Irány Szicília! (4. rész - Taormina)

Taormina... Talán a legnépszerűbb városka Szicílián. A híres ókori görög templom Csontváryt is megihlette. Rengetegen keresik fel évente, állítólag a nagy hírességeknek – színészeknek és egyéb celebritásoknak – ez a város a kedvelt úticélja. Meg is látszik az árakon, még így holtszezonban is: minden legalább másfélszer annyiba kerül, mint Palermoban vagy Cefalùban.

Taorminában

Este érkeztünk a városba. A GPS ezúttal is megtréfált minket: konkrétan az óvárosi részen át jelezte a javasolt útvonalat. Kétségtelen, hogy ez rövidebb lett volna, de ez sétálóutca volt. Szóval kicsit kanyarogtunk, de nem sokkal később elértünk a szállodánkhoz.  Behajtottunk a kertbe, ahol gyakorlatilag egymás hegyén-hátán álltak az autók. Szerencsénkre a főbejárat mellett egy autó éppen kiállt, és így felszabadult számunkra egy parkolóhely. Gondoltuk, innen legközelebb akkor állunk ki, ha vasárnap reggel indulunk a reptérre.

Dodó még vacsorázott, én már nem bírtam. Jé, a fejek snacktartónak is tökéletesek!

A boltok tele vannak velük. És a fenyőtobozzal is. Na, erről majd később írok.

Másnap a reggelinél tervet kovácsoltunk. Első programként szerepelt a görög színház meglátogatása. Majd a hegytetőn levő Chiesa Madonna della Rocca kápolna és a vár, végül az Isola Bella megtekintése. És, bár válasz azóta sem érkezett, gondoltuk, felkeressük személyesen a Nagy kékség éttermet.

Nos, hát ezzel a tényszerű beszámoló akár véget is érhetne, de hol maradna akkor a történethez kapcsolódó lélektúra? Mert ehhez a napunkhoz igencsak hozzátartoznak a magasságok és a mélységek. Szó szerint.

Taormina fekvése festői: egy meredek hegyoldalba illeszkedik be, ahonnan fantasztikus látvány nyílik az Etnára. No, meg a tengerre is. Az óvárosi rész nagyjából a hegyoldal közepén található, a szokásos olaszos-mediterrán hangulat – és sok-sok fejet mintázó virágcserép – fogad minket. Innen érhetjük el a görög templomot is. A szállodánk mellett indult épp Taormina híres közparkja, a Trevelyan park, melyet egy skót nemesi származású, a XIX. században itt élő hölgy hozott létre és adományozott később a városnak. Így a főút helyett a parkon át sétáltunk az óváros irányába. Különleges épületei és növényzete miatt mindenképpen megér egy látogatást a park. De sportolási lehetőségnek is kiváló: kocoghatunk, táncfuthatunk, és egy szabadtéri edzőterem is található benne. Erősíthetjük izmainkat, miközben nézzük, hogy Mamma Etna épp hogyan pöfög vagy burkolózik felhőtakaróba.

A görög színháznál egy kicsit elfogott a nosztalgia: valahogy élénken megmaradt bennem az a közel 21 évvel korábbi látogatásunk, amikor az öthónapos Benivel és exférjem családjával jártunk itt. Azóta Beni már betöltötte a 21. évét. Apai nagyszülei pedig már csak nagyon messziről mosolyogtak rá ezen a különleges napon. Úgy gondolom, mindketten nagyon büszkék rá. Mi jövünk-megyünk, és például a nagyjából 2300 éves görög színházhoz képest rövidke perceket töltünk itt a Föld nevű bolygón életünk (vagy életeink) során. Mégis ezek a rövidke percek milyen sok jelentőségteljes pillanattal ajándékoznak meg minket, nem igaz? Legalább is a saját magunk koordináta-rendszerében.

Dodóval is körbesétáltuk az ókori építmény romjait, kicsit ücsörögtünk a nézőtéren, majd továbbindultunk a hegycsúcs felé. Szép, ámde meredek út vezetett a hegytetőn levő kápolnáig, a Chiesa Madonna della Roccahoz. A kilátás azonban pazar, és az ember nem is fárad el, mert percenként megáll rácsodálkozni a látnivalókra.

A görög színház

Taormina fentről

Úton a káponához

A legenda szerint valamikor a 17. században egy pásztorfiút ezen a hegyen ért vihar. Egy barlangba húzódott a juhaival, ahol megjelent neki egy kékruhás nő, aki biztosította arról, hogy a vihar elvonul, és nem éri őket semmi baj. Ennek a csodás jelenésnek a helyszínére épült a sziklába a kápolna.

A kápolna belseje, nekem nagyon tetszett

A még egy kicsit feljebb található várhoz is felsétáltunk, de a kapu zárva volt. Annak ellenére, hogy a kapun kívül így semmit nem láttunk a várból, megérte ide is feljönni. Ugyanis itt ácsorogva és a környező csodálatos hegyeket bámulva Dodó hirtelen azt mondta, hogy ha újrakezdhetné, hegymászó lenne. Aztán azért, amikor érdeklődtem a búvárkodás felől, azt mondta, hogy a tengerparton levő hegyeket mászná meg. Ritka nála az ilyen értelemmentes, a belső hangot mindenféle racionális szűrő nélkül megszólaltató pillanat. Én szeretem ezeket.

A várkapu

Alattunk a kápolna

A hegycsúcs után a következő úticélunk az Isola Bella volt ezúttal. Vagyis a hegytetőről, kb. 400 méterről leereszkedtünk a tengerszintre.

De útközben még megálltunk ebédelni. A városka egy külső részén egy kis pékségnél vásároltunk egy-egy aranchinat, meg néhány pisztáciás sütit. A rizsgolyókat most már streetfoodként a streeten, harapva ettük, követve a helyi szokásokat. A sütiket meghagytuk a tengerpartra.

Arancina

Gyönyörű időnk volt, és bájos volt a tengerpart. Az sem zavart minket, hogy rajtunk kívül jó sokan voltak még. Leheveredtünk a kövekre napozni. Persze, a pisztáciás sütiket is megettük. Akármilyen kicsi és jelentéktelen legyen is egy-egy büfé, bisztró, pékség, mindenhol isteni dolgokat lehet venni. Ehhez is elképesztően értenek az olaszok. Én kicsit a lábamat is a vízbe lógattam. Jó hideg volt. Szerintem maximum 16-17°C lehetett. Bár 5-6 embernek más volt a véleménye: ők úgy sétáltak be úszni, mint én sétálnék mondjuk a 30°C-os vízbe. Mi úszás helyett elszunyókáltunk. Nagyon-nagyon jól esett a hegymászás és hegyről ereszkedés után. Dolce far niente, avagy az édes semmittevés. Ahogy az olasz mondja.

Napozás

Dolce far niente

Ébredés után

Az Isola Bella

Nem is tettük rosszul, mert következett az újabb hegymászás: a tengerpartól vissza kellett sétálnunk a szállodához. Úgy döntöttünk, eljött az ideje, hogy a hazafelé úton tegyünk egy kis kitérőt, és meglátogassuk a Nagy kékség éttermet.

De semmit nem találtunk. Pontosabban csak egy festőmunkást, aki épp a falat meszelte. A teljes hotel be volt zárva. Kérdeztem – természetesen olaszul –, hogy itt van-e az étterem, megnézhetnénk-e legalább kívülről, de azt mondta, hogy tutto è chiuso, vagyis minden zárva.

Így továbbsétáltunk, időnként meredek lépcsőkön másztunk a szállodához. Belenéztünk még jó pár virágcserép-arc szigorúan ránk tekintő szemébe. Az étterem helyett pihenésképpen, mert bőven ránk fért, megnéztük a filmet, a Nagy kékséget a YouTube-on.

Elgondolkoztam. Meddig vagyunk hajlandók elmenni a győzelemért? Odaadjuk-e érte az életünket? Feláldozunk-e a szenvedélyünkért minden mást az életünkből? Családot, barátot, barátnőt? Egyáltalán áldozat-e mindez? Nyilván erre mindenki a saját élete és érzései alapján válaszol majd. Sokszor előjöttek ezek a kérdések az utóbbi időben, főleg a hegymászóink balesetei kapcsán. De akár búvárbalesetek esetén is fel lehet tenni hasonló kérdéseket.

Egyszer olvastam valahol egy cikket, mely arról szólt, hogy sportolókat megkérdeztek, ha lenne valamilyen csodaszer, amit használva garantált az olimpiai arany, de utána egy éven belül meghalna, bevenné-e. Már nem emlékszem, milyen arányban, de nagyon sokan (talán 90% körül) válaszolták azt, hogy igen. Ezt a hozzáállást lehet őrültségnek nevezni, lehet elhivatottságnak vagy szenvedélynek. Mindenki a saját szemüvegén át nézi a világot. Aki soha életében nem rajongott még így semmiért, aki soha semmilyen kockázatot nem vállalt, annak nyilván nagyon nehéz egy ilyen tükörbe belenézni. Annak talán még inkább, aki az élete során olyan döntést hozott, hogy a szenvedélyét áldozta fel valami másnak az oltárán. Például lemondott arról, hogy megvalósítsa nagy álmát, vagy kibontakoztassa tehetségét.

De ha a másik oldalról nézzük, nem önzőség-e azt kérni a párunktól, hogy mondjon le a szenvedélyéről értünk, a családért? Milyen példát mutatunk a gyerekünknek, ha mi magunk mondunk le az álmunkról?

Az egyik kedvenc regényem jutott eszembe, Coelho alkimistája. „A szerelem az embert sosem akadályozza meg abban, hogy végigjárja Személyes Történetét. Ha így történik, akkor az nem igazi szerelem, nem olyan, amely a Világ Nyelvén szól.”

Emlékeztek, mit mondott Fatima Santiagonak, amikor hezitált, hogy otthagyja-e, járja-e tovább az útját, élje-e a Személyes Történetét? Keresse-e tovább a kincsét? „A homokdűnék a széllel változnak, de a sivatag ugyanaz marad. Így lesz a mi szerelmünkkel is. Maktub - mondta. Ha a Történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz.” (Maktub. Vagyis meg van írva.)

Vajon tudunk-e ilyen önzetlenül szeretni? Akár gyereket, akár társat, akár barátot. Hogy elengedjük, ha épp repülni akar, és nem zárjuk kalitkába? Hogy látjuk az ő Személyes Történetét, és támogatjuk abban, hogy bátran menjen az útján? Akár a tenger mélyére, akár a Himalája tetejére vezeti is?

Én szerencsés vagyok, mert Dodó engem így szeret. Akármerre is vezessen az utam, támogat benne. Vagy legalább elfogadja. Talán tudja, hogy ha elenged, ha hagy szabadon repülni, akkor mindig visszatérek hozzá.

Egyébként én is így vagyok ezzel. Tudom, hogy az ő Személyes Története a búvárkodás, a korculai búvárbázis. Sose mondtam, hogy ne menjen, ne hagyjon itthon egyedül. Hogy ne csinálja, mert veszélyes. Tudom, hogy vigyáz magára, hogy mindent megtesz azért, hogy ne érje baj. És azt is tudom, hogy épp azért szeretem, épp azért tudok rá felnézni, ha a Személyes Történetét éli. 

A Személyes Történetünk során kell néha új utakra lépnünk. Kell néha kockázatot vállalnunk. Ha ezt nem tesszük meg, valójában nem is haladunk az úton. Csak egyhelyben állunk. Elvagyunk, mint egy zsák krumpli.

Mindenkinek más a Személyes Története. Talán valakinek az, hogy a tenger mélyén vagy épp egy hegy tetején érjen véget ezen életének földi útja. Talán az, hogy azt tapasztalja meg, hogy az édesapja merte követni az álmait. Vagy épp azt, hogy nem merte. És az is lehet, hogy éppen azt kell megtanulnia valakinek, hogy kevésbé legyen vakmerő, mint korábban. Talán valaki, aki most búvár, lesz majd egyszer hegymászó. Vagy épp azért kell most a mélységeket tanulmányoznia, mert korábban a magasságokba tört.

Talán elolvasom újra Az alkimistát. Egy mese. Pár óra az egész. De annyi mindent ad minden alkalommal. És mindig hoz valami újat.

Este még egyszer útnak indultunk. De a mélységeket és magasságokat már mellőztük, és az utcánkban levő nagyon kellemes étteremben vacsoráztunk.

Mamma Etna már várt ránk. Mi pedig arra, hogy másnap találkozzunk vele.