Lélektúrák Pugliában – 4. rész: Jártál már a Holdon?

 

Negyedik napunk reggelén a fincsi reggeli után elindultunk a Salentoi-félsziget nyugati partja felé. Azt terveztük, hogy megnézzük Gallipolit, majd elindulunk észak felé a tengerparton, ahol megállunk a Santa Maria al Bagno, Porto Cesareo és Spiaggia Torre Lapillo nevű tengerparti látnivalóknál.

Gallipoli Otrantotól 68km-re fekszik. Szép, napos utunk közben nézelődtünk. A kipusztult olajfák szomorú látványát időnként egy-egy új, apró csemetékből álló ültetvény vidította fel.

Nagyjából félút után az útmenti táblák egy katedrálisról kezdtek mesélni. Annyiszor láttuk a táblát, hogy végül lehajtottunk a főútról, mert kíváncsiak lettünk. Ha egy jel ennyiszer szembe jön, érdemes követni az üzenetét, nem igaz?

Parabita katedrálisa

Parabita városkája 13km-re a Jón-tenger partjától található. Leparkoltunk a főtéren, ahol a mediterrán életérzés fontos jellemzője fogadott minket. Igaz, ezúttal egy cica előadásában.

A katedrális sajnos nem volt nyitva, ami furcsa volt, lévén vasárnap délelőttre esett a látogatásunk. Egy kicsit sétálgattunk a téren, én pedig lőttem pár fotót.

Nagyon szép kis tere van a városnak

A katedrális kapuja

A neten pedig azt is elolvastam, hogy számos spirituális és gasztronómiai fesztiválnak is otthont ad ez a barátságos városka. A híres salentoi Sagra della Puccia-t itt is minden évben megrendezik a nyár folyamán.

A puccia (ez is többes számú alak, egyes számban pucce) az egyik leghíresebb pugliai, sőt, főként salentoi étel. Egyfajta kenyér. Bár több helyen is írják, hogy több mint kenyér, mert egyben a régió kulináris szimbóluma is. Tulajdonképpen egy pitához hasonló kenyérféleség, melyet durumbúza-lisztből, vízből, élesztőből és sóból készítenek (egy pici cukor hozzáadása opcionális). Ebbe a kenyérkébe pedig bármit bele lehet tenni, hogy egy fincsi szendvicset kapjunk. Sok helyen vannak puccia árusok. Nem is tudom, miért nem kóstoltuk meg ezt a helyi specialitást. Valahogy ez elmaradt… Egy ok tehát, hogy egyszer majd visszatérjünk Pugliába.

Parabitától már nem kellett sokat autóznunk, hogy elérjünk Gallipoliba. A városka óvárosi része egy kis szigeten fekszik, melyet egy szinte már földnyelvként működő híd köt össze a szárazfölddel. Ezért valójában ma inkább félszigetnek tűnik az óváros. Ha légifelvételeket nézünk róla, tényleg varázslatos. A neve görög eredetű: a kalé pólis, vagyis szép város görög szóösszetételből ered. A Puglia útikönyvünk borítójára öt fotó került: Alberobello van az elején a trullival, a hátsó borítón pedig a négyből az egyik kép Gallipoli.

Gallipoli kikötője, már az óvárosból

A tengerpart

Belvárosi üzlet... Már karácsonyra hangolódva

A bicikli minden városka kötelező eleme

Dodó

Ebéd

Körbesétáltuk az óvárost. Tényleg nagyon hangulatos hely. Számos étterem várja a turistákat a parton, ahogy a belső, már jól megszokott kanyargós utcácskákban is. Templomokból és palazzokból sincs hiány. Mi végül a katedrális melletti téren ebédeltünk. Utána pedig visszasétáltunk az autóhoz, és északnak vettük az irányt.

Santa Maria al Bagno-ig 12km-t utaztunk. Ez is kedves kis tengerparti városka, ahol jó sokan voltak. Engem kicsit Comora emlékeztetett. Megtanultam az egyik olasz könyvemből, hogy az esték mellett a vasárnap délután Olaszországban a szertartásos séta, a struscio ideje. Ez a szó a kószál = strusciare igéből ered. Nos, ennek voltunk tanúi – és részesei is – ezen a napsütéses vasárnap délutánon.

Santa Maria Al Bagno

Amit nagyon sajnálok így utólag, hogy kihagytuk az útitervünkből Nardot. Ez a környéken található városka nem az útikönyvek ajánlata. Egy filmben láttam. Egy filmben, melyet már vagy hatszor-nyolcszor láttam. De még sosem tudatosult bennem, hogy ezen a környéken játszódik. Valójában csak pár nappal azután, hogy hazajöttünk, és épp Dodóra várva újra rányomtam a Netflixen, akkor jöttem rá. Sei mai stata sulla Luna? Jártál már a Holdon? Ez a címe, és én imádom ezt a filmet! És megjárva Pugliát, teljesen más szemmel néztem ezúttal. Felfedeztem a trullokat az út szélén, megértettem a poént, hogy „Milyen volt Houston? Fehér. Olyan, mint Ostuni. Ostuni, Houston.” És nagyon szívesen ittam volna egy kávét Nardo főterén az egyik bisztroban. No, nem mesélek többet a filmről, nézzétek meg, ha van kedvetek! Szerintem nagyon aranyos. És, íme a második ok, hogy visszatérjünk Pugliába!

Dopo strusciare, vagyis az ebéd utáni lődörgést követően úgy döntöttünk, hogy átvesszük a szállásunkat, és majd csak este felé folytatjuk a tengerparti sétánkat. A hely, melyet foglaltunk, mint kiderült, a puszta közepén volt, egy magánszállás. Meg kellett várnunk, míg a birkák elsétálnak az utcán, utána tudtunk kipakolni az autóból.

A szállásunk ajtajában :)

Naplemente a kapuból

Már sötét volt, amikor Porto Cesareoba értünk. Itt is igencsak sokan kószálgattak. Egy kis vidámpark vidám hangulatot csinált. Itt próbálkoztunk felváltani egy húszeurost apróra, hogy parkolójegyet tudjunk venni az automatából. Nem volt egyszerű kihívás. Több bódéban azt mondták, ó, parkolójegy? Nem kell az, úgysem jön ellenőr. Aztán végül egy fiatal lány az egyik pénztárban mosolyogva felváltotta a huszasunkat, és így megnyugodva tudtuk teljesíteni a vasárnap esti strusciare-t.

Porto Ceasare

Torre Lapillo strandját már kihagytuk. Elautóztunk ugyan oda is, de úgy éreztük, elég volt az élmény erre a napra.

Másnap reggel átszeltük a kietlen olajfacsonk-mezőket, és kikanyarodtunk a főútra. A híres Matera volt az úti cél. Nagyon kíváncsian vártuk, mit is ad nekünk ezen a novemberi hétfői napon. 

Szomorú látvány...