Síeljünk vagy ne síeljünk? - 3. rész: Hóágyú-lélektúra
A
Val di Fiemmét ért kihívások – a 2018-as Vaia-hurrikán, majd a szú pusztítása –
után azt gondolhatnánk, már csak a síelők hiányoznak a szegény erdőnek. A
helyiek azonban nem így gondolják. Ők pontosan tudják, hogy ember és természet
tud harmóniában élni. Nekik fontos a turizmus, hiszen a legtöbben ebből élnek.
Olyan megoldásokat kell tehát találni, melyben ez a harmónia fel tud virágozni.
Ennek jegyében hozták létre a Fiemme Wellness Community-t, azaz az első,
wellnessnek szentelt alpesi közösséget, amely 443, az ágazatban működő
vállalkozást (összesen 2410 alkalmazottat) tömörít, megsokszorozva a
lehetőségeket más gazdasági ágazatok számára is. Egy tanulmány szerint a
völgyben a várható élettartam már most is az országos átlag felett van. A
terület pedig, amely több sífutó bajnok szülőhelye, a fizikai aktivitás
szempontjából is a legjobb helyek közé tartozik.
Itt rendezik meg a 2026-os Milánó-Cortina téli olimpia
sífutó versenyeit, és erre már most nagyon-nagyon készülnek. Minden egyes lámpaoszlopon
kinn van az eseményt hirdető zászlócska, de hatalmas plakátok is a
készülődésről és a büszkeségről tanúskodnak. Én el is kezdtem kicsit aggódni,
mi lesz a mi, szokásos januári sítáborunkkal; hiszen akkor a versenyzők minden
bizonnyal már javában itt fognak edzeni a versenyre. No, de ez még azért odébb
van, most inkább egy kicsit az idei úton nosztalgiázom.
Az elmúlt években figyeltem az erdőt. Nyomon követtem a változásait,
kutattam, mi történik vele és mit tesznek a helyiek. És síeltem. Minden évben
egy hetet. Amin viszont valahogy eddig egyszer sem gondolkodtam el
részletesebben, az a következő: vajon milyen környezeti terhelést is jelent egy
síközpont üzemeltetése? Az egyértelmű volt, hogy terhelés. De mekkora és mi
mindenből áll össze?
Abban, hogy ezen idén elgondolkodtam ezen, benne volt a
Yellowstone című sorozat, valamint az is, hogy egész héten iszonyú jó minőségű
havon síeltünk. Úgy, hogy ottjártunkkor már több mint három hete nem esett hó. Január
második felében jártunk, és természetes hó csak a magasabb pályákon volt.
Vagyis itt láttunk a pályák mellett is némi havat, ami őrizte az utolsó hóesés
emlékét.
Ma már ez azonban nem probléma: ott vannak a hóágyúk, melyek
kiváló hóval látják el a pályákat. Amelyeket a ratrakok szépen minden este
lesimítanak, hogy másnap reggel friss és tökéletes hószőnyegen csúszhassunk.
Akkor is, ha a pálya mellett egy szem hó sincs. Miután percek alatt „felsuhantunk”
a hegytetőre a jobbnál jobb síliftekkel…
Egész héten az volt az érzésem, hogy a szokásosnál jóval
kevesebben vagyunk a pályákon. A felvonókra gyakorlatilag sehol sem kellett
várni. Többször előfordult, hogy ketten ültünk egy hatszemélyes liften. A
pályán is sokszor szinte egyedül síeltünk. Ami pedig végképp meggyőzött arról,
hogy jól mérem fel az emberek számát, az a női mosdó volt. Ahol mindig, de
kiváltképp ebédidőben sorban kell állni. Most nem kellett. Nemhogy sor nem
volt, de volt, hogy egyedül voltam a mosdóban. Nem emlékszem, hogy valaha ilyen
előfordult volna. Ahogy olyan sem, hogy a moenai nagy síbárnál délben ne
kelljen asztalra várni. Most több üres asztal volt, mint ahánynál ültek
emberek.
Miközben egyre több felvonót cserélnek újabbakra – ma már az
egyik legrégebbinek az a narancssárga Leitner lift számít Bellamontéban, ami
egykoron a legújabb és legszuperebb volt – , és egyre enyhébbek a telek,
rövidebbek a ténylegesen havas időszakok, vagyis egyre inkább szükség van a hóágyúkra,
csökken a síelők száma. Vagyis a fizetőképes kereslet. Meddig éri meg vajon
mindez gazdaságilag? Mert az nyilván nekünk szuper, ha nem kell sorban állni,
ha nincs ezer síelő a pályán, hanem kényelmesen a saját ritmusunkban
csúszhatunk. De nem biztos, hogy a helyi vállalkozások is hasonlóan örülnek
ennek.
A gazdasági kihívásokat sem szabad figyelmen kívül hagyni,
de ezúttal a környezeti kihívásokon lélektúráztam. Persze, a kettő igencsak
összefügg…
Milyen környezeti terhelések jelentkeznek egy síközpont
esetében?
Ha az üvegházhatású gázok kibocsájtása alapján szeretnénk
elemezni a kérdést, akkor azt láthatjuk, hogy három nagyobb csoportra oszthatók
a terhelések.
Az első, közvetlen csoportba az épületek fűtése, valamint a munkagépek
(ratrakok) kibocsájtása tartozik. A másik két csoport a közvetett terheléseket
adja: egyrészt az ún. vásárolt elektromosságot (itt az épületek, a sífelvonók
és a hóágyúk szerepelnek), a másik pedig a hulladékgazdálkodást és az
utazásokat összesítő csoport.
Engem most elsősorban a hóágyúzás kihívásai
érdekeltek.
A hóágyúk szerepe két fontos kérdésben ölt
testet: az egyik a víz eljuttatása a hóágyúhoz, a másik pedig értelemszerűen magának
a hóágyúnak a működése.
Trentinoban az első hóágyúkat az 1980-as években
helyezték üzembe. Mára a sípályák 90%-án biztosított a mesterséges hó. Rendszerint
már egy-egy hidegebb novemberi éjszakán beindítják őket, hogy mire megérkezik a
természetes hóesés, a hópelyheket már egy vékony, mesterséges hóréteg fogadja.
Ez a megoldás tartósabbá teszi a sípályák hóborítását.
Honnan jön a víz, és milyen vizet használnak?
Nos, ez területfüggő, és szintén fontos kérdés.
Olvastam egy amerikai cikket, melyben a konfliktust az jelentette, hogy a helyi
szennyvizet használták a hóágyúkhoz. Szóval akár ez is lehetséges. A
visittrentino.info honlapon azt olvashatjuk, hogy az észak-olasz régióban az
esővíz lefolyások gyűjtésére kialakítottak medencéket (catchmant basin) a sípályákhoz
közel. Nem az ivóvizet – és nem is a szennyvizet – használják erre a célra. Ezekből
a medencékből pumpálják fel a vizet a hóágyúkhoz.
Egy remek, közel 60 oldalas esettanulmányt is
találtam, melyet a Politecnico di Torino egyik mesterszakos hallgatója írt. Ez
a tanulmány egy Piemonte-ban található síterep, az Alpe di Mera helyzetét
elemezte nagyon részletesen (a fenti ábra is ebből a tanulmányból származik).
Ezen a területen a Boscailo folyó vizét
használják. Ez a folyó 700m tengerszint feletti magasságban fut, a tároló
medence, amelyből a hóágyúkat ellátják, 1420m-en található. A matek a következőképpen néz ki:
A Boscailo folyóból a medencébe juttatás éves
energiaigénye: 425.100kWh. A tároló medencéből a hóágyúkhoz évi 76.064kWh
energia felhasználással kerül el a víz. A „pumpálás” éves energiaigénye tehát
501.164kWh. A terület 19 sípályát ölel fel. Az összes hóágyú éves szinten
264.815kWh energiát fogyaszt. Ha ezt hozzáadjuk a pumpáláshoz, akkor megkapjuk
a teljes éves hóágyúzási energiaigényt, ami 765.978kWh.
Ugyanakkor a hóágyúknak sem mindegy, hogy hány
fok is van… Ugyanis ahhoz, hogy hatékonyan tudjanak mesterséges havat
előállítani, -2°C alatt kell, hogy legyen a levegő hőmérséklete. A hóágyú a
vízen kívül hideg levegőt használ, de a víz/sűrített levegő ideális arányához
kell ez a minimum hőmérséklet. Ha ennél melegebb van, akkor több energiával tud
előállítani kevésbé jó minőségű havat. Jelenleg december és február között az
éjszakai-hajnali órákban a legtöbb észak-olasz területen eléri ezt a „hidegséget”
a levegő hőmérséklete. Novemberben, és március-áprilisban, ami még a síszezonhoz
tartozik, már jelentkezhetnek kihívások ezen a területen is.
A visittrentino.info honlap kifejezetten
hangsúlyozza, hogy nem adnak a vízhez kemikáliákat. A tanulmány sem jelezte ezt
az Alpe di Mera esetében. Hogy ez miért fontos? Azért, mert egy lehetséges
megoldás az is, ha a hóágyú által előállított hó minőségét vegyszerekkel és/vagy
baktériumokkal (Pseudomonas törzsekkel) javítják fel. Biztosan vannak olyan
területek, ahol ezt a módszert alkalmazzák. A hátrányuk, hogy a természetben
extra nitrogén- és foszforterhelést jelentenek, a baktériumok belégzése pedig
egészségügyi kihívást jelenthet a csomagolás helyszínén.
Nem boncolgatom további részleteire a hóágyúzás
technológiáját. Jó volt ugyanakkor egy kicsit belegondolni, hogy ez is egy
nagyon összetett kérdés: milyen vizet használnak, mennyi energia ezt eljuttatni
a hóágyúkhoz, milyen hóágyú-technológiát alkalmaznak, milyen forrásból van az energia,
amelyet mindehhez felhasználnak… Számos kérdéstől függ a tényleges környezetterhelés.
Ugyanez igaz a síliftekre is. Ezek közül jónéhány
a nyár folyamán is üzemel. Trentino – és Val di Fiemme – nemcsak síközpont.
Nyáron túrázók és biciklisták, mountain bike-osok lepik el a hegyeket. Az Alpe
di Mera tanulmány ebből a szempontból is elemezte a sífelvonók használatát. 122
téli és 50 nyári nappal számoltak. A nyári időszakban nagyobb mértékben tudnak
megújuló energiát (napenergiát) igénybe venni, mint télen. Ennek is van
jelentősége. Mivel hegyek között járunk, így a vízenergiának is lehet – és területektől
függően (majd később látni is fogjuk) – van is szerepe az energiamixben.
Mi a helyzet a ratrakokkal? Az Alpe di Mera
tanulmányból erről is kapunk információt. Becslése szerint a síszezonban a munkagépek
kb. 60.000L dízel üzemanyagot használnak fel. Fontos információ, hogy mikoriak
a munkagépek: az újak már AdBlue adalékkal működnek. A tanulmány jelzi, hogy
ennek köszönhetően jelentős mértékben csökken a légszennyezésük (a nitrogén-oxid
– NOx kibocsájtásuk), de szinte jelentéktelen az AdBlue szén-dioxid
kibocsájtásra gyakorolt hatása (EURO V-VI motorok esetén is kevesebb mint 1% a
csökkentés).
Íme, ha a hóágyúzás, sífelvonók és a raktrakok karbon
lábnyomának részarányát nézzük, az alábbi ábra mutatja a választ:
Szépen látszik, hogy a hóágyúk működése a
szezonban annyi, mint a lifteké és a munkagépeké együttesen.
Mi várható a jövőben?
Az alábbi, nem túl egyszerű táblázatban találhatunk
némi becslést (ha van kedvünk bogarászni).
Látható a táblázatból, hogy egyre kevesebb lesz a
század folyamán a természetes havazásos napok száma, az átlaghőmérséklet pedig
emelkedni fog. Ezzel párhuzamosan nő majd a mesterséges hóval biztosított napok
száma, és a mesterséges hómennyiség. Minden időszaknál három értéket találtok:
ezek az RCP-értékek.
Az RCP értékek az ún. Representative Concentration
Pathway-t jelzik, vagyis a szén-dioxid légköri koncentrációját mutató értéket.
Ez az IPCC által használt kategória, és többfajta forgatókönyvvel is számolnak:
optimistábbakkal és pesszimistábbakkal. Az alábbi ábrán láthatjátok ezeket a becsléseket
(az RCP 2.6 a legoptimistább, az RCP 8.5 a legpesszimistább jövőt mutatja):
Síközpont és síközpont között is van különbség…
Trentino környezetbarát megoldásairól,
fenntarthatósági terveiről olvashatunk a visittrentino.info oldalon. Számtalan
projektet sorolnak itt fel, amely a régió környezetbarát turizmusához
hozzájárul. Ma már a síterepek is kaphatnak ún. ISO 14001:20015 környezetvédelmi
minősítést. Itt a régióban a Funivie Pinzolo volt az első, amely ezzel a minősítéssel
büszkélkedhetett. Azóta mások is megkapták: pl. a Funivie Seggiovie San Martino srl.,
mely kizárólag megújuló energiával üzemel. A San Martino di Castrozza-Passo
Rolle síközpontban az összes sífelvonó vízerőművek által előállított
energiával működik. A Pejo 3000 síközpont a 2019-20-as szezonban 100%-ban
betiltotta a műanyag termékek használatát.
A jó példákat még lehetne sorolni. Ha arra
gondolok, hogy igen, a síelés egy olyan tevékenység, amely terheli a
környezetet, akkor legalább azt is mellé tehetem, hogy olyan területen űzöm ezt
a sportot évente egyszer, mely a lehető legnagyobb gondot fordítja arra, hogy
ezt a terhelést minimalizálja.
Mi mindentől függ még egy síközpont
környezetterhelése? Például attól, hogy mi, síelők, milyen módon közlekedünk.
Mivel utazunk a helyszínre (autóval, vonattal, repülővel, magángéppel… ?), és
hogyan közlekedünk a szállásunk és a sípálya között. A síbuszok igénybevétele
itt is sokkal környezettudatosabb megoldás, mint az autóval utazás.
Odafigyelhetünk a vásárlásainkra is. Megvesszük-e
minden évben a legújabb divatú síruhát, szemüveget, sílécet. Figyelmet
fordítunk-e a szálláshely által kért környezetbarát magatartásra (pl. a
hulladék szelektálására)?
Ha a saját magatartásomat elemzem, akkor
felszerelések terén elég jól állok. Az öcsémtől örököltem meg a sílécét, amely
mostanra több mint 20 éves. A síbakancsom is közel ennyi. Idén bele kellett
tennem egy talpbetétet, mert annyira elkopott már, hogy kőkemény a talpa. De a
betéttel pont tökéletes volt. A ruhám (kabát és nadrág) 2012-es. Utóbbi
nagyjából három számmal nagyobb, mint a mostani méretem, de nem baj, a kantár
rajtam tartja és legalább kényelmesen mozgok benne. Ha nem is túl csinos ez a
szett, de működik. Nem kell másik. Egyedül egy új síszemüvegbe ruháztam be
idén. Az én régi szemüvegem ugyanis eltörött, amikor pár éve elgázolt a
snowboardos. A következő két évben Beni nagyon régi szemüvegét használtam, de
sajnos tavaly ez is megadta magát. Idén elvittem öcsém 20 éves szemüvegét, de
sajnos ez annyira kicsi volt rám, hogy nem láttam ki rajta normálisan. Szóval
most vettem egy új szemüveget, és remélem, ez már kitart, amíg síelek.
Persze, azt azért el kell, hogy mondjam, hogy ha
például a síkabátom tönkre menne, akkor vennék újat. Ahogy síbakancsot is. Sílécet
nem vennék. Azt bérelnék.
Ami az utazást illeti, autóval szoktunk utazni.
Az elmúlt két évben apuval kettesben, előtte hosszú évekig öcsémmel és Benivel együtt
négyesben. Rosszpont ugyanakkor, hogy a sípályákhoz is minden nap autóval
utazunk. A bérletünk három nagy síközpontra érvényes. Az egyikre tudnánk
használni a síbuszt. Ezt azonban kényelmi szempontból nem tesszük. 2024 óta
ugyanakkor egy hibrid autót vezetek, amely pontosan feleannyit fogyaszt, mint a
korábbi 8 és fél évig használt autóm. A magánrepülőt pedig a nagyon környezetbarátságtalan
jellege miatt elvetjük 😉
😊 😉
Tudom, ez a poszt egy kicsit tudományosra meg
környezetesre sikeredett.
A Síeljünk vagy ne síeljünk? sorozatomba még két
részt terveztem. Az elsőben Trentoba látogatunk. A második pedig amolyan
sportmixes lesz. A tenisz és a sí kapcsolatáról írok majd, továbbá egy
rendkívül népszerű, helyi versenysorozatról, a Marcialongáról.
Ha a sírendszerek környezetterhelése témában
szeretnétek még olvasgatni, íme néhány link, amit ajánlok:
Az Alpe di Mera tanulmány itt olvasható.
https://www.visittrentino.info/en/articles/ski-and-fun/guaranteed-snow
https://www.visittrentino.info/en/pressa-land-with-a-green-heart_pd_2797645
https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S0048969710000112
Megjegyzések
Megjegyzés küldése