről

Mi a mecsetben

Az egyetem

Dodó tanulmányoz

Az egyetem belső épülete

Az egyetem távolabbról

Ebéd előtt sétáltunk még a tengerpart irányába, majd egy kicsi, helyi török étteremben ebédeltünk, távol a drága, turistaközponttól. Megpróbáltuk megtanulni a köszönöm szót törökül a pincértől, aki nagyon lelkesen tanított minket. De nem sikerült.

Egy rövid délutáni szieszta után egy másik irányba indultunk. Itt először az archeológiai múzeum jött szembe. S mivel nem volt hosszú sor, és még volt hátra két óra zárásig, úgy döntöttünk, ezt megnézzük. Nagyon tetszett mindkettőnknek. Főleg az érmegyűjtemény és a Trója-történeti kiállítás. Utóbbi részeként még filmet is megnéztünk a szénizotópos kormeghatározás kémiailabor- és egyéb kapcsolódó gyakorlatáról.

Athéné szobra

A múzeum után végigsétáltunk a nagy és tényleg gyönyörű, rendezett városi parkon, egészen a vasútig. Majd hazafelé vettünk az irányt. Alinál vacsoráztunk. Alit a tőle 20 méterre levő cipőárus javasolta, aki igyekezett rávenni minket a cipővásárlásra. Kedvesen ellenálltunk, ő pedig – ennek ellenére – kedvesen ajánlotta barátját a szomszéd sarkon.

Alinál igazán jót ettünk. Ismét. Igazából mindenhol nagyon jókat lehet enni. Egyáltalán nem kell ehhez drága, látványos éttermekbe menni Isztambulban. Ali elmesélte nekünk, hogy már 30 éve ezt az éttermet vezeti. Izgalmas a munkája, mert maga a konyha az igencsak forgalmas utcácska másik oldalán található. Tehát ételekkel – és vissza a tányérokkal, poharakkal – át kell kelnie az úton. Ahol, elmondása szerint, őt már mindenki ismeri és neki megállnak, hogy biztonságosan és várakozás nélkül átjusson. Vajon hányszor kelhetett át 30 év alatt? Azt is elmesélte, hogy valószínűleg utánunk bezár aznapra, mert egész nap egyedül szolgált fel, mert egy előző esti buli miatt kidőlt két felszolgálója. De, amikor épp menni készültünk, beesett egy négy fős család. Akiket nagyon kedvesen és udvariasan leültetett.  

Utcácskánk, ahol a Zeynep Sultan hotelünk volt

Másnap a bursai utunk izgalmasan indult. Mert esett az eső. Kíváncsiak voltunk erre a napra, vajon mit tartogat nekünk. Esőkabátot mindenesetre vittünk magunkkal. A 20 fős kisbuszban 14 turistatársunkkal és a kizárólag törökül és arabul beszélő idegenvezetőnkkel utaztunk együtt. Meg, persze, a sofőrrel. Igazából elég színes társaságunk volt, a szó minden értelmében. De egy indiai páron és rajtunk kívül mindenki beszélt arabul, így az idegenvezetés arabul zajlott. Aranyos volt ugyanakkor a srác, mert minden tájékoztatása után röviden bepötyögte a fő információkat a guglifordítóba, és utána megmutatta nekünk angolul.

Kb. másfél óra utazás után, amikor még mindig nem érkeztünk meg, ráadásul egy kompot jelző táblánál le is fordultunk az autópályáról, úgy gondoltuk, ideje lenne megnézni, hol is van ez a Bursa. Vagyis hova megyünk valójában. Én az internetet, Dodó meg a térképet böngészte. Ahogy ez nálunk szokás. Dodó jelezte, hogy nem találja: nyilván nagyon kicsi település, mert sehol nem látja a környéken. Mire én válaszoltam, hogy ez fura, mert a net szerint Törökország negyedik legnagyobb városáról van szó. Szóval talán mégis rajta van a térképen valahol… Persze, megoldódott a rejtély: Bursa jóval messzebb volt, mint gondoltuk. Kompoztunk fél órát, meg utána még egy órát autóztunk. Összesen bő három órát utaztunk Isztambulból. Úgy, hogy ez a sofőrünk is csak tájékoztató jellegűnek ítélte meg a 120km/h sebességkorlátozást az autópályán.

Egyébként mindent összevetve nagyon klassz nap volt. Amolyan igazi turistás. Megnéztünk egy múzeumot, mely állítólag a világ legnagyobb körpanorámás múzeuma. Olyasmi, mint a Feszty-körkép itthon, csak nagyobb. Bursa történelmét mutatta be. Megálltunk egy helyi édességboltnál, később pedig egy helyi kézműves boltnál. Utóbbiban a finomságok (lekvárok, kávék) mellett kozmetikumokat is lehetett vásárolni. Az idegenvezetőnk is vásárolt ajándékot: a velünk utazó, kb. 7 éves kislány és én kaptunk tőle egy-egy hűtőmágnest. Azóta sem tudom, én hogyan kerültem eme szűk ajándékozási listájára.

Lanovkázás

Utaztunk lanovkával a hegytetőre. Na, ez sem volt kevésbé félelmetes, mint a sofőrünk vezetési stílusa. Pedig a síelések során sokszor utazom ilyen felvonókkal. De ez több mint 1km-t emelkedett, és időnként olyan magasságban lógtunk ég és föld között, hogy le sem mertem nézni. A hegytetőn ebédeltünk. Mindenki saját maga süthette meg a húsokat, amiket kaptunk. Dodó benyomott két adagot, a sültkrumplit és salátát pedig nekem adta. Utána pedig még feljebb mentünk, ahol elértünk a helyi síparadicsomba. Hó ugyan nem volt, de szerencsére éppen az eső sem esett. Még lifteztünk egy kicsit, és benyomtam egy baklavát és egy török teát a hegycsúcson levő síbárban. Majd elindultunk hazafelé.

Dodó sütögeti a két adag húst :)

Az étterem előtt

Sífelvonózunk

A síparadicsom a felvonóról

Isztambulba visszaérve kitettek minket a belváros szélén, így egy jó kis sétával értünk haza a hotelünkbe. Ekkor már majdnem 10 óra volt. Az élettel teli, színes, nyüzsgő utcák azonban feledtették velünk a fáradságunkat. És igazából jól is esett kicsit sétálni, mert gyakorlatilag egész nap ültünk: vagy a buszban, vagy az étteremben, vagy ilyen-olyan felvonókon.

Egy édességbolt

Vasárnap átköltöztünk az APPLiA Europe hétfőn kezdődő találkozójának helyszínét adó Conrad Hotelbe. Megmosolyogtató volt, hogy Dodót több kollégám is Insta-sztárként üdvözölte. Még olyanok is ismerősként tekintettek rá, akik korábban nem is találkoztak még vele. Pedig mit hadakozik a social media ellen! No, de múzsaként kénytelen megszokni a népszerűséget. És megtanulni azt, hogy ha az ember valami ellen nagyon tiltakozik, ha valamit zsigerből kerülni szeretne, az úgyis szembe jön. Az árnyéka elől senki sem menekülhet.

Vacsi a kollégákkal

Hétfő este egy kellemes étterembe vittek minket a Boszporusz partjára. Dodóval a szokásos játékunkat játszottuk, ezúttal néhány kollégát is bevonva: vajon milyen magas lehet a híd? Dodó 50 méterre tippelt. Az internet pedig megerősítette: 54m valójában.

Képek az étterem partjáról

A Boszporusz az Európát Ázsiától elválasztó tengerszoros, mely a Fekete-tengert köti össze a Márvány-tengerrel. Török nevének jelentése Isztambul torka vagy isztambuli szoros. 30km hosszú. Legszélesebb pontja 3700m, legkeskenyebb szakasza pedig 750m. A víz mélysége a középvonal mentén átlagosan 65m (36 és 124m között változik). Három híd vezet át fölötte, és egy metróalagút alatta.

Ez utóbbi építkezése során bukkantak olyan régészeti leletekre, melyből kiderült, hogy Isztambul területe már 8000 éve is lakott volt. 1453-ban az Oszmán birodalom elfoglalta és fővárossá tette Isztambult. Pontosabban a települést, melynek neve akkor Konstantinápoly volt. A mai nevét Kemal Atatürk adta a városnak 1928-ban. Ekkor már Ankara volt az ország fővárosa (1923 óta).

Hogy hány ember is él ebben a hatalmas városban? A Wikipédia legutolsó hivatalos adata 2007-ből 12,5 milliót ír. Egy kedves árus, akinél a kendőmet vettem, azt állította, hogy ma már 20 millióan élnek: 18 millió a helyi lakosok száma, és 2 millió bevándorlóké. Egy kollégám 25 millióról mesélt. Egy biztos: nagyon sokan. 

Kedden délután került sor a kollégákkal közös városnézésre. A találkozó második napjának délutánja mindig a Steering Committee mítingje. Ezen pedig csak a legszűkebb iparági képviseleti kör vesz részt. A többieknek ilyenkor városnézés a program. Így ismét ízelítőt kaphattunk a közlekedési dugókból, immáron sokadjára. Csak, hogy a haladási sebességet érzékeltessem: én általában nem bírok autóban a hátsó ülésen utazni, mert rosszul leszek. Buszban meg különösképpen nem tudok hátsóbb sorokban úgy ülni, hogy nem látok ki előre. No, itt a leghátsó sorba jutottam, és vígan olvasgattam rosszullét nélkül, mind az oda-, mind a visszaúton.

Egyébként nagyon kellemes sétánk volt az óvárosban. Az idegenvezető sok érdekességet mesélt az egyes helyszínekről. Egy nevezetességet pedig belülről is megcsodálhattunk, méghozzá várakozás nélkül: a Ciszterna Bazilikát. Ugye-ugye? Megéri a megérzésekre hallgatni 😊

Az APPLiA Europe találkozója is nagyon jól sikerült. Utolsó évemet kezdtem meg a Nemzeti Egyesületek Bizottságának elnökeként. Sok pozitív visszajelzés érkezett a kollégáktól arról, hogy jó elnöküknek tartanak. Egy ismerősöm egyszer azt mondta, azért szereti a macskákat, mert öntörvényűek. Őket nem lehet rávenni semmire. Tehát amit tőlük kap az ember, abban biztos lehet, hogy őszinte. Olyan dorombolós elismerés. Azt hiszem, ezek a visszajelzések is ebbe a dorombolós kategóriába esnek.

Jövőre pedig ismét Budapesten kerül megrendezésre az APPLiA Europe nyári találkozója. Isztambul, Budapest. Ahogy 2005-2006-ban. A jó hagyományokat érdemes életben tartani. Ezzel a gondolattal búcsúztam el a kollégáktól.

Az éves közgyűlés pódiumbeszélgetésén (mellettem a lengyel kollégám)

A hazautunk kellemesen telt. Bár Budapest előtt kicsit körözött a repülő, mert az éppen tomboló felhőszakadás miatt fél óráig nem tudtunk leszállni. De végül szerencsésen megérkeztünk. Az úton hazafelé az Erzsébet-hidat nézve megállapítottam, hogy tényleg sokkal kisebb mint a Boszporusz hídjai. Jól éreztük magunkat Isztambulban nagyon, de legalább ilyen jó érzés volt hazajönni ebbe a „kisebb világba”.