Kiskedvenceink
Április 11-e a Költészet Napja. Ma ettől hangos a
web. Már a reggeli órákban számtalan verset olvashatunk ismerőseink
megosztásában.
De április 11-e egyúttal a Kisállatok Világnapja
is. Így én most erről elmélkedem.
Gyerekkoromban lakótelepen laktunk. Bár nagyon
szerettem volna kutyát, a tízemeletes ház harmadik emeleti lakásában ezt a
szüleim nem engedték. Voltak viszont halaink, majd hullámos papagájok és
ékszerteknősök. Nem kis erőfeszítésbe került ezen apróságok tartása. Főleg,
hogy sikerült olyan házaspárt összehoznunk például a papagájokból, hogy
folyamatosan keltek ki a kispapagájok. A tojót volt, hogy évekig alig láttuk,
mert folyton a fészekben költött. Amikor a papagájgyerekek elhagyták a farostlemez
dobozt (vagyis a fészket), akkor jött a következő meglepetés: a két szülő elkezdte üldözni a gyerekeket. Nem
engedték enni és inni őket. Nagyon durva volt. Az addig másért sem élő szülők
jelezték, vége a mama- (és papa-) hotelnek, most már kirepülhettek. Így be
kellett szereznünk egy másik kalitkát, ahova ezt megtehették.
De a tekik is igencsak melósok voltak. Apu
valahonnan a reptérhez közeli helyről hordta nekik az ennivalót. Amikor meg
betegek lettek, naponta vitte őket az Állatorvosi Egyetemre. Egyébként
tekitojások is érkeztek. De ezekből végül nem lettek kistekik.
Tizenöt éves voltam, amikor kertes házba költöztünk.
Ekkor került hozzánk Belfi, az első kutyusunk. Egy szombat reggel anyuval a
Sugárba mentünk cipőt venni. Cipő helyett azonban egy kutyakölyökkel tértünk
haza. Néhány évre rá az öcsémmel kettesben elmentünk a Népstadion
kutyakiállítására, ahonnan pedig beszereztük Belfi társát, Szofit. Persze,
mivel pénz nem volt nálunk, előbb hazajöttünk és kértünk a nagymamánktól
(féltünk, hogy anyuék nem adnának). De Nana, persze, adott. Ha jól emlékszem,
4000Ft-ba került Szofi.
Ők is jól megvoltak együtt, így hamarosan 9
kutyakölyökkel bővült a családunk. Közülük egy végül nálunk maradt, a
többieknek szerető gazdikat kerestünk.
Anyuéknál azóta is van kutya. A sok németjuhász
után most épp Lola, a fekete labrador.
Amikor megismerkedtünk Dodóval bő 14
évvel ezelőtt, két görög teknősünk és egy afrikai sünink volt itthon. Beni pici
korában mindenképpen szeretett volna valamilyen állatkát. Kutyáról szó sem
lehetett az emeleti lakásban, de a 2-3 napot gondozás nélkül is kibíró görög
tekik jó választásnak tűntek. Hivatalos CITES igazolással, tenyésztőtől vettük
őket, akitől azt is megtudtuk, hogy ha teleltetjük őket (vagyis a téli
időszakra betesszük a hűtőbe), akkor 120 évet fognak élni. Mi végül úgy
döntöttünk, hogy jó lesz a 60 éves élettartam is a tekiknek, teleltetés nélkül,
mert felelős állattartóként nem voltunk biztosak abban, hogy 120 évet mellettük
tudunk lenni. Nagyon kis aranyosak voltak, és nagyon örültünk nekik: a gyerek
Beni egy pici tenyerében elfért a két teki. Kezdetben…
A süni egy kicsit később, ebihal-alternatívaként került hozzánk. Tudom, ez igényel némi magyarázatot. Beni 7 évesen részt vett egy egyhetes esztergomi diáktáborban, ahonnan minden áron szerette volna a közeli pocsolyából az ebihalakat hazahozni. Végül nagy nehezen – minden jogászi és anyai képességemet latba vetve – sikerült őt meggyőznöm arról, hogy az ebihalaknak sokkal, de sokkal jobb lesz ott maradni a pocsolyában és békává fejlődni az anyukájuk mellett. Cserébe elmentünk a közeli állatkereskedésbe békákat és egyéb állatkákat nézegetni. Ott indult a süniszerelem.
A süni egyébként kiváló választás háziállatnak. Nappal, amikor te fenn vagy, garantáltan nem látod, mert akkor alszik. Ha gondosan tervezed a környezetét, akkor a fészkében (szóval tényleg nem látod). Ellenben este, amikor te alszol (illetve aludni szeretnél), vadászik. Ha gondosan tervezed az étrendjét, akkor élő tücskökre, szöcskékre, szopós egerekre. Amíg történetesen nem alszol (mert nem tudsz a zajtól), a természet lágy ölén érezheted magad ennek köszönhetően: a forgácsban rohangáló süni, a tücskök ciripelése, az egérkék nyüszögése… Mintha csak a szomszéd szobában lenne az erdő… És tényleg! Ott is van! Ha néhány nap szerelemteljes és odaadó sünitartást követően elérkezettnek látod az időt arra, hogy állattartói szerelmi igényeidre is jogot formálj (pl. simogatás), akkor szembesülsz azzal, hogy ez korántsem kivitelezhető olyan könnyen, mint egy cicánál, kutyánál vagy egy aranyhörcsögnél. Egyrészt, ugyebár, a tüskék állják kezed útját, de ezzel egyidejűleg a süni abbéli haragjával is meg kell birkóznod, miszerint a nappal folyamán fel merted ébreszteni. Így a tüskéi mellett hamar megismerkedsz a fogaival is. Szóval a sünitartás semmiképpen nem nevezhető egy kiegyensúlyozott szerelemnek. Csak az válassza, aki megelégszik a plátóival. Esetleg a mazohistával.
A süni fél évet tartózkodott nálunk. Valamilyen genetikai betegség folytán folyamatosan lebénult szegényke, majd az örök tücsökvadász-mezőkre lépett. Épp Dodó volt otthon, mikor ez történt (még a kapcsolatunk első hónapjaiban). Pánikba esett, mit fog szólni Beni (aki akkor 8 éves volt). Kérdezte, hol szerezzen újabb sünit. Mondtam, hogy sehol. Itt az ideje, hogy Beni szembesüljön az élet természetes velejárójával. Így az iskola után közösen szépen, szertartásosan eltemettük a sünit a szomszédos erdőben.
A tekik még sok évig velünk laktak. A végén már Dodó nagyméretű tenyerére sem
fér rá egyik sem, akkorák lettek. Egyik nyáron, mivel hosszú időt nem voltunk
otthon, panzióba adtuk őket az állatkereskedés tulajdonosához, aki történetesen
nagyjából harminc különböző teknőst tartott otthon az udvarában, mint
tenyésztő. Végül úgy gondoltuk, hogy a tekiknek hosszú távon is sokkal jobb
sorsuk lesz nála, így neki ajándékoztuk őket.
Nos, egyelőre itt tartunk kisállattartásban. Dodó időnként a korculai búvárszezon végén beszerez magának egy macska- vagy kutyagyereket. De eddig sikerült megállnunk, hogy a szabadon vadászó cicákból ne próbáljunk budapesti emeleti teraszcicákat csinálni. Így egyelőre csak azt tervezgetjük, hogy ha majd öregek leszünk, akkor milyen kutyánk lesz. Aki majd az e-bike mellett rohan, nyilvánvalóan, amikor tekerünk. Mert hogy ezt is tervezgetjük. (Még nem látjuk át pontosan, hogy az egyes terveink hogyan is fognak együttműködni egymással.)
Persze, nem én lennék, ha ne néztem volna utána,
mekkora környezeti mancsnyomuk is van kiskedvenceinknek. Mert az oké, hogy nekünk
van. Vízlábnyomunk. Karbonlábnyomunk. Környezeti lábnyomunk. De abba belegondoltunk-e,
hogy igen-igen, az ő létük is követel némi áldozatot a környezettől? Nem, nem
az a cél, hogy bűntudatot keltsek. Nem is tudnék szerintem (maximum
ellenségeket és utálókat szerezni). Nem gondolom, hogy reális célkitűzés lenne „leszokni”
a házikedvencekről. Főként, hogy nyilván számtalan téren hozzátesznek az
életünkhöz. Sokszor szerető társaink, mozgásra ösztönzőink, hogy csak két
fontos dolgot emeljek ki. De azért az életünk, ha tetszik a saját „lábnyomunk”
részei. És ezzel sem árt tisztában lennünk.
Csak néhány globális adatot osztok itt most meg.
Ha a „családi élelmezést” nézzük, akkor a következők az arányok: mi, emberek az
élelmiszereink 91,1, a kutyák 7,7, a cicák pedig 1,2%-át fogyasztják el (1).
Egy másik tanulmány szerint állatkáink – főként kutyusaink
és cicáink – környezeti mancsnyoma kétszerese az Egyesült Királyság
területének, és szén-dioxid kibocsájtásban nagyjából akkora a mancsnyomuk, mint az országok
rangsorában a 60. helyen állóké (Mozambik vagy a Fülöp-szigetek) (2).
Aki szeretne többet megtudni, íme néhány publikáció
a témában:
(1) The
relative benefits for environmental sustainability of vegan diets for dogs,
cats and people
(2) The
global environmental paw print of pet food
Environmental
impact of diets for dogs and cats
The dirty
environmental paw print of pets
És egy tegnapi cikk a theguardian.com-ról:
Pet
dogs have ‘extensive and multifarious’ impact on environment, new research
finds
Boldog Kisállat Világnapot!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése