400 - Mámoros-e a mélységi mámor?

A búvárkodással kapcsolatban sokat hallani a mélységi mámor kifejezést.

Búvárkodás közben

Hogy én átéltem-e ezt valaha? Igen, persze. És közel sem mindig esett jól. Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy ténylegesen mámoros állapotba hoz a hivatalosabb elnevezéssel nitrogénnarkózisként ismert élmény. Talán nincs még egy olyan, a búvárkodással kapcsolatban a köznyelvben elterjedt fogalom, mely annyira félrevezető lenne, mint ez.

Miről is van szó?

Álljunk meg egy pillanatra. Fújjuk ki teljesen a tüdőnkből a levegőt, majd vegyünk egy nagy, mély lélegzetet. Figyeljük meg, ahogy a hasunk, majd a mellkasunk emelkedik, a tüdőnk megtelik levegővel. Majd szépen, lassan ismét fújjuk ki. Teljesen. Ismételjük meg még néhányszor, figyelve a levegő útját, a testünk mozgásait. A légzés érzetét.

Készen vagyunk? Szuper!

Hányszor tesszük ezt meg naponta? Hányszor jut eszünkbe, hogy a légzésünket figyeljük? Természetes, hogy lélegzünk. Annyira, hogy a legtöbben bele sem gondolunk abba, mekkora jelentősége van ennek a folyamatnak, és a beszívott levegőnek.

Talán azok, akik jógáznak, meditálnak vagy az autogén terápia része az életüknek, találkoztak már légzőgyakorlatokkal. De valószínűleg még közülük is kevesen gondolnak abba bele, hogy mi is kerül be a szervezetünkbe a lélegzetvétel során, és milyen élettani hatással van ránk a beszívott levegő. Még pontosabban a beszívott levegőt alkotó gázok.

Melyek ezek? A bennünket körülvevő levegőnek kb. 21%-a oxigén, 78%-a nitrogén, 1%-a egyéb összetevőkből áll. A szén-dioxid a légköri levegő 0,04%-a. Ma már. Pár éve még csak 0,03% volt. Ami igazán fontos, az az oxigén mennyisége: ez így nekünk pont jó. A bennünket körülvevő levegő összetétele pont alkalmas arra, hogy itt élhessünk a Földön.

A belélegzett levegő összetevőinek az élettani hatása azok résznyomásától függ. Mit is nevezünk résznyomásnak vagy más néven parciális nyomásnak? Egy gázkeverékben az egyes gázösszetevők résznyomása az a nyomás, amelyet az adott gáz akkor fejtene ki, ha az adott hőmérsékleten egyedül töltené ki a teljes térfogatot. A gázkeverék nyomását az egyes összetevők résznyomásának összege adja. Ez egyébként Dalton-törvényként is ismert. Ennek alapján az oxigén résznyomása 0,21 atmoszféra (atm), a nitrogéné pedig 0,78atm.

Fontos azonban, hogy ez itt a felszínen, vagyis légköri nyomáson igaz.

A készülékes búvárkodás élettani kockázatai, melyekről ebben az írásban szó lesz, abból adódnak, hogy a készülékes merülés során a víz alá merülve az egyes légzőgáz-összetevők (vagyis a levegőt alkotó gázok) résznyomása megváltozik. Hiába lélegzünk a kedvtelési célú készülékes merülések során a palackból ugyanúgy levegőt, mint itt a felszínen, a merülés során a környezeti nyomás változása, növekedése miatt a levegőt alkotó gázok résznyomása is nőni fog. Ez az, aminek jelentősége van. És, még egyszer, fontos hangsúlyozni, hogy most készülékes, kedvtelési célú (sűrített levegővel történő) búvárkodásról beszélünk. A szabadtüdős merülések, valamint a levegőtől eltérő gázkeverékeket használó technikai merülések külön elemzést igényelnek, és ezekről most nem ejtek szót.

Nézzük meg, miről is van szó!

A felszínen a légköri nyomás 1 atmoszféra (atm), azaz kb. 1bar. (A légköri nyomás a felszínen a környezeti nyomás.) A merülés során a környezeti nyomás 10 méterenként 1 barral nő. Vagyis 10 méteren 2bar, 20 méteren 3bar a környezeti nyomás, és így tovább. Arról már írtam egy korábbi búváros posztban, hogy milyen kockázatokat rejt, ha az oxigénnek nő a résznyomása. Az oxigén ugyanis mérgező lehet magas résznyomáson. A merüléseknél legfeljebb 1.4bar oxigénnyomásra tervezhetjük maximum a mélységet; ezt sűrített levegőt lélegezve kb. 55 méteren érjük el. De az oxigén tüdőt terhelő hatásaival már kb. 0,5bar résznyomástól (vagyis sűrített levegővel merülve kb. 14 méter mélységtől), a központi idegrendszert érintő hatásaival pedig kb. 1bar résznyomástól (vagyis sűrített levegővel merülve kb. 37 méter mélységtől) számolni lehet. Persze, oxigénmérgezésről akkor beszélünk, ha valaki az oxigénmérgezés tüneteit mutatja. A tüneteinek jelentkezése pedig egyéni tulajdonságoktól (egészségi, fizikai állapottól) is függ. Ezek a számok az általánosan meghatározott szabályok.  

Mi a helyzet a levegő nagy részét, 78%-át alkotó nitrogénnel? Hiszen a mélységi mámort más néven nitrogénnarkózisnak nevezik. Tehát feltételezhetjük – alappal és helyesen –, hogy köze lehet a nitrogénhez.

A nitrogén ún. tétlen (inert) gáz, a felszínen lélegezve nem okoz semmi problémát, nem vesz részt az anyagcsere-folyamatokban. A víz felszíne alá merülve azonban két fontos élettani jelentőséggel kell a készülékes búvároknak tisztában lenniük. Az egyik a nitrogénnarkózis, a másik pedig a dekompressziós betegség kockázata.

Azt tehát már tudjuk, hogy víz alá merülve nő a palackból lélegzett levegőt alkotó gázok résznyomása.  Ha a nitrogén résznyomása nő, fellép a nitrogénnarkózis, mely bódultságot okoz. Narkózis=bódultság. Ez az állapot akár túlzott vidámságként, eufóriaként, de extrém szorongásként is jelentkezhet. Szóval közel sem jelent mindig mámoros állapotot!

Minden esetben, még eufória esetén is romlik az ítélőképesség, a tiszta gondolkodás és cselekvés képessége. Ezek a változások általában – sűrített levegővel merülve – 3,2bar nitrogén résznyomáson, vagyis 30m környékén észlelhetők, de 4bar résznyomáson, vagyis 40 méteren már mindenki mutat tüneteket. Azt is tudni kell, hogy egyéni tulajdonságoktól, egészségi állapottól függően akár korábban, 30 méternél kisebb mélységben is megtapasztalhatjuk őket. A fáradság, dehidratáltság, legyengült fizikai állapot, másnaposság, rossz idegállapot például mind-mind növeli a kockázatot. A mélységi közel-sem-mindig-mámor állapot kialakulásában egyébként a nitrogén mellett részt vesz az oxigén is, a megnövekedett résznyomása által (ugyanis ekkor az oxigénnek is van narkotikus hatása), valamint az esetleges hiperkapniás állapotnak is szerepe lehet. Vagyis amikor a vérben a szén-dioxid mennyisége növekszik meg. Fura módon ilyenkor kezdi úgy érezni az ember, hogy megfullad. A külső körülmények – pl. áramlás, hideg víz – is mind kockázatnövelő tényezők. Ez utóbbinál fontos tudni, hogy a víz kb. 25-ször gyorsabban von el hőt a testtől, mint a levegő. Ha a búvár hideg vízben merül, akkor az olyan, mintha nem hideg vízben sokkal mélyebbre merülne.

Szóval, bár elsősorban a nitrogén megnövekedett résznyomásához kötik a mélységi közel-sem-mindig-mámoros állapot létrejöttét, és ezért is nevezik nitrogénnarkózisnak, valójában ez, mint fentebb láthattuk, egy összetettebb jelenség, amelyet ilyen vagy olyan formában minden, mélyebbre merülő búvár megtapasztal.

Szóval valójában a mélységi mámor kifejezés erősen félrevezető, a nitrogénnarkózis pedig egy picit inkább szűk fogalom, legalább is az esetek egy részénél. Lehet, hogy ideje lenne egy új kifejezést alkotni rá. Talán a mélységi narkózis jobb lehet, mint a másik két fogalom.

A búvártanfolyamon megtanuljuk, mi mindennel járhat mindez, aztán jön a valóság, amikor ott a mélyben saját magunkon megtapasztaljuk.

Rám úgy hat a mélységi narkózis, hogy nem fázom. Ez mindig jelentkezik, ha 25 méter alá merülök. Ha hideg is a víz, amelyben fentebbi, melegebb rétegekben még fázom, 25-30m környékén a fázás elmúlik, és kifejezetten jóleső érzéssel tölt el a hideg. Ez tényleg egyfajta mámoros állapot tud lenni.  De pontosan tudom, hogy a nitrogén hatása a nyomás csökkenésével elmúlik, és emelkedésnél hiába érünk vissza a melegebb vizekbe, iszonyatosan elkezdek majd dideregni. Mert lenn, a hideg vízben átfázom, csak ezt nem érzem. Mi történik valójában? Az, hogy romlik az idegi ingerületátadás.

Itt az Adrián, ha a fenti rétegek egészen melegek is tudnak lenni a nyár folyamán, akár 25-30°C között is élvezhetjük a pancsolást, 30 méter körül már sokszor csak 16°C körül van a vízhőmérséklet. A kettő között érdekes tud lenni a víz rétegződése. Időnként egészen éles határok vannak, hirtelen változik a hőfok; ezt szemmel is láthatjuk, mert a víz ebben a váltórétegben, az ún. termoklin-rétegben opálos.

Szerencsére sokkal kevesebbszer tapasztaltam meg egy másik hatást, a légszomjat. Vagyis a hiperkapniás állapotot, mely, mint fentebb jeleztem, szintén szerepet játszhat a mélységi, ez esetben egyáltalán-nem-mámoros állapot létrejöttében.

Legelőször az első szilveszteri merülést követő egyik parti merülésnél tört rám ez az érzés. 2009. január 3-a volt. Partról indultunk egy fal keresésére. A víz hideg volt, ráadásul az áramlás irányával egyező irányba úsztunk, a felszínt követve, egyre mélyebbre. (Az áramlás irányának azért van jelentősége, mert a mi esetünkben azzal kellett számolni, hogy visszafelé az áramlással szemben kell úszni, ami sokkal megterhelőbb és kockázatosabb; ideális esetben és ha megoldható, egy merülést éppen fordítva tervezünk meg.)

Már 32m-en jártunk. Gyanús volt, hogy eltévedtünk. A falat már régen meg kellett volna találnunk. Az áramlás feltehetően elvitt minket, és rossz irányba úsztunk. Ekkor kb. 32 méteren kezdtem úgy érezni, hogy nem kapok levegőt. Hát, mit mondjak, nem volt jó érzés. Próbáltam intenzívebben, majd gyorsabban lélegezni a légzőautomatából. Még végig tudtam gondolni, hogy mit kell tenni ebben a helyzetben. A fontos szabály: 1. Állj meg! 2. Rendezd a légzést! (Ez pont azért fontos, hogy ne kezdj hiperventillálni, vagyis kapkodni a levegőt. No, de, ugye, ha épp fulladozol…) 3. Gondolkodj! 4. Cselekedj!

Felismertem, hogy már pánikközeli állapotban vagyok. Megfogtam a merülőtársam kezét, és jeleztem, hogy nem vagyok jól, forduljunk vissza, és kezdjünk emelkedni. A merülésvezetőnek is jeleztünk. Tudtam, emlékeztem a tanultakra, hogy már pár méter emelkedés elég ahhoz, hogy a „mámor” múljon. Így is történt. 27 méterre felemelkedve elmúlt a fulladás érzése. De a megpróbáltatások még nem értek véget. Ugyanis az áramlással szemben kellett visszafelé úsznunk. A száraz ruhával is küzdöttem: az emelkedés során nem tudtam belőle rendesen kiengedni a levegőt. (Ha száraz búvárruhában merül az ember, akkor nemcsak a búvármellénybe – kiegyenlítő térfogatba –, hanem magába a ruhába is kell fújni levegőt, illetve emelkedésnél ki kell engedni. Száraz búvárruhában merülni sokkal összetettebb feladat.) Ezért folyamatosan azért is küzdenem kellett, hogy ne emelkedjek túl gyorsan. 10 méteren elfogyott az erőm, és felszálltam. Szerencsére nem túl gyorsan, de azért jóval gyorsabban, mint ahogy egy ilyen merülés után a felszínre kellett volna emelkedni. Iszonyúan elfáradtam. A víz felszínén úsztam tovább, amíg egy közeli bójában megkapaszkodva kicsit meg tudtam pihenni.

Miért baj, ha túl gyorsan emelkedik a búvár?

Egy másik fontos búvárkockázatot kell itt megemlíteni: a dekompressziós betegséget, vagy talán közismertebb nevén a keszonbetegséget. Ha a merülés során emelkedünk, csökken a környezeti nyomás. A korábban, a süllyedés során a környezetinyomás-növekedés hatására a vérbe és a szövetekbe oldódó nitrogén visszakerül a szövetekből a vérbe. Ha túl gyors a nyomáscsökkenés, akkor buborékok formájában történik meg mindez. Úgy kell ezt elképzelni, mint amikor egy szénsavas ásványvizes palackot kinyitunk: ezzel hirtelen csökken a palackban a nyomás, és buborékok képződnek a vízben. A vérbe kerülő buborékok azonban veszélyesek lehetnek: a vérárammal úszva a kisebb erekben elzáródásokat okozhatnak. A helyzet súlyossága attól függ, hogy hol képződik az elzáródás.

Éppen ezért fontos betartani a megfelelő emelkedési sebességet. Ezt a kiegyenlítő térfogat, vagyis a búvármellény segítségével tehetjük meg.

Hogy is kell használni a búvármellényt? A vízbe általános szabály szerint felfújt mellénnyel érkezünk. A merülést a merülésvezető utasítására együtt kezdjük meg. Ekkor ki kell engedni a levegőt a mellényből annyira, hogy elkezdjünk süllyedni. A süllyedést is kontrollálni kell: a búvármellényben levő levegő mennyiségével tudom a süllyedés sebességét is szabályozni. Amikor egy adott mélységben úszunk vagy valamit megnézünk, például egy szép falat, egy polipot vagy rákot, akkor a cél az, hogy a mellényben pont annyi levegő legyen, amely az adott mélységben semleges lebegőképességet biztosít: tehát se nem süllyedünk, se nem emelkedünk. Amikor emelkedünk, akkor a nyomás csökkenésével folyamatosan tágul a levegő a mellényben. Azért, hogy ne emeljen minket túl gyorsan, a többletet ki kell engedni. Ezt is tanuljuk a tanfolyamon, de sok-sok merülésre, gyakorlásra van szükség, hogy egyre jobbak legyünk lebegésben és búvármellény-használatban.

A megfelelő emelkedési sebesség általánosságban 9-10m/perc. A búvárkomputer nagy segítség, mert minden pillanatban jelzi, hol tartunk a merülés során. Ha túl gyorsan emelkedünk, akkor csipog. Ha pedig 30 méternél mélyebbre merülünk, akkor 3-6 méteren egy kötelező biztonsági megállót is tartanunk kell; ezt is jelzi a komputer. Ez általában 3 perc. Bár, ha korábban nem volt velünk elégedett a műszer (pl. úgy találja, hogy többször is kicsit gyorsabban emelkedtünk a kelleténél), akkor rászámol még pár percet.

Azt is megtanuljuk, hogy ha végképp semmi segítségünk nincs, mert pl. elromlik a komputer, lemerül az elem benne, akkor figyeljük a légzésünk buborékainak emelkedését. Nem szabad gyorsabban emelkedni, mint ahogy a kilélegzett legeslegkisebb buborékok mozog felfelé. Ez a legeslegkisebb buborék emelkedik kb. 18m/perc sebességgel.

Ez a módszer, ti. a buborékok figyelése akkor is a segítségünkre lehet, ha például a mélyben nem tudjuk, merre van a felfelé. Ez furcsán hangzik talán, de lehet ilyen állapot. Például, ha nyíltvízen merülünk és nincs semmi, amihez orientálódhatnánk. Ilyen eset lehet, ha egy hajóroncshoz merülünk le. Bár ilyenkor jellemzően van egy levezető kötél, ami segíthet, de ha sokat forgolódunk, keressük a társunkat, felnézünk, lenézünk, akkor nem is olyan nehéz elveszteni az irányokat. Vagy egy-egy mélymerülés során, ha a nitrogénnarkózis is bejátszik, ami rontja a helyzetfelismerő képességünket.

Még valamit megtanulunk a tanfolyamon: hogy folyamatosan lélegezzünk és soha ne tartsuk vissza a lélegzetvételt. Ez valójában A LEGFONTOSABB dolog, amit egy búvárnak meg kell tanulnia. Sőt, ez A LEGFONTOSABB szabály, amelyet még az ún. intro- vagy bemutató merülésen is megtanítanak annak, aki szeretné kipróbálni a búvárkodást. Bár velük csak 5-10 méteres mélységbe merülnek a merülésvezetők maximum, ahol a légzőgázok megnövekedett résznyomásából eredő élettani hatások még jellemzően nem jelentkeznek, de ennek a fontos szabálynak nincs is köze hozzá. Csak a teljesség igényével írom most itt le.

Miért ennyire fontos ez?

Egyrészt azért, mert a vízben, ha gond van, az ember ösztönösen visszatartja a lélegzetvételt. Ezért nagyon tudatosan be kell vésni, hogy erre mindig figyeljünk oda. Mármint arra, hogy ezt ne tegyük. Miért ne? Ha például 10 méter mélyről felemelkedünk a víz felszínére, és közben nem fújjuk ki a levegőt, akkor a tüdő megrepedhet. Azért, mert ha a környezeti nyomás a felére csökken – 10 méterről a felszínre emelkedve ez történik –, akkor a térfogat a kétszeresére nő. De ez a veszély akkor is fennáll, ha kisebb mélységből emelkedünk fel a légzőkészülékes merülés során, úgy, hogy közben visszatartjuk a lélegzetünket. Boyle-törvényét kell felelevenítenünk: adott hőmérsékleten nyomás szorozva a térfogattal = állandó (p₁V₁=p₂V₂).

A búvártanfolyamon ezért még akkor is, ha a légzőautomata-keresés gyakorlatot gyakoroljuk védett vízben (vagy medencében) fontos, hogy közben „buborékoljunk”. Vagyis ne tartsuk vissza a lélegzetünket. (Erre a gyakorlatra azért van szükség, mert történhet olyan, hogy például a merülőtársam véletlenül kiveri a számból a légzőautomatát, vagy a tömlő beakad egy sziklába, és ahogy úszom, kiesik a számból. Ekkor tudni kell megkeresni, és visszatenni.)

Az öbölbe visszaérve egy kis időt még 4-5 méteren eltöltöttem. Szerencsére a merülés végén semmilyen dekompressziós betegségre utaló tünetem nem volt (rosszullét, fejfájás, hányinger, bőrpír, viszketés stb.). A merülőcsapattal és Gézával mindent megbeszéltünk, és a napolómba is hosszú bejegyzést írtam a tanulságokról.

Ez volt tehát a 148. merülésem. A 149-re pedig május 9-én a Lina nevű hajóroncson került sor. 30 méteren sajnos ismét rámtört ugyanaz az érzés: fulladás, pánikközeli állapot. Ez most már mindig így lesz? - kérdeztem magamtól. Merülőtársamnak, Katának és Gézának is jeleztem, ő vezette a merülést. Láthatta rajtam, hogy gond van, mert megfogta a kezem, és a merülés végéig nem engedte el. Emelkedni kezdtünk. Innentől csak arra emlékszem, hogy az egész merülés során azt sem tudtam, hol vagyunk. Végig úgy éreztem, hogy kifelé úszunk a nyílt tenger felé. Én magamtól pont az ellenkező irányba úsztam volna. Tökéletes megtapasztalása volt annak, milyen hatású lehet az a bizonyos „mélységi mámor”. És ismét, sokadjára annak is, hogy mekkora szerepe van a társas merülésnek. Hogy mindig párokban merülünk. Persze, nem a nyílt víz felé úsztunk, Géza tudta, hol vagyunk. Szépen, szabályosan emelkedtünk, és visszatértünk a hajóhoz, a kis öbölbe, ahol horgonyzott.

Nagyon rossz érzés volt ez az egész. Azt éreztem, hogy itt most vége. Soha többé nem akarok merülni. Géza, amikor a hajón már mindenki szépen a két merülés közti pihenés állapotába lépett, leültetett engem és Katát, és azt mondta, hogy ilyen van, minden búvárral megesik, és most szépen megbeszéljük és megtervezzük a délutáni merülést, és Katával egy jót fogunk merülni. Szóval igen, visszamegyek délután a vízbe. És így is lett. Valószínűleg, ha akkor ott nem segít és nem küld vissza merülni, soha többé nem merültem volna. Akkor ott így éreztem, és a mai napig így gondolom.

Azóta talán egyszer vagy kétszer éreztem a szorító fulladásérzést mélyebb merüléseknél. Minden alkalommal tudtam, hogy emelkedni kell kicsit, és elmúlik. Így is történt.

Egy ideje viszont elhagytam a száraz ruhás merüléseket. Valahogy így alakult. Utoljára talán Vis szigetén, Dodóval merültem száraz ruhában. Ma úgy gondolom, hogy a jövőben már nem szeretnék olyan hideg vízben merülni, ahol erre a felszerelésre lenne szükség.

A „mélységi mámortól”, most már legalább tegyük idézőjelbe, nem tartok: megtapasztaltam már, hogy hat rám. Tudom, hogy mi mindent tehetek merülés előtt, hogy a kockázatokat csökkentsem, és mire figyeljek a merülés során.

Ebből a beszámolómból talán azt gondolhatjátok, hogy a búvárkodás veszélyes. Valójában nem veszélyesebb, mint sok más tevékenység. Akár síelés, akár biciklizés. Vagy az autóvezetés. Fontos, hogy tanuljuk meg alaposan a szabályokat, maradéktalanul tartsuk be őket, és szerezzünk tapasztalatot. Sokat. Mert a legtöbbet a merülések során tanul az ember. Tiszteletben kell tartani a természet erőit, és a saját testünket. Fizikai és lelki tekintetben is. Nekem a búvárkodás rengeteget tanított mindezekről. Ha nem érzed úgy, hogy jól fog esni a merülés, hogy megfelelő állapotban vagy hozzá, és a körülmények is jók a számodra, nem kell merülni.

Én az elmúlt években így éreztem. Vagy fizikailag, vagy lelkileg nem voltam épp alkalmas a merülésre. Vagy csak éppen a búvárbázis legaktívabb időszakában érkeztem Korculára, és egyszerűen nem volt kedvem a legnagyobb búvártömegben merülni. Kivárom a megfelelő alkalmat a 400. merülésre. Akkor is, ha még idén sem jön el.