400 - Amikor először...
Egy búvár életében számtalan „amikor először…” búvártörténetet lehet mesélni. Amikor először merültem… Amikor először merültem mélyet. Amikor először merültem hajóroncson. Ez nekem viszonylag korán bekövetkezett: konkrétan a 8. naplózott merülésem egy egyiptomi hajóroncson történt. Egyúttal mesélhetném az "amikor először hánytam a víz alatt" című történetet is ezen merülés kapcsán. Ezt a speciális búvártudást, amit ezen a merülésen kénytelen voltam elsajátítani, később több alkalommal is kamatoztattam, főként hajóroncsoknál (pl. a Baron Gautsch megmerülésénél). Ezek a roncsok gyakran a nyílt vízen találhatók, és mikor itt lehorgonyoz a búvárhajó, akkor jellemzően jócskán hullámos a tenger. Ilyen körülmények között pedig én nagyon gyorsan tengeribeteg leszek. Főleg, ha a merüléshez készülődés során nem tudom meredten bámulni a tengert. Márpedig nem tudom. Így jön a rosszullét, ami a vízben általában enyhül, főleg mélyebben, ha megüt a nitrogén. De visszafelé 5 méteren a biztonsági megállót a hullámzó nagy kékségben képtelen vagyok átvészelni.
De nem erről szeretnék most írni.
Sokkal izgalmasabb az "amikor először merültem
búvárfotóssal" történet. Ki gondolná, ugye? Nos, én sem gondoltam semmi extra kihívásra, amikor
a 17. merülésemen egy búvárfotós lány mellé kerültem párnak.
Nem is volt semmi gond mindaddig, amíg az első fotómodell,
valami falban ücsörgő rákocska meg nem jelent. Ekkor ugyanis a párom minden
energiáját arra fordította, hogy minél jobb képeket készítsen a rákról. Én meg
közben rá várakozva egyre jobban stresszeltem, hogy lemaradunk a csapattól. Konkrétan
szétparáztam magam, mert már alig láttam a többieket a vízben. Akik nem
ácsorogtak, vagyis lebegtek egyhelyben, hanem haladtak. A búvártanfolyamon megtanuljuk,
hogy karnyújtásnyira úszunk a párunktól, és nem maradunk le az előttünk úszó
pártól. Gyorsan megtapasztaltam, hogy egy búvárfotóssal ennek a követelménynek nehéz,
ha nem lehetetlen eleget tenni. Ennél talán már csak az a nehezebb, ha történetesen
– már merülésvezetőként – épp te vezeted azt a merülést, amelyben egy búvárfotós
is részt vesz. Mert egy merülésvezető meg nem hagyja el a búvárait.
Szóval gyorsan tanultam, és a 17. merülésem után
nagy figyelmet fordítottam arra, hogy lehetőleg ne tegyenek össze búvárfotóssal
párba, és ha volt is a csapatban fotós, ő inkább mögöttem ússzon.
Persze, van az a pillanat, amikor azért a búvár
iszonyú büszke, mert búvár- és egyben búvárfotós legendákkal merülhet együtt.
Ez a nap az én életemben 2011. szeptember 21-én jött el. A 206. merülésem volt.
Már Korcula szigetén. Vagyis Dodóval.
Ó, hát most jut eszembe, ez is lehetne egy „amikor
először” történet! Amikor először merültem Dodóval! Mikor is volt ez? 2011. február
5-én, Krk szigetén, a Peltastis hajóroncsnál. Rajzoltam is rengeteg szivecskét
a merülési naplómba ehhez a merüléshez (és Dodó is rajzolt egyet). Nagyon
izgultam, mert ráadásul én vezettem a merülést. Mennyire gáz lett volna már, ha
totál ügyetlen vagyok, nem?
No, de ugorjunk csak vissza – vagy előre –
szeptember 21-ére! Ezen a napon Korculán az egyik legszebb merülőhelyre, a
Canyonba mentünk merülni. Dodóval, valamint Násfay Bélával és feleségével, Marikával.
A két legendás búvárfotóssal. Akik, természetesen, fotózni készültek. Ezt
tudtuk is, és úgy készültünk, hogy nem rohanunk sehova. Sőt! Kifejezetten érdekes
és izgalmas volt két ekkora legendát figyelni a víz alatt. Nem is azt néztem,
hogy mit fotóznak, hanem őket magukat. Hogy mozognak, milyen technikával dolgoznak.
A mélyebb vizek után szépen visszaértünk a
sekélyebbe, amikor is két igen komoly kihívással kellett szembe néznünk: míg a
mi palackjainban már csak kb. 50-60 bar levegő maradt, addig nekik még 100 bar körül
volt. Szóval ők még mindig ráértek a sekély, napfényes tengerfenéken fotózgatni.
Sokkal jobban fogyasztottak nálunk. Egy kis ideig még várakoztunk velük,
körülöttük; ekkor jött a második kihívásom. Annyira kellett már pisilnem, hogy a
korábbi, 175 merülésen át kitartó elvemet, ti. hogy ezt azért mégse, végül feladtam.
Így ez a merülés végül nemcsak a búvárlegendákkal való merülésről lett
emlékezetes számomra, hanem arról is, hogy ekkor pisiltem bele először a
búvárruhámba. Végül jeleztük nekik, hogy nincs mese, nekünk véget ért merülés,
mert kifogyunk a levegőből. Így Dodóval felemelkedtünk a hajóhoz. Marika és
Béla még egy kicsit (kb. 20 percet) úszkáltak és fotóztak alattunk, majd ők is
visszatértek a felszínre.
Ez egyébként egy nem kis búvárkihívás. Mármint,
hogy belepisiljünk-e a búvárruhába vagy sem. A kezdő búvár arra törekszik, hogy
ez ne történjen meg. Mert ciki, meg hogy is néz már ki. Felnőtt ember és bepisil. Na, de gáz. Ugye. Én is egész sokáig kitartottam. De valójában, ha a
fiziológiát nézzük, akkor nem könnyű ezt elérni. Hiszen a mélybe merülve a környezeti
nyomás és a hűvösebb hőmérséklet hat a test folyadéktereire. Hideg vízben és/vagy
nagy nyomáson a szervezet ezt a folyamatot vérnyomás-emelkedésnek értékeli
(hiszen a körülmények között ténylegesen emelkedik a vér mint folyadéktér
nyomása is), és olyan mechanizmusokat indít el, melyek a nyomáscsökkentés irányába
hatnak. Vagyis pisilnünk kell. Ezt búvárkodástól függetlenül is
megfigyelhetjük, ha hidegebb vízben fürdőzünk. De ha búvárkodunk, főleg mélyebbre
merülve, a víz még hidegebb lesz és a nyomás is nő. Szóval garantált, hogy
előbb-utóbb pisilnünk kell.
Nem megoldás, sőt, nagyon rossz megoldás, ha
ennek elkerülése, megelőzése érdekében keveset iszunk merülés előtt. A
dehidratáltság ugyanis nagyon komoly kockázatnövelő tényező a merülések során:
növeli a dekompressziós betegség kialakulásának veszélyét. Így a
búvártanfolyamokon azt is megtanuljuk, hogy kifejezetten sok vizet kell inni a
merülések előtt.
Szóval tuti, hogy még inkább pisilnünk kell majd.
Hogy én mit teszek? Nos, amióta túlestem „az
elsőn”, azóta nem csinálok ebből nagyobb problémát. Igyekszem minél több vizet
meginni a merülés előtt, mert így legalább az tuti, hogy kellően híg formában
érkezik a ruhámba a vizelet. Tehát amikor leveszem, se a ruha, se én nem
leszünk… Hát, nem tudom máshogy írni, büdik. Ezen túl, ha van rá lehetőség,
akkor a vízben veszem le a ruhát. Így egyúttal ki is mosom. Magamat pedig
lemosom. Ezt követően pedig még édesvízben is kimossuk minden alkalommal a
ruhát, hogy a sótól is megszabadítsuk.
Mindez, persze, csak vizes ruhákra igaz. Mert az
ún. száraz búvárruhákba nem szokás belepisilni. A hosszú időt a mélyben töltő
búvárok szárazruhában merülnek. Szintúgy a hideg vízben (pl. barlangokban, jég
alá vagy mélyre merülők). A férfiak részére lehetséges speckó pisiszelep
alkalmazása. De elég gyakori a pelenka használata is. Nincs mese, muszáj. Egy-egy
expedíció eltarthat órákig is. Kibírhatatlan mindez pisilés nélkül.
Végül is egész sok „amikor először” történet
belefért ebbe az írásba. Folytassam a sort az „amikor először merültem át egyik
évből a másikba szilveszter éjjel” merülés történetével is?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése