Utam a pixie-frizurához

Nemrégiben egy családi ebéd során apukám mesélni kezdett egy távolabbi rokonról, akit pár éve meglátogatott. Valahol egy bükki kis faluban lakott mindig is ez a hölgy, aki a család fekete báránya volt fiatal korában. Még valamikor az 50-es években. Hogy miért? Mert a 18. születésnapját követően rövidre vágatta a haját. Állítólag hetekig nem mehetett haza, és rokonok, ismerősök bújtatták az anyja haragja elől.

Bizony, más világ volt akkoriban, szerencsém, hogy nem akkor születtem. Bár nekem a jókislány-jótanuló-jósportoló énemmel ebben a modernebb, nyitottabb világban is volt szerencsém időnként kivívni a családi fekete bárány megtisztelő címet ezzel-azzal. De Szerb Antal az Utas és holdvilágban megírta: az ellentétek a lélekben egymás mellett vannak.  

Ami a hajviseletet illeti, kicsi gyerek koromban ezt nagyjából anyukám határozta meg. Örömmel vettem a javaslatait, hiszen ő volt számomra a nő. És mindig is gyönyörű volt. Ezért nagyon büszke voltam, ha időnként az én hajamat is besütötte hullámosra.

Anyuval

Amikor hosszabb volt a hajam, akkor jellemzően két copfba kötötte. Ha az ovi előtt ezt a műveletet apukámnak kellett elvégeznie, mert anyu épp nem volt otthon, akkor legalább egy fél órával előbb kellett kelnünk.

Az iskola elején egészen fiús, rövid hajam volt. A sportok miatt talán ez volt az egyszerű. Ekkor kezdtem teniszezni is.

Apuval és öcsémmel

Az első tenisz-érmem

Igazán hosszú, amolyan derékig érő hajam sosem volt. Legfeljebb vállig vagy kicsivel váll alá érő. A középiskolás évek alatt daueroltattam.

A gimis ballagáson

Az elmúlt 20 évben a legtöbbször rövid hajam volt. Egy időszak volt csak kivétel, a 2010-es évek eleje. A 2011-es esküvői kontyomról azért el kell árulni, hogy némi segítséggel készült; a hajam csak a külső réteget adta, nem a teljes tömegét.

Hosszú hajjal

Az esküvői kontyom

Bár azt is be kell vallanom, hogy ha rövidre is vágattam a hajam, mindig hozzátettem, hogy ne legyen túl rövid. Amolyan hosszú-rövid legyen. Rövid is, meg ne is.

Mert, ugye, azért egy nőnek hosszú hajúnak illik lennie…

Így volt ez hosszú századokon át Európában, és Magyarországon is. A lányoknak jellemzően egyáltalán nem vágták a haját. A gyerekek és a fiatalok szaladgálhattak hajadon fővel, kicsit később pártába fogva hajukat. Ha megházasodtak, vagyis nem maradtak pártában, akkor nagyot változott a világuk: onnantól nem jelenhettek meg nyilvánosan fedetlen fővel. Eljött a főkötők ideje az asszonyok számára, melyet lazább megoldásként néhány száz év után a kendő váltott fel.

Ami a női rövid hajat illeti, a francia forradalom idején az ún. Titusz-frizura már megjelent ugyan (ez egy szabálytalan, kócos rövid frizura volt), de még egyáltalán nem tudott elterjedni. A világháborúk időszaka hozott változást; ezen évtizedek alatt kezdtek kicsit rövidülni a hosszú tincsek. Az igazán rövid, már pixie-fazonnak mondható hajviseletet két színésznő alapozta meg: Audrey Hepburn az 1953-as Római vakáció című filmben, valamint Jean Seberg (első filmje az 1957-es Szent Johanna volt).

Ami a saját rövid, de amolyan „hosszú-rövid” hajviseletem illeti, az elmúlt években az új fodrászom, Andi vágott nekem felemás frizurát: bal oldalon rövid, jobb oldalon hosszabb volt a hajam. Ez egész jól kielégítette a „legyen rövid, de kicsit hosszú a hajam” iránti igényemet. A mindennek és mindenkinek való megfelelés, ugye-ugye… Pedig hát ismerjük, hogy mi mindent nem lehet egyszerre… No. De van, akinek viszonylag hosszú az út, míg eljut az önazonosság egy már viszonylag kiegyensúlyozott szintjéig. Akár 49 évbe is telhet mindez.

Dodóval a Bryan Adams koncenrten Ljubljanában

Még egy fontos hajkihívásról kell szót ejtenem. Nem, nem a szín, bár akár lehetne az is. Hiszen a fazonokkal való állandó kísérletezés mellett nyilván a színnel is játszottam épp eleget. Egyszer még feketére is befestettem. Egyébként nem is volt rossz, de végtelenül idegennek éreztem (ahogy, most már elárulhatom, bár talán már rá is jöttetek, a hosszú hajat is). Szóval, ugyanolyan lendülettel, mint amilyennel befestettem magamnak a hajam feketére, vissza is festettem szőkére. Ami, persze, gondolhatjátok, hogy nem ment egy lépésében. Az első eredmény narancssárga lett. Az az iszonyú ronda, „ki nem léphetek így az utcára” narancssárga. De végül mégis az utcára lépést választottam, nyilván sapkában, és inkább a fodrászra bíztam a továbbiakat. Nem voltam kíváncsi további narancssárga árnyalatokra. Továbbá felhatalmaztam a fodrászom, hogy ha a jövőben bármikor olyan igénnyel állnék elő – nyilván a pillanatnyi elmebaj hatása alatt –, hogy fesse feketére a hajam, kötelezően tagadja meg a kérésem végrehajtását.

Itt például egész barna voltam

Ennyit a színről. Én szőke vagyok és kész. Alapból sötétszőke, egyre több ősz hajszállal. Valójában egy ideje már festett, világosabb szőke. Szóval ezt már, úgy tűnik, megtartom.

De, ami valójában igazi hajkihívást jelentett nekem az egész életem során, az a hajtekergetés. Már az óvodás időből is vannak emlékeim erről, és később sem szűnt meg eme szokásom. Aki régóta ismer, ezt nagyon jól tudja. Az autóban, az utcán már messziről erről voltam mindig is felismerhető. Ami valójában – bár ezt nyilván igyekeztem tagadni –, pont olyan kényszerbetegség, mint például a körömrágás. A Grace klinikából a nevét is megtanultam: trichotillomania. Vannak, persze, fokozatai: az enyhe csavargatástól az erősebb, hajkitépést is eredményező csavargatásig és játszadozásig (nyilván, ha egy helyen tekergeti az ember, előbb-utóbb ott igencsak kopni fog a haj, nekem elhihetitek), addig a súlyos verzióig, amikor valaki a kitépett hajat meg is eszi. Na, szerencsére ilyen velem sosem fordult elő.

Az elmúlt néhány évben sokat hullámvasutaztak az érzelmeim. Sok kihívással szembesültem az emberi kapcsolatok, és ezáltal az önismeret terén is. Tavaly nyáron jutottam el oda, hogy megelégeltem ezt a hajtekergetős szokásomat. Épp addigra megint egészen jól megnőtt már a rövid hajam. De a hajhosszal arányosan nőtt a tekergetési ingerem is. És tavaly úgy döntöttem, hogy elég volt. Müller Péter írta a Jóskönyvben, hogy akkor változtat valaki, ha megelégeli az addigi helyzetet, életet, bármit. Nos, én tavaly júliusban jutottam el oda, hogy megelégeltem a hajcsavargatást.

Mivel hiszek abban, hogy a betegségek kialakulásában lelki tényezők is szerepet játszhatnak, legelőször is elővettem A betegség, mint szimbólum című könyvemet, és fellapoztam, mit is ír a hajról.

A haj a szabadság, az életerő, a gondtalanság szimbóluma. Aha. Vajon miért akarom ezen a téren közel 50 éve csonkítani magamat? A trichotillomániánál elég jól leírja a könyv, hogy a hatalom és a kisugárzás agresszív módon történő megsemmisítése, az önmagunk negatívan látása, a szabadság meg nem engedése mind ott rejtőzik a szokás mögött.

Feldolgozásnak javasolja a könyv, hogy tudatosítsuk magunkban saját agressziónkat, ami a személyes kisugárzásunk ellen irányul. Javasolja továbbá, hogy szertartásosan vágjuk le a hajunkat, és találjunk más módszert életerőnk megéléséhez. Feloldásként pedig azt írja, hogy bocsássunk meg önmagunknak és engedjünk meg, hogy önmagunkká váljunk, hogy megvalósíthassuk és elismerhessük önmagunkat.

Néhány hetet adtam magamnak, hogy mindezt átgondoljam, emésszem. Közben Andival, a fodrászommal is elkezdtem egyeztetni, hogy mit gondolna egy radikálisabb vágásról. A motivációmat is megosztottam vele. Nem volt már mese, ez volt az a pillanat, amikor minden téren és mélyebben szembe kellett néznem önmagammal, és kifelé is felvállalni mindezt. Andi remek terapeutaként vett részt a konzultációs folyamatban: támogatott, de nem döntött helyettem. Kerestünk mindketten képeket frizurákról, amelyeket közösen nézegettünk és ötleteltünk.

Dodóval és Benivel fiammal is beszéltem a terveimről. Dodó támogatott, Beni kevésbé tudott azonosulni az ötletemmel; ő nagyon hosszúhaj-párti.

Aztán sor került a nagy napra. Felkészültem lelkileg. Eldöntöttem, akartam. Nyitott voltam arra, hogy pixie hajam legyen.

Ilyen volt...

Ilyen lett :)

No, meg ilyen

Ennek már fél éve. És az a helyzet, hogy egy pillanatig sem bántam meg a döntésemet. A mai napig imádom ezt a fazont! A hajammal együtt mintha egy hatalmas súly is lekerült volna a vállamról: a mindenkinek megfelelés súlya. Fura ez az egész, nem? És annyit mosolygok azóta is, mert amióta nem érdekel, hogy egyébként ki mit gondol a hajamról, azóta annyi pozitív visszajelzést kapok, mint életemben összesen sosem. Ezek a visszajelzések pedig időnként a legváratlanabb helyekről és személyektől érkeznek. Kezdve onnan, hogy Beni azt mondta, hogy ez egész jó. Hogy anyunak is tetszik. Aztán Dodó búvártársának 23 éves fia, akivel nyilván soha egy szót nem beszéltem korábban személyes dolgokról, odajött és azt mondta, hogy ez a frizura sokkal inkább én vagyok, mint a korábbiak. Nahát! A buszon vadigenek hasonló megjegyzéssel fordultak hozzám. Nem egyszer fordult már elő. Hazai és külföldi kollégák, akik mélyebben nem ismernek, szintén.

Brüsszelben a míting után :)

És ami a legjobb az egészben, hogy minden pozitív lelki változás mellett a tekergetést is jelentősen tudtam csökkenteni. Nagyon élvezem, hogy visszasűrűsödött a hajam.  Imádom, hogy végre lógós fülbevalókat is hordhatok, mert jól mutatnak vele. Olyan igazán csajos. Tavaly nyáron egy cicásat vettem Krk-n, a brüsszeli karácsonyi vásárban pedig megtaláltam a lepkés párját. A szemüvegtől sem idegenkedem most már. Sőt, kifejezetten tetszik, hogy olvasáshoz fel kell vennem. Egyáltalán nem érzem, hogy kevésbé lennék nőies a rövid hajjal. Sőt!

Munka közben

Szóval elmondhatom, így az 50 felé közeledve, hogy alakulok. Az ember nyilván sosincs „készen”. Az élet egy iskola. Jó esetben elvégzünk egy osztályt, és egy magasabba lépünk. Időnként van egy-egy évismétlés (vagy több is😊), máskor eljutunk egy nagyobb megmérettetéshez. Nekem ehhez a négy évhez még ez a hajkurzus is hozzátartozott. Jó, hogy végre ezt is felvettem az örökdiák-tanrendembe. 

Néhány hajtörténetei írás, melyekből szemezgettem:

Haj- és fejviseletek (Arcanum)

100 év vágathatják le a nők a hajukat 

Mai óra: hajtörténelem