400 - A félelem
Hogy ti is megértsétek, mire is gondolok,
elmesélek egy történetet. A találkozásomat a cetcápával.
2014 tavaszán Dodóval tartottam a Maldív-szigetekre
szervezett búvártúráján. Egyik nap cetcápa-nézés volt a program. Mindenki
nagyon lelkes volt, persze, én is. Így kellett lennie. Cetcápát akarunk nézni,
hú, de jó lesz! Így kellett érezni, hát így éreztem.
Megérkeztünk
a búvárhajóval a csodaszép zátony mellé, ahol a helyiek szerint legnagyobb
eséllyel lehet cetcápát látni. Tudjátok, melyik a cetcápa? Az a hatalmas,
szürke, fehérpöttyös hal. Csodás volt a környezet, fehér homok, zöld víz…
És igen, tényleg jött a cetcápa! Ott úszott a fehér homok fölött. Szépen,
komótosan. Mindenki beugrott a vízbe, csak úgy sznorkel-felszerelésben, azaz maszkkal-légzőcsővel-uszonnyal (kevésbé búvár-szaknyelven:
szemüveg-pipa-békatalp). És néztük, ahogy úszik alattunk, tőlünk tisztes
távolságban. Az egyik – nálam határozottan bátrabb - lány még le is úszott
hozzá. A cetcápa pedig a simogatást meg nem várva két farokcsapással eltűnt a
nagy kékség felé.
Oké, menjünk tovább, messzebb a parttól másikat
keresni. Találtunk is újabb példányt. A többség gyorsan teljes búvárcuccba
vágta magát (palackkal, mindennel), beugrottak és már mentek is utána. Dodó
viszont kitalálta, hogy nem kell nekünk palack, elég a maszk-légzőcső-uszony
kombó is. Én meg, aki vakon követtem akkoriban a drága férjem,
ugrottam is vele gondolkodás nélkül. No, de hol a fenébe van a szép és jól
látható fehér homok??? Sehol az égvilágon. Csak a sötét, mély tenger. A hajó
meg közben már vagy száz méterre eltávolodott. Ott voltunk a nagy kékségben,
egyedül a víz tetején. Ez már kissé összeszorította a gyomromat, bevallom. De
oké, nézzünk akkor cetcápát. Hiszen ezért jöttünk. Félénken betettem a fejem,
és megnyugodtam, amikor jó messze láttam úszni a cetcápát és a búvártársainkat.
Szép lassan, nyugodtan mozogtak, biztonságos távolságban.
Aztán kicsit oldalt
fordítottam a fejem. És ott volt Ő. Egy másik
cetcápa. A feneketlen mélységből felfelé, egyenesen felénk tartva. Kiemeltem a
fejem a vízből, Dodóra néztem, és csak annyit mondtam: Ez erre jön!
Elképzeltétek a
szitut? Akkor folytatom. A következő, nagyjából 1, max 2,5 másodpercben a
következő zajlott le a fejemben. A cetcápa nem, nem eszik embert. Tudom, hogy
nem vagyok rajta a tápláléklistáján. Planktonokat eszik. De basszus, hatalmas a
szája! Az 1,70cm-es magasságommal simán beleférek. Mire rájön, hogy én nem
vagyok plankton, addigra már rég kimúltam szívinfarktusban. De ha mégsem, akkor
sem hiszem, hogy Jónáshoz hasonló tettekre lennék képes. Szóval ez most itt egy
határozott veszélyhelyzet. Ráadásul egyre közelebb ér.
A klasszikus
eustressz esete forgott fenn. Ilyenkor a szimpatikus idegrendszer aktiválódik
és kiadja a parancsot: harcolj vagy menekülj!
Gondolom, azt
gyorsan kitaláljátok, hogy én melyik reakciót választottam! Persze, a
búvártanfolyamon megtanultuk, hogy ha pánikhelyzet van, mit kell tenni: 1. állj
meg; 2. rendezd a légzést; 3. gondolkodj; 4. cselekedj! Na, én ezt így, ahogy
szépen sorban áll a tankönyvben, kihagytam. Nem tehetek róla, egyszerűen nem
volt rá idő. Ellenben egy másik tankönyvi példát tökéletesen megvalósítottam:
ez pedig a pánikoló búvár esete. Hiszen Dodó ott volt mellettem, így tökéletes
lehetőséget adott arra, hogy rajta kimásszak a vízből, és így megmeneküljek a
cetcápa elől. Mondjuk azt nem tudom, mit tettem volna, ha sikerül mindezt
végrehajtanom. Talán odafutottam volna a víz tetején a hajóhoz. Rémlik, mintha
Dodó azt mondogatta volna, hogy ne nyomjam a víz alá. Szóval inkább más döntést
hoztam: elkezdtem úszni a hajó felé. Így utólag be kell vallanom, ezt a másik döntést
talán mégsem azért hoztam, mert Dodóra igyekeztem tekintettel lenni, hanem
azért, mert nem sikerült a fizika törvényeit meghazudtoló kimászás. Szóval,
úsztam. Kék- és búvártúra társunk, Juli, épp kiabált nekünk a hajóról, hogy
„Ott van alattatok!”, így még jobban rákapcsoltam. Valójában szerintem olyan
sebességgel úsztam el a kb. 150m-re levő hajóhoz, hogy Senánszky Petrának,
nagyon sokszoros magyar-, Európa- és világbajnok uszonyosúszónknak is komoly
erőfeszítésébe került volna, hogy legyőzzön. A helyi hajós- és búvárszemélyzet
pedig feltehetően még mindig a hasát fogja a nevetéstől, és a mai napig az én
cetcápa-nézős történetemet meséli a búvároknak.
Hát ennyit a
teljesítményeimről. No, meg a bátorságomról. Egyébként nagyon érdekes a helyzet
a tengerben. Megfigyeltem ugyanis, hogy ha a felszínen vagyok, akkor sokkal, de
sokkal jobban félek, mint amikor merülök. Maldívon a merülések során láttunk
hatalmas manta rájákat, sőt, még cápákat is, s ezek valahogy kevésbé voltak
ijesztőek a víz alatt. Míg a felszínen egy apró halacska is halálra tud
rémiszteni, ha felkészületlenül ér a barátkozása. Egyáltalán nem kell hozzá
cetcápa, hogy megijedjek. Azt a magyarázatot találtam a jelenségre, hogy a víz
alatt valahogy úgy érzem, hogy befogadott a természet, és oda tartozom. Így nem
kell félnem. A felszínen viszont még kívülálló vagyok. Mondjuk nem tudom,
mennyire állja meg a helyét ez a magyarázat pszichológusi szemmel, de a
gyakorlatban valahogy működik. A tengerben, legalább is. Mert az erdő-vaddisznó
relációban már nem. De ez egy másik történet. Bár most, hogy az analizáló énemmel
egy kicsit jobban belegondolok, ha a tengerben jönne szembe egy vaddisznó,
akkor a felszínen ugyanúgy megijednék tőle, a mélyben viszont nem. Na, jó, ezt
inkább nem boncolgatom tovább.
Ez a cetcápás történet
még a búvárnaplómba sem került be. Hiszen nem volt merülés. Mégis örökre
emlékezetes marad. Már csak azért is, mert Dodó azóta számos alkalommal
emlegette az „Ez erre jön!” mondatomat. Szállóigévé vált nálunk. Közben, persze,
hatalmasakat hahotázik minden egyes alkalommal (ott bezzeg nem volt ez olyan
vicces számára sem). Nincs alkalom, hogy ne húzná elő a zsebéből, ha például a
túrázásaink során megijedek valamitől.
A búvártanfolyamon
annyi mindent megtanul a búvárdiák. Akkor bele sem gondolunk, mi lenne, ha. A
mentőbúvári tanfolyamon megtanultuk azt is, mi minden vezethet pánikhelyzethez.
És azt is, mit kell tennünk a pánikoló búvárral. A pánikoló búvár a felszínre
igyekszik, és ha ott vagyunk, szemben vele, akkor minket fog a mélybe nyomni,
hogy ő a segítségünkkel könnyebben a felszínre érjen. Ezért mögé kell úsznunk,
leginkább úgy, hogy alásüllyedünk, mert oda biztosan nem fog minket követni, és
a hátára kell fektetnünk. Dodó is ezt tette volna velem következő lépésként, ha
nem kezdek el úszni a hajó felé.
Persze, számtalan
más dolgot is megtanultunk a tanfolyamokon. Aztán a többségét a gyakorlatban
is. Például mi történik, ha rád jön a röhögőgörcs a víz alatt. Na, erre is van
egy kiváló történetem. Ezzel érkezem hamarosan.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése