Újra a közgázos sítáborban

Vannak az életben olyan visszatérő események, pillanatok, melyekhez annál inkább ragaszkodunk, minél többször átéljük őket. Annál fontosabbá, értékesebbé válnak számunkra. Minden egyes alkalommal egyre több mindenre emlékezünk vissza, egyre több mindenről nosztalgiázunk. Ha többen is osztozunk az élményekben, még nagyszerűbb együtt újra és újra felidézni a régi emlékeket.

Apuval

Ilyen az én életemben az éves olaszországi síelés Val di Fiemmében. Pampeago, Predazzo, Cavalese, Bellamonte és Moena pályái, felvonói, síbárjai. De még a parkolók is. Több mint 30 év alatt legalább huszonötször voltam itt. Először a teniszcsapattal, hiszen a síelést megmosolyogtató módon a teniszedzőmnek köszönhetem. Katona Sanyi bá a teniszedzőség mellett a közgáz testnevelő tanára is volt. Hozzá sétált be valamikor bő 42 évvel ezelőtt apukám, szintén örök közgázos, hogy tudnának-e a 7 éves kicsi lányának valami sportot javasolni. Így jött a tenisz, majd a tenisszel a sí is. Hiszen a közgázon minden télen sítáborokat is szerveztek. Persze, apukám is minden sítáborban részt vett, ahogy a többi szülő is a csapatból. Aztán, mikor kicsit nagyobb lett, öcsém is csatlakozott.

Amikor harmincegynéhány éve Val di Fiemmébe érkeztünk, már edzett síelők voltunk: pár évet magunk mögött tudtunk a szlovák hegyek egyik síterepéről, a Sliezsky Dom melletti pályákról. Ahol is az egész csapat egy teljes hétig egy kb. 50-60m hosszú, saját kialakítású sípályán tanult, majd egyre gyorsabban száguldott. Hol madárként, hol golyóként. Saját drótkötles és kampós felvonónk volt, bár kellően gyakran gyalogoltunk is fölfelé. A buckák nem jelentettek többé gondot; képzelhetitek, hogy nézett ki a hét végére az az egyszem pálya…

Így igencsak ámultunk és bámultunk, amikor az olasz lejtőkön frissen ratrakolt terep várt minket minden reggel. Hoppá! Hát így is lehet síelni? Nem beszélve a megszámlálhatatlan sífelvonóról. Maga volt a paradicsom. A síparadicsom.

Bellamonte tökéletes pályái

És azóta is az.

Bő harminc év… Így valójában nem is mond olyan sokat. De ha beszélgetek Gergővel, aki a mostani közgázos túrát szervezte, és a szüleivel, akikkel annak idején együtt síeltünk itt, akkor már van min mosolyogni. Szóval valamikor 92 környékén jártunk itt először. Akkor én már szinte nagykorú voltam. Gergő meg talán még egy kósza gondolat sem. Most meg már 30 felé jár… Na, igen.

Gergővel beszélgetünk

Norbival (Gergő édesapjával)

De ha a saját családomat nézem, akkor is dőlnek az emlékek. Benit nem egész három évesen, 2006-ban állítottam először sílécre Pampeago lejtőin. Mára felnőtt egyetemista, külföldön tanul. És szuperül síel. Már az első héten is nagyon ügyes volt. Milyen jó, hogy néhány felvétellel megörökítettem! Íme, az egyik, a gyerekpályán.

 

Még nem volt 3 éves :)

Persze, rengeteget mentem vele úgy is, hogy a két lábam között csúszott. Bellamonte lejtőin máig megemlékezem erről az oszlopnál, amelynek nekiment, amikor már elengedtem egyedül. Szerencsére jól körbe volt párnázva. Ahogy most is.

De hasonlóan nosztalgikus a moenai fekete pálya, ahol apu esett el, és hosszan csúszott lefelé, amíg meg nem fogta a kanyarban a háló. Én meg nyílegyenesen száguldottam mellette, de csak annyit tudtam tenni, hogy folyamatosan kiabáltam, hogy állj meg! Mintha az olyan könnyű lenne.

Vagy a cavalesei tárcsás felvonó, ahol meg kiesett, és visszacsúszva még jó pár embert elkaszált a csapatból. Ez a felvonó már régen nincs meg, de a helyét jelző kis házikó még igen.

Mesélhetnék arról is, milyen nagyokat beszégettünk Emesével a napozós liften Pampeagoban. Vagy hogy Sanyi bá, amikor megtudta, hogy Klári lesérült, Tombát megszégyenítő bátorsággal és gyorsasággal száguldott le a cavalesei fekete pályán.

Nem beszélve arról, mekkora bulik voltak utolsó nap a hegyen a gombában. Az egyik ilyen buliról majdnem lemaradtunk, mert apuval a közelben síeltünk, de én kitaláltam, hogy síeljünk be a bokrok közé a pálya mellett. Végül elakadtunk, és a lecsatolás mellett döntöttünk, ami nagyon rossz döntés volt, mert a hatalmas hóban azonnal derékig süllyedtünk. Úgy próbáltunk kimászni, vonszolva a síléceket. Persze, hogy apukám minden alkalommal megemlékezik erről, ha a felvonóval elhaladunk az ominózus kalandunk helyszíne fölött. A bulikról is lenne mit mesélni az asztalon táncolástól a pólószaggató önkívületig. Volt, hogy már sötétben úgy síeltünk le, hogy jött fölfelé velünk szemben a ratrak.

A brunya azért ma is játszik :) Mi már kihagytuk :)

Szinte nincs olyan pálya, olyan felvonó, amelyhez ne fűződne valamilyen emlék. És ezeket az emlékeket olyan jó minden alkalommal újra feleleveníteni. Akkor is, ha már egy csomó minden megváltozott. Ha a kétüléses napozós lift helyett már nyolcüléses modern csoda jár. Csak suhanunk erre-arra, és velünk suhannak 30 év emlékei is.

Az a bizonyos nap is bennünk él, amikor a vadászrepülő elszakította a cavalesei felvonó drótkötelét. Aznap éppen azon a pályán síeltünk, és többen a csapatból sorban álltak a felvonóhoz. De jöttek a többiek, és meggyőzték őket, igyanak még egy forralt bort a síbárban. Így kiálltak a sorból…

Minden alkalommal megemlékezünk azokról is, akik már nem jöhetnek velünk síelni. Orosz Feri bá és Zsada, a két legendás síoktató már az égi síterepekről nézi, hogy a völgylábon van-e a testsúly egy-egy kanyarnál. Tegnap a teseroi Roma étteremben az ő emlékükre énekeltük - és mutogattuk - el közösen a Nád a házunk tetejét. Ez amolyan szakrális esemény a közgázos sítáborokban. Már a pincérek is fejből tudják.

A gyerekeknek megy a legjobban :)

Az élet pedig megy tovább. Érkezik az új generáció. Megszületnek, kúsznak, másznak, talpra állnak. Majd sílécre. Egy-két évig tanítgatjuk őket, aztán már csak a hátukat nézzük. Azt is egyre rövidebb ideig. Apuval azt beszéltük, hogy két év múlva az ikreket is lehet hozni. Akkor már betöltik a három évet. Vajon hogyan fogják érezni magukat Pampaego gyerekpályáján? Marci vadul leszáguld majd, míg Oli komótosan és megfontoltan követi? És a derekam hogy fogja bírni, hogy két láb között síeljek velük? Oh my God! Egy okkal több, hogy jó karban tartsam magam! Hiszen nekik is meg kell majd mutatni Val di Fiemme csodáit! A pályát, ahol apa akkorát esett. A cross-border terepeket, ahol apa Benivel szokott repkedni. Szó szerint.

Hogy aztán majd ők is elhozzák ide az ő gyerekeiket, és meséljék nekik a saját élményeiket. Hogy mi is mosolyoghassunk majd az égi sípályákról rájuk nézve.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy ma is itt lehetek, hogy eljöttünk apuval, kettesben. A családi csapat fiatal tagjai, öcsém és Beni idén nem vállalták a megmérettetést, de a kemény mag, ugye-ugye… Mi itt vagyunk. Apu már a 78. évében, kiválóan veszi az akadályokat. Bellamonte széles, kék pályáin néha alig érem utol.

Apu

Felvonózunk

A vacsoráknál, síbárokban pedig büszkén hallgatom a régi kollégái áradozásait arról, milyen szép idők voltak a közgázon az ő rektorsága alatt. Hogy hányan vágyják vissza azokat az éveket, azt az emberi és szakmai légkört, amit ő teremtett és képviselt.

A Roma étteremben

A negyedik napunk végén írom ezeket a gondolatokat. Elnézem az apartmanunk ablakából a cavalesei pályák fölött lenyugvó Nap utolsó sugarait. Ma igencsak misztikus időnk volt: a felhők jöttek-mentek, hol alattunk, hol fölöttünk jártak. Időnként körbeöleltek minket a bellamontei pályákon. Még egy nap síelés vár minket holnap. Aztán majd jövőre együtt, ugyanitt. Remélem…

A lenyugvó Nap

Bellamonte ma. A Világörökség része. Nem véletlenül. Álomszép.

Még néhány fotó a hétről:

No, és a teljes családi sícsapatunk, a korábbi években: