Örökdiák-kalandok 2.0 - Én és a kung-fu

Harcművészetek… Mindig is éreztem egyfajta vonzódás irántuk, egyfajta vágyakozást, hogy én is olyan bölcs és erős legyek, mint amilyennek a filmekben a hősöket láttam. Persze, a tenisz mellett sosem jött szóba más sport, a tenisz után pedig már dolgoztam. Ebben az időszakban a kick-box aerobic volt a „harc”-hoz legközelebbi kikapcsolódásom. Itt nagy örömmel és energiával bokszoltam és rúgtam a levegőt egy-egy ügyvédjelölti napom végén 21 órától (már, ha odaértem az órára).

Néhány éve, talán volt az már 6-7 is, úgy éreztem, kipróbálnám a tai chit. Egy volt kolléganőm hatalmas lelkesedéssel beszélt a saját élményeiről, emlékeim szerint ez motivált. Bejelentkeztem a Kung-fu Akadémia magán tai chi órájára. Valami miatt azonban az volt az első benyomásom, hogy ez nekem még túl lassú, túl szellemi. Nem tartok még ott fejben, hogy taichizzek.

Így érkezünk el az idei év szeptemberéhez, amikor is a fészbukon szembe jött a Kung-fu Akadémia felhívása, mely szerint öt alkalmas próbabérlet lehetett vásárolni kung-fu órákra. Kifejezetten hangsúlyozták, hogy 25 év felettiek is bátran csatlakozhatnak, így megszólítva éreztem magam, a 49-et éppen betöltve. Miért is ne próbáljam ki végre? Itt a remek alkalom! Lelkileg egy igencsak mély gödörben voltam akkortájt, így arra is gondoltam, hátha a kung-fu helyre rakja a fejecskémet, és a belső béke megteremtésének útján hatalmas léptekkel indulok majd felfelé a verem aljáról.

Tisztességgel végig is csináltam az ötször másfél órát, és még egy hatodikat is. Vegyes kis csoportunk volt: fiatalok és én (na, jó, túlzottan látványosan nem lógtam ki, mert volt még egy-két „felnőtt” rajtam kívül is), lányok és fiúk, harcosok és harcossá válni akarók (magamat ez utóbbiak közé soroltam), alacsonyak és magasak, vékonyak és molettebbek. A fizikai jellemzőket azért fontos megemlíteni, mert a feladatok nagy részét párban kellett végrehajtani, és egyáltalán nem volt mindegy, kivel kell „megküzdenem”. Az ütéseknél a párok éppen védekező tagja egy fura vastag kesztyűt (mitet) vett fel, a rúgásoknál pedig egy vastag pajzsot tartott. Az első öt alkalommal lányokkal voltam párban, akik jellemzően vagy fizikailag gyengébbek, vagy ha harcosabbak és erősebbek, akkor legalább alacsonyabbak voltak nálam. A hatodik alkalommal azonban valahogy nem sikerült jól ügyeskednem, így egy fiam korabeli, nálam fél fejjel magasabb, rendkívül lelkes srác jutott nekem párul. No, gondoltam, most azért jó lesz figyelni, és nagyon koncentrálni a védekezéskor.

Az óra csúcsát az az összetett, ütős feladat adta, amelynél két ütést szemből, majd egy lendített ütést az egyik oldalról kellett teljesíteni. A srácnak ugyanis nem sikerült megvalósítania azt, hogy a feladat szerinti oldalról lengesse be azt az utolsó ütést, amelyet nekem két alkarral kellett védenem. Pontosabban nem mindig találta el, hogy épp melyik oldal jön. Az első eltévesztett lendítést reflexből hárítottam, és azonnal felmértem, hogy itt most az életszerű önvédelem megvalósítása a cél. Vagyis, hogy bárhonnan jöhet az ütés. Azt azért hozzá kell tennem, hogy minden egyes ütős feladat előtt elmondták, hogy úgy kell ütni, hogy ha a védekező elrontaná a védekezést, akkor se üssük le a fejét. Ne érjen célt az ütés. No, én nem voltam biztos abban, hogy azok a lendítések nem érték volna el a fejemet, ha nem védem ki őket.

A védendő fejecském

Aznap kb. ötpercenként a faliórát néztem, és közben sűrűn imádkoztam magamban, hogy Istenem, add, hogy sérülés nélkül túléljem ezt az órát. Megértettem az üzenetet, kristálytisztán látom, hogy nem, nem itt van a helyem. Komolyan tiszta őrült vagyok, hogy 49 évesen, fájó derékkal és egyéb testrészekkel úgy gondoltam, jó ötlet, ha közelharcra adom a fejem. Persze, ezek az agyalások akkor csak két feladat között töredék másodpercekig tartottak, mert mondhatjuk, hogy a kung-fu egyik célját biztosan elérte aznap nálam: a maximális jelenlét és figyelem megvalósítását. Mert tényleg ott kellett lennem, és figyelnem 100%-ban minden pillanatban.

Az óra végén szóltam az oktatóknak, hogy nem jövök többet. Mondtam, hogy bár tetszik a kung-fu, de én elkéstem vele nagyjából húsz évet.

Aznap elképesztő megkönnyebbüléssel várakoztam a villamosmegállóban az edzést követően. Azért kicsit mosolyogtam is magamban, hogy tessék, hat alkalmat milyen rendesen végigcsináltam. Ki is húztam magam, és határozott ábrázattal néztem körül. Azzal a „nem ajánlom senkinek, hogy ujjat húzzon velem” ábrázattal.

Volt még egy aranyos pillanat a nem túl hosszúra nyúlt kung-fu karrierem története során. Az egyik óra előtt az előtérben várakoztunk, előttünk egy másik csoport kung-fuzott épp a teremben. Ekkor érkezett egy kollégám a KSZGYSZ-ből. Köszöntünk egymásnak, és kérdezte tőlem, én is a gyerekre várok-e. Mondjuk sportfeleszerelésben álldogáltam táska nélkül, de nyilván még így is hihetőbb volt számára, hogy hozzá hasonlóan én is a család szeme fényéért jöttem. Első gondolatom az volt, hogy azt válaszolom, nem, én meglett felnőtt koromra lettem csak olyan bolond, hogy még fizetek is azért, hogy rúgjanak és üssenek. De végül csak annyit mondtam, hogy nem, én nem a gyerekért jöttem, hanem a második gyerekkoromat élve magam érkeztem kung-fu órára. Amikor legközelebb találkoztunk, azért biztosítottam róla, hogy csak átmeneti volt ez a kung-fu állapot az életemben.

A harcművészeti vágyaimat azonban nem adtam fel. Nem kellett feladnom. A fészbuk ugyanis a segítségemre sietett: már a szárnyaló kung-fu karrierem ideje alatt is számtalan új ágazatot és lehetőséget mutatott be nekem. Az algoritmus még nem tökéletes, mert a békésebb irányzatok mellett vad harcos csoportokat is elém tárt. Én azonban akkor már tudtam, hogy lágyabban hullámzó vizekre kell eveznem. Így jutottam el a Nemzetközi Jiaido Akadémia dojojába…

Még egy kép rólam a kung-fu karrierem időszakából