Olaszmánia

A héten két napot Milánóban töltöttem. Teljesen hirtelen jött ez az út, nem terveztem előre. De ha már így alakult, nosztalgiáztam egy kicsit. Márciusban két hetet töltöttem ott, a Scuola Leonardo da Vinci La Dolce Vita kurzusán. Akkor erről nem írtam itt a blogomon, csak a Facebookon osztottam meg minden nap – rövidebb bejegyzések formájában – a kalandjaimat és a fotóimat.

Hazatérve még májusig tanultam itthon a Studio Italiaval olaszul. A nyár, mondhatnánk, kimaradt…

De ez koránt sem volna igaz.

Az egész ott kezdődött, hogy már a németországi biciklistúránk első estéjén Donauwörthben életünk legjobb pizzáját ettük. Igen. Németországban. Egy kicsinyke városkában. Hosszú, egész napos utazás, kalandos vonatozás után szakadó esőben érkeztünk este 9-kor a szállásunkra. Én alig vártam, hogy az ágyba dőljek. Dodó viszont vacsorázni akart. Kinézett a belvárosban egy éttermet a Tripadvisoron. Mondta, hogy ő akkor is megy, ha én nem. Végül vele tartottam. Jól elázva léptünk be a kicsi étterem ajtaján, ahol a tulaj közölte, hogy csak ott az ajtó melletti keskeny bárpultnál van két szabad szék, ha gondoljuk, ő ott is szívesen kiszolgál. Kiderült, hogy egy pizzériába tévedtünk, és amúgy a srác Nápoly mellől jött, és minden nyarat Németországban tölt. Igencsak autentikus volt tehát az a pizza, amit kaptunk. Tényleg, sosem ettünk ilyen finomat!  

Még el sem telt az egyhetes bringautunk, ismét egy olasz étteremben kötöttünk ki. Ezúttal az utolsó napon, Ausztriában. Már dél körül visszaértünk Passauba, a kiindulópontunkra, és elhatároztuk, hogy kicsit tekerünk még az Inn partján. Átkerekeztünk egy hídon a másik oldalra. Ez a terület már Ausztriához tartozott. Egy kis városkában megálltunk egy italra. Négy étterem volt egymás mellett, végignéztem rajtuk, és ráböktem az egyikre. Bár enni nem terveztünk, azért nézegettük az étlapot. Fura volt, hogy csupa olasz tészta volt rajta. Itt is, ahogy jellemzően mindenhol, beszédbe elegyedtünk a tulajjal, aki felszolgált, és ő mondta, hogy a tésztákat a felesége készíti, eredeti hazai recept alapján. Ők már több évtizede ott éltek, de Olaszországból jöttek.

Levontam a következtetést: bár a héten próbáltam a német tudásomat is felfrissíteni és fejleszteni, az én utam inkább Olaszországba vezet.

A nyár folyamán megkaptam az új laptomomat. Nagyon szeretem, szuper kis gép. Valahogy úgy került beállításra, hogy a windows olaszul beszélget velem. A Messengerből például már kiválóan megtanultam, hogy „hai inviato un allegato”, meg „ha aggiunto un reazione”. De a „Salva con nome” és az „Imposta come” funkciókhoz is hozzászoktam már.

Oké, oké, értem, ideje lenne elővenni az olaszt és kicsit ismételni. Így is történt: augusztus vége felé előkerestem a szekrényből az olasz tankönyveimet, és nekiláttam, hogy az itthoni és a milánói tanfolyamokon vett anyagokat, nyelvtant átismételjem. Majd egyeztettem az olasz tanárommal egy időpontot egy online órára. Ő pedig azóta javasolt nekem egy új csoportot a Studio Italiaban. Szeptember közepén kezdődik majd a tanfolyam.

Ezek után végül is kifejezetten élveztem, hogy úgy hozta az élet, hogy két napot ismét Milánóban tölthettem. A reggel 6 órás járat késés nélkül indult, és már 7.30-kor a Malpensa reptéren sétáltam a vonatállomás felé. Kb. egy óra innen a központi pályaudvar (a Centrale). Ám én egy ösztönös késztetésből az utolsó pillanatban leugrottam a vonatról a Garibaldi állomáson (nem mentem el a Centrale-ig). A város felhőkarcolói között találtam magam. Itt is jártunk márciusban és nagyon tetszett Milánónak ez az új, modern része is.

Pirellone

Sokáig a Dóm volt a város legmagasabb épülete (a Madonnával a tetején 108,5 méter), és közös megegyezés volt a városban, hogy egy épület sem lehet ennél magasabb. Ezért aztán a Branca Tower és a Velasca Tower „megállt” 108 és 106 méternél. Az első épület, mely a Madonna fölé emelkedett, a Breda Tower volt, a Piazza Repubblica-n a maga 117 méterével.

1956-ban nekiláttak a ma Pirellone-nak nevezett toronyház építésének. Egy 127 méteres felhőkarcoló lett az eredmény. VI. Pál pápa úgy döntött, hogy kell egy Madonna-másolat az épület tetejére. Míg a Dóm csúcsán álló szobor 4 méter magas, ez a másolat mindössze 85cm lett. A tradíció azóta is megvan: minden további, a Dómnál magasabb felhőkarcoló tetejére felkerül egy Madonna-szobor. Egy kisebb Madonna, mely letekint a Dóm 4 méteres Madonnájára.

Az Unicredit épülete

Modern minden, azt meg kell hagyni

Fotózkodás :)

Könyvesbolt és kávézó

Ma a legmagasabb épület a városban a 2010-es években épült Unicredit bank felhőkarcolója: 231 méter magas. Ennek a lábánál található az a kávézó és könyvesbolt, melybe betértem. Read. Eat. Dream. Hirdette a felirat. Bár angolul, mégis igencsak olaszos szemlélettel. Imádom a könyvesboltokat! Itthon, Brüsszelben, Milánóban… Mindenhol!

Szerencsére a vásárlást tekintve ezúttal igencsak korlátozó tényezőként jelentkezett, hogy mindössze egy hátizsákkal utaztam. Ami már kifelé is tele volt. A jó érzékkel megtalált Personology című spirituális „könyvecske” megvásárlásáról így le kellett mondanom (ehhez méretét és tömegét tekintve a repülőre feladandó bőrönd kellett volna). Így csak kifotóztam belőle a szülinapom két oldalát (no, meg Beniét). Azóta már el is olvastam, és kiírtam belőle az olasz kifejezéseket. Például a számomra írt jótanácsot, ti. hogy ne szaladjak előre, vagyis ne lépjek nagyobbat, mint a lábam: Non fate il passo piu lungo della gamba. Ez a tanács konkrét és átvitt értelemben is megszívlelendő számomra. Mivel a könyv amúgy nagyon tetszett, erősen gondolkozom rajta, hogy megrendelem az Amazonról. Olaszul, természetesen. Kizárólag nyelvtanulási céllal 😉

Kicsi könyvecske :)

 :)

A Milánóban töltött két napot végiggyalogoltam. Első nap 27 ezer lépést és 17km-t sétáltam, második nap, tekintve, hogy délelőtt özönvíz-szerű esőzések és viharok voltak egészen délután 3-ig, csak 14 ezret és 10km-t. Így a legjobb megismerni a város: olyan helyeket, épületeket is felfedez az ember, amelyek amúgy talán elkerülnék a figyelmét.

Teljesen spontán módon találtam rá például arra a picike étteremre első este, ahol végül meg is vacsoráztam. Életem egyik legjobb tésztáját ettem: orecchiette házi pesztóval, krumplival, ceruzababbal, bazsalikommal és fenyőmaggal. Sosem gondoltam volna, hogy van olyan tészta, amelybe kicsi főttkrumpli-kockákat is tesznek. Fura volt, de összességében nagyon, de nagyon finom. Egy pohár vörösbort is rendeltem. A dire la verita, era una cena belissima! Vacsi után felhívtam Benit, merre jár éppen. Hát pont velem szemben az utcán. A délutánt aznap együtt töltöttük, utána ő ment a dolgára. De ha az ember spontán, a szívét követve kószál Olaszországban, még akár a ritkán látott gyermeke is szembe jöhet egy extra ölelésre.

 

Vacsi

Második nap tényleg brutális viharok voltak. Sosem jártam az Amazonasban, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy még ennél is nagyobb esőzések lehetnek bárhol a világon. Olyan mennydörgés volt, és olyan felhőszakadások, hogy el sem tudtam képzelni, hogy fogok kilépni a szállásomról, amelyet 12-kor el kellett hagynom. Ha Milánóba megy az ember, jó, ha visz magával egy poncsót. Erre már márciusban rájöttem. Az ernyő szerintem itt nem sokat ér a felhőszakadásban. A sima esőkabát is maximum a felsőt védi. Én végül a poncsót a hátizsákra húztam, a bőszárú farmeromat meg felhajtogattam térd fölé, hogy a poncsó alól ne lógjon ki. Hideg nem volt, és így nem ázott el a nadrágom.

Poncsóban. Még a márciusi utam előtt vettem. Jó döntés volt!

Ebédre ezúttal a bőrig ázást minimalizálandó a spontán sétálás helyett beültem a La Dolce Vita során megismert Auum nevű kis étterembe egy pénztárcakímélő menüre. 12 euróért (amiben a 2,5 euró coperto is benne volt) a következőt választottam a menükínálatból: egy üveg ásványvíz, paradicsomos tészta, tengeri sügér padlizsánnal és salátával, friss házi kenyérrel, desszertnek pedig citrom sorbet.

Ebéd az Auum-ban

Délutánra elállt az eső, így folytathattam spontán bolyongásomat. Egy pocsolyát épp kikerülve benéztem egy árkádos udvarba. Megszólított a hely (vagy a szelleme), így beléptem. Kiderült, hogy egy csodálatos (látvárnyra és szó szerint is, mert hogy egy csodára épült a léte) Bencés katedrálist rejt az udvar, a Basilica di S. Celso-t.

A hazaút kissé hosszúra sikeredett, mert a délelőtti viharok Európa légiközlekedését jelentősen hátráltatták: szinte minden járat csúszásban volt. 21.50 helyett csak 23.10-kor indultunk el. Így volt időm még a reptéren is könyveket olvasgatni. Az utolsó pillanatban úgy döntöttem, egyet mégis megveszek: egy zöldséges szakácskönyvet. Nagyon tetszett, hogy ABC-sorrendben tartalmazza az egyes zöldségeket, sok képpel mutatja be a tisztításukat, előkészítésüket, tárolásukat. Valamint olasz recepteket is tartalmaz mindhez. Egy multifunkciós könyv a húsmentes életmódhoz és az olasztanuláshoz. És nézzétek csak, mit találtam benne:

Pesztós-krumplis-ceruzababos tészta :)

A repülőút hazafelé kifejezetten kényelmes volt: nem volt tele a gép, a hátizsák bőven felfért a csomagtárolóba (a könyv pedig valami csoda folytán belefért még a hátizsákba). Alföldi Bence kapitány úgy tette le a repülőt, hogy meg sem lehetett érezni, hogy már gurulunk és nem repülünk.

Valahogy pont ilyen könnyedséggel kéne élni az életet. Megpróbálom Budapesten is.

Íme még néhány pillanatkép ebből a két napból:

Villamos

Parkolás olasz módra... pedig nem is olasz a rendszám :)

A nők elleni erőszak áldozatainak emlékhelye a Colonne di San Lorenzo mellett

Egy pizzéria.. és némi olaszos életérzés :)

Egy virágos