Lélektúrák Pugliában – 2. rész: Ó, azok a csodálatos olajfák!
Második napunk első megállója Locorotondo volt. Ez a kisváros Alberobellotól alig 9km-re található. Egy kis domb tetejére épült az óváros. Egészen közel sikerült megállnunk, egy szomszédos utcában. Nézelődtem, hol van a parkolóóra, de sehol nem láttam. A szomszéd kocsinál álldogált egy szemlátomást helyi idős hölgy, odamentem hát, megkérdezni. Válaszolt is, hogy ebben az utcában nem kell fizetni. Akkor hát rendben, irány a városközpont. Tudom, hogy ez látszólag jelentéktelen esemény, de nekem, aki éppen tesztelem a még igencsak gyerekcipőben járó olasz tudásom, egy-egy ilyen pillanat mennyei gyönyör. Amikor szó szerint értem a helyi embereket, és tudok velük néhány mondatot váltani. És merek is. És ők kedvesek és beszélgetnek velem. Amikor az ember az anyanyelvén beszélget, akkor ebbe bele sem gondol. Amikor egy olyan nyelven, amelyet napi szinten használ és jól beszél, már akkor is természetes. No, de ha valami újat tanulunk és azt próbálgatjuk, akkor minden kis utcai lélekmorzsa szárnyakat tud adni. És bennem meg is marad. Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki nyitottan és kedvesen fogadta a közeledésemet.
Azt láttuk, hogy különös időpontban érkeztünk:
hatalmas piac volt mindenfelé a városfal mellett. Öröm volt ránézni a
narancsra, mandarinra, a rengeteg féle olajbogyóra. Mondtam Dodónak, hogy
először nézzük meg a várost, és majd visszafelé sétáljunk itt is körbe, vegyünk
egy kis gyümölcsöt az útra.
Így is tettünk. Körbesétáltunk a falon kívül, és
a másik oldalról tértünk be az óvárosba. Ez a városka is egy ékszerdoboz.
Elcsépelt már, hogy folyton ezt írom, de hát most mit csináljak? Ez a szavunk
van erre. Esetleg még a gyöngyszem. És itt, Pugliában, úgy látszik, egymás érik
ezek a kis ékszerdobozok és gyöngyszemek. Akármerre is jár az ember. Szűk kis
utcácskák, labirintusok. Íme néhány fotó, beszéljenek most ezek helyettem.
Az óváros másik oldalán visszaértünk a piacra.
Itt egy pici kápolnába is betértünk. Persze, azt elfelejtettem mondani, hogy
akármilyen picike is a városka, mindnek van egy katedrálisa, és számtalan
kisebb-nagyobb temploma.
A ruhapiac után visszatértünk az élelmiszerekhez.
Szemet gyönyörködtető látványt nyújtottak a csodálatos rendbe pakolt saláták,
paradicsomok, ilyen-olyan színű padlizsánok és karfiolok. Nekünk három termék
keltette fel különösen az érdeklődésünket: az olivabogyó-kínálat, mely legalább
8-10 féle – nagyságú, színű és formájú – helyi bogyók sokaságából állt. Vettünk
is háromfélét: hatalmas nagy, világoszöld, kerek, szintén hatalmas nagy,
oválisabb, barnásabb, és egy kisebb fajtából. Az eladó ezekből pakolt, amikor
azt kértem tőle, hogy a tipikusan helyi fajtákból adjon egy dobozzal. Végül
60dkg lett, és ezért 4 eurót fizettünk.
Természetesen a helyi narancsból és mandarinból
is vásároltunk 1-1kg-t. 2,5 euró. Amiről viszont fogalmunk sem volt, hogy
micsoda, az egy sokféle méretben és színben kapható fura kis karika volt.
Végeláthatatlan sorokban árulták, mindenhol ki volt téve vagy 20 hatalmas zsák
tele karikákkal, és minden vásárló szintén hatalmas, jól megtömött zacskókban
vitt belőle. Mi a fene lehet ez? Valamiféle keksznek tűnt, de kekszeket nem
szokás zsákokban kínálni és vásárolni. Dodó – az éles eszével – eljutott a
kutyaeledel-megoldásig. Hoppá! Tényleg, igaz lehet. Nézegetem közelebbről…
Mindre rá van írva, hogy taralli. Ettől még simán lehet kutyakaja. Az
összetevők között ott virít az olio d’oliva és a vino bianco. Ez már azért
gyanússá tette… Speckó olasz kutyakaja? Olivából és borból? Tuti? Az egyik
nagyobb karika mandulamagokat is tartalmazott. Mondom Dodónak, hogy lehet, hogy
ez mégsem kutyakaja. Megkérdezni nem mertük. Inkább vettünk a mandulásból.
Mondjuk ott helyben megkóstolni sem mertem, mert ha mégis kutyakaja, akkor
mindenki dőlt volna a nevetéstől körülöttünk. Bevéstem a fejembe a taralli
szót, s az volt a tervem, hogy majd az autóban jól rákeresek.
Nos, elárulom, hogy egy helyi, pugliai (és
calabriai, campagnai) sós ropogtatni valóval találkoztunk. Egyfajta sós snack.
Ez is régen kizárólag a szegények eledele volt. Lisztból, olivaolajból, vízből,
tengeri sóból és fehérborból készül az eredeti recept szerint. Az elkészítés
módja is speciális: először megfőzik a tésztát, és csak utána sütik meg a
karikákat.
Azóta természetesen ennek is ezer formája,
ízesítése létezik. És megjelentek az édes tarallo-k is. Mert ez is egyes
számban o-ra végződik, a többes szám a taralli. Ennek csak a magyarul íráskor
van jelentősége, hiszen hogy néz már az ki, hogy tarallik? Dupla többes számot
azért ne használjunk, szerintem. Az olasz életérzés szerves része a tarallo
délen. Előételként vagy csak simán snackként is ropogtatják. Az aperitivonak, a
késő délutáni italozós beszélgetésnek is gyakran a része. Egy pohár bor vagy
sör mellé is ezt kínálják. Nyilván ezért is visznek belőle haza hatalmas
zacskókban.
Az autóban megkóstoltam, tényleg különleges volt.
Kifejezetten fűszeres, paradicsomos. Jól jött másnap az otrantoi tengerparti
piknik-ebéden. De ne rohanjunk így előre… Viszont mielőtt továbbindulnánk, ezúton
is elnézést az olaszoktól, hogy tudatlan turistákként kutyaeledelnek véltük a
híres snackjüket.
Locorotondo után a terveink között szerepelt erre
a második napra Martina Franca, Ostuni és Lecce felfedezése. A reggelinél
azonban a pincér hölgy azt mondta, hogy Ostuni és Lecce sok látnivalót tartogat
számunkra, míg Martina Franca nagyon hasonló Locorotondohoz. Javasolta, hogy
azt inkább hagyjuk ki, és szánjunk több időt a két nagyobb városra. Megfogadtuk
a tanácsát.
Az úton Ostuni felé a tájat bámultam.
Elképesztően sok olajfa mellett suhantunk el. Amerre csak a szem ellátott. És
némelyik elképesztően hatalmas volt. Nem magasságra, hanem terebélyességre. A
törzsük végtelenül kusza, vastag, a lombkoronájuk szétterülő. Biztosan sokszáz,
akár ezerévesek is ezek a fák… Nem győztem magamba szívni a látványt. Álljunk
már meg! Meg szeretném nézni közelebbről, le szeretném fotózni őket!
Ostunit a fehér városnak is nevezik. Az épületek
többségének falait ugyanis fehérre festették. Nem szokatlan ez, hiszen Alberobello
és Locorotondo is hasonló kis városka volt. Mindenesetre ez a nagyobbacska, dombtetőre
épült város érdemelte ki hivatalosan is ezt a nevet.
Mi nagyon jól éreztük magunkat. Körbesétáltunk a várfal alatt, majd az egyik, találomra kiválasztott lépcsőn felmászva besétáltunk az óvárosba. Tekeregtünk a szűk utcákban, kikerültük az emelet felé vágyakozó tekintettel bámuló cicákat, megnéztük a katedrálist, majd ebédidő lévén beültünk az egyik helyi étterembe. Ekkor jött el az ideje, hogy megkóstoljuk Puglia jellegzetes tésztáját, az orecchiette-t, vagyis a fülecsketésztát.
Ostuni után Lecce felé vettük az irányt. Délnek tartottunk, a csizma sarkába érve. A tájat néztem. Fura volt, hogy a csodálatos olajfa-ligetek között feltűnt egy-egy olyan terület is, ahol a fák levelek nélkül, göcsörtösen meredeztek az égnek. Majd egyre több ilyen területen ragadt meg a tekintetünk. Pontosabban az enyém, mert Dodó az utat figyelte. Én csak folyamatosan idegesítettem a „nézd, már itt, meg nézd meg, ott is” felkiáltásokkal, ahogy suhantunk el a kiszáradt fák mellett. Itt valami nem stimmel, gondoltam. Mi történhetett ezekkel a fákkal?
Estére a válasz is megérkezett. Google atyánk
nyilván hallotta a gondolataimat, és a Facebookon már dobálta is a fák
megmentésén dolgozó jótékonysági szervezetek hirdetéseit.
Az elmúlt 10 évben több mint 21 millió fa pusztult el Solento régióban, a csizma sarkában. Ennek oka pedig egy, a világ
másik feléből, Közép- és Dél-Amerikából potyautasként érkező baktérium, a
Xylella fastidiosa.
Több mint 5000 földműves veszítette el a
munkáját, a megélhetését. A régió termelése 80%-kal, országos szinten 50%-kal
csökkent (tekintettel arra, hogy Solento Olaszország legjelentősebb olivatermesztő
vidéke). Húsz milliárd eurora becsülik a gazdasági kárt. A környezeti hatása is
jelentős a kárnak: egy hektárnyi területen növő olajfa-liget 9500kg
szén-dioxidot köt meg évente az OlivaMi jótékonysági szervezet kalkulációi
szerint. A famennyiség drasztikus csökkenése a helyi környezeti viszonyokra is
jelentős hatással van. A fák szén-dioxid kötnek meg és oxigént termelnek, árnyékot
adnak és a párologtatással hűtik a környezetüket, valamint megkötik a légköri
szennyezőket, például a port. Ekkora terület sérülése, ennyi fa „kiesése” a
helyi klíma fenntartásából szörnyű tragédia.
A Xylella baktérium a növénybe
jutva lezárja az edénnyalábokban a víz- és tápanyag áramlását. Ez okozza a fák
és egyéb növények gyors pusztulását.
Sajnos nem csak az olajfák veszélyeztetettek.
Számos egyéb növényre veszélyt jelent a baktérium, melynek ráadásul négy alfaja
is ismert. Európában a 2013-as pugliai belépőjét követően 2015-ben Korzikán és
Franciaország kontinensi részén jelent meg. 2016-ban pedig németországi szőlőültetvényekben
is kimutatták. Ez a négyből három különböző alfaja a baktériumnak. A negyedik
eddig még nem jelent meg Európában.
Beszélgettünk helyiekkel, ők azt mondták, hogy Pugliában
nemcsak az olajfákat, hanem leandereket és más növényeket is megbetegít. És
sajnos a fertőzés húzódik észak felé.
Egyelőre a legtöbb, amit tudnak tenni a helyiek,
hogy olyan, újfajta olajfákat telepítenek a régiek helyére, amelyek ellenállóak
ezzel a kártevővel szemben.
A globális felmelegedés kedvez a melegkedvelő
mikroorganizmusoknak. A Xylella is ilyen. Az egyre hosszabb forró és száraz nyári
időszakok miatt a tünetmentes, de fertőzött növényekkel Európába érkező
kórokozók, mint látjuk, már most, de a jövőben egyre inkább jól fogják érezni
magukat nálunk. Az európai növénykultúrák, populációk viszont nincsenek
felkészülve az érkezésükre.
Nagyon szomorú volt látni azt, hogy többszáz éves
fák tömkelege hogyan veszett oda pár év leforgása alatt. Persze, amilyen
ütemben csak tudnak, ültetnek új csemetéket. De ezek pontosan 100 év múlva lesznek
100, 500 év múlva 500 évesek. Ha megélik.
Az OlivaMi segélyszervezet támogatási programot
is indított. Ültethetünk mi is fákat, pontosabban a támogatási összegünkből ültetnek
új fákat, a nevünket jelző kis táblákkal. És, ha vállaljuk a szállítási költséget,
akkor olivaolajat is küldenek. A következő támogatási módok közül választhatunk:
Ahhoz, hogy a megadott olivaolaj-mennyiségeket megkapjuk, a támogatási összeget minden évben be kell fizetni. Ez szerintem teljesen érthető is. Plusz a szállítási költséget is mi álljuk. Ez is érthető. Ajándékozni is lehet a fákat. Épp közeledik a karácsony… Csak mondom…
Még sötétedés előtt Leccébe értünk. Elfoglaltuk a
remek helyen levő szállásunkat, és besétáltunk az óvárosba.
Lecce Ostunival szemben nem fehér, hanem aranysárga.
Csodálatos volt! Jó, hogy kb. egy órát még világosban is sétálhattunk és gyönyörködhettünk
a különleges épületekben és templomokban.
Persze, sötétedés után is még hosszasan
nézelődtünk. A fő templomok és a katedrális itt fizetős, lehet venni kombinált
jegyet a megtekintésükre. Mivel mi már kissé későn érkeztünk ehhez, úgy
döntöttünk, hogy most megelégszünk a külső látványukkal. Azokba a kisebb templomokba,
amelyek nem tartoztak a fizetősek közé, persze, bekukkantottunk. Belőlük is
volt bőven, és általános mércével mérve a többségük közel sem volt kicsi. Ezek
is nagyon szépek és különlegesek voltak. Ha nem tartoztak a híres nagyok közé,
akkor is.
A második napunk végére már annyi élménnyel és
látnivalóval gazdagodtunk, mint máskor egy hét alatt sem. Egyszerűen el sem
tudtam dönteni, mi tetszett addig a legjobban. Mert minden tetszett, és minden
más miatt tetszett. Egyszerűen akármerre is utaztunk, mindenhol jól éreztük
magunkat.
Harmadik nap Otranto várt ránk…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése