Ki vagyok én?

Amikor 2018 nyarán megérkeztem a Lillafüredi Kalandparkba, a családi nap rendezőinek egyike így fogadott: „Aha, szóval te vagy az író.” Megmosolyogtató volt ez a pillanat számomra, mert egyébként az APPLiA Magyarország képviselőjeként a Forgó Morgó környezeti nevelési program keretében kaptam a meghívást a rendezvényre. Persze, nem volt alaptalan a megszólítás, hiszen a programunk központi figurájának, Forgó Morgónak a történetei a gyerekrajzokkal illusztrált mesekönyveimben elevenedtek meg. Ettől függetlenül még csak fel sem merült bennem az, hogy én író lennék.

Azóta nagyon sok mindent írtam.

Még azon az őszön indítottam blogomat a Facebookon, a felnőttkori egyetemi tanulmányaim inspirálta „örökdiák” néven. Ezzel a gondolatfolyam írói tevékenységemmel idén év elején egy szintet léptem: immár Lélektúrák néven ezen az önálló blogspot.hu oldalamon publikálok főként „edutainment” írásokat, ahova a számomra legkedvesebb, korábbi írásaimat is feltettem.

Szintén még 2018-ban filmforgatókönyv-íróként is debütáltam. Na, jó, ez így egy kicsit nagyképű kijelentés, belátom. De csak azért, mert a mai napig végtelenül büszke vagyok erre a projektre, és arra, hogy az APPLiA üzenetei bekerültek egy olyan filmbe, mely később számtalan nemzetközi díjat nyert, és felkerült az Oscar-tízes rövidlistára is. Ahogy a rendező mondta később, egy isteni szimbiózis történt… Ez volt a Susotázs, Tóth Barnabás rendezésében, Osvárt Andrea főszereplésével.

2019-ben újabb mesekönyvem jelent meg az APPLiA Magyarország kiadásában. A Lehetséges? címet viselő, ismét gyerekrajzokkal illusztrált mesekönyvben a vízhez kapcsolódó környezeti kihívásokat vettem górcső alá. Egyben korábbi szegedi tanáromnak, Halász János tanár úrnak is igyekeztem emléket állítani. Végtelenül hálás vagyok neki mindazért a tudásért, szeretetért és motivációért, amelyet egyetemi éveim alatt kaptam. Korábbi két mesekönyvemet ő lektorálta. Ezt a harmadikat sajnos már nem tudta. De Rakonczai János tanár úr, a környezettudomány képzés vezetője vállalta a lektor szerepét, és azóta is szakmai támogatóm és barátom. Hálás vagyok neki is, érte is a sorsnak és Szegednek.

Írtam egyesek szerint abszolút nem Facebookra való, hosszú posztokat. Mindezt a Szerintem… Fiatalok egy zöldebb jövőért!, majd a Szerintem… Fiatalok egy egészségesebb jövőért! kampányaink keretében, amikor hétről hétre bemutattam egy-egy pályázó kisdiákunkat és okos gondolatait, velük közösen gondolkodva egy-egy környezeti vagy egészségügyi kihívásunkon. Szerintem… ezek nagyon klassz kampányok voltak! Egy nagyszerű csapat nagyszerű csapatmunkájának eredményei!

A Szegedi Tudományegyetem Környezettudomány mesterszakán 2020-ban írtam egy diplomamunkát Áthidaló – Környezeti kihívásaink és az oktatás kihívásainak összehangolása Magyarországon címmel. Erre kiváltképp büszke vagyok, mert jogász-közgazdászként egy természettudományos egyetemi képzésen választottam egy oktatási témát, mellyel végül elnyertem a Magyar Mérnöki Kamara Környezetvédelmi Diploma Díját 2021-ben. Azt gondolom, méltó megkoronázása volt ez a díj annak a multidiszciplináris és áthidaló szemléletnek és különleges „tolmácsszerepnek”, melyet hitvallásomnak érzek. Hálás vagyok egykori konzulensemnek, Farsang Andrea tanárnőnek, hogy elvállalta ennek a szokatlan témának a témavezetését, és elég jónak érezte a munkámat arra, hogy benevezze a Mérnöki Kamara pályázatára.

A diplomamunkám egyik kutatásából készült el az első tudományos publikációm is, melyre szintén a tanárnő beszélt rá, és társszerzőként a nevét is adta hozzá.  Idén januárban jelent meg a cikk a GeoMetodika magazin 7. évfolyamának 1. számában Klímaváltozás, klímatudás és a klímaszorongás címmel. Sajnos a tanárnő nem várta meg a megjelenést: 55 éves korában tavaly decemberben itt hagyott minket.

A 2022-es év az APPLiA Magyarország keretében is hozott írói kihívásokat: három honlapunk megújítását tűztem ki célul, s mindhárom tervezése és tartalommal való megtöltése az én feladatom volt. Szerintem ezek is jól sikerültek, boldog vagyok velük.

A döntően az „edutainment” kategóriába tartozó írásaimat időnként igyekszem irodalmi mércének is alávetni: 2022-ben megjelentek novelláim a Felhő Cafén, és Szófa-pályázatokon is indulok tavaly óta.

Az élete derekán gyakran elgondolkozik az ember, ki is ő, honnan jött és hová tart. Én is megtettem ezt az elmúlt évben; az Amire a világnak szüksége van mini-blogsorozatomban elmélkedtem ezeken a kérdéseken. Egy picit más megközelítésben, de jelenleg egy könyvön is dolgozom, amely az élet A és B oldala közti lélektúráimat fogja megörökíteni.

Mostanra jutottam el oda, hogy ha valaki azzal fogadna, hogy „Aha, szóval te vagy az író!”, talán már nem lepődnék meg, hanem büszke lennék rá. Most már tudatosan tervezem, hogy életem második felében az írás a részem legyen. Olyan író szeretnék lenni, aki mindazt, amit tanult vagy amit a mai napig is – munkájából, személyes kíváncsiságából, utazásaiból, saját ügyetlenkedő tapasztalataiból kifolyólag – folyamatosan tanul, azt érthetően és érdekesen, szórakoztatóan, és reményeim szerint inspirálóan tudja a közönségének továbbadni.

A mai napon pedig egy mérföldkőhöz is elértem: a Képmás magazin júliusi számában jelent meg egy publikációm. Kis döntések, nagy dilemmák címen indult el a rovatom, melynek epizódjait olvashatjátok a következő hónapokban. Hálás vagyok Érczfalvi Andrásnak, hogy évek óta minden hónapban nekem ajándékozta a Képmás magazin aktuális számát, amikor az APPLiA-s rádióinterjúkra érkeztem hozzá. Nem kevés lapszámot kellett nekem adnia, mire felfedeztem az igazi ajándékot. És hálás vagyok Szám Katalin főszerkesztőnek, hogy néhány hónapja fogadott engem, és látott fantáziát az ötleteimben.

Ígérem, a folytatás következik!