Horvát eposz Kálmán királyról

Tegnap még úgy terveztem, hogy a ma reggelt a következő Képmás cikkemmel kapcsolatos kutatással töltöm majd; ehhez képest a horvát irodalom tengerébe merültem el. Bajza József 1928-as akadémiai székfoglaló értekezését olvasgattam, melynek a Horvát eposz Kálmán királyról címet adta.

Hogy is jutottam el ehhez a mai szemmel igen érdekes, közel 100 éves tanulmányhoz? Hát ez is a biciklizésnek köszönhető.

Bringázunk

Tegnap este ugyanis Dodóval az egyik szokásos körünket tekertük itt Korčula szigetén: Priscapaćról Brna felé indultunk, Smokvica előtt pedig letértünk a főútról a városka alatti olajfa-mezőkön és végeláthatatlan szőlőültetvényeken át kanyargó biciklis útra. Nem először bicikliztünk erre, megmondani sem tudom, hányszor megtettük már ezt az utat. De minden alkalommal rácsodálkozom a táj szépségére, varázslatos kisugárzására. A hegyoldalba épült Smokvica is minden alkalommal elbűvöl; meg is állok mindig, hogy magamba szívjam a látványát. Smokvica egyébként fügécskét jelent, nem véletlenül. A szigeten rengeteg fügefa is található, és ezen a bringaúton is megvan a kedvencem, ahol – ha már megérett a füge – jól be szoktam lakmározni belőle.

Smokvica alatt a völgyben található egy kicsi, romos kastély is, mellette egy aprócska kápolnával. Egy információs tábla a kastély mellett jelzi, hogy a híres, XVII. századi horvát költő, Petar Kanavelić sok időt töltött itt, mert nagyon inspirálta a környezet.

Kastel Kanavelic

Na, tessék! Nemcsak engem bűvölnek el a smokvicai dombok. Így volt ez már évszázadokkal korábban is. Tényleg nem tudunk ezen az úton Dodóval úgy végigtekerni, hogy ne állnánk meg néhány percenként, rácsodálkozva a tájra. „Látod, milyen gyönyörű?” „Nézd meg ezeket a fákat!” „Ezek a szőlőültetvények!” „Nézd, itt vagyunk a völgyben, mégis látjuk a tengert ott a dombok mögött:” Nagyjából így szokott eltelni ez a tekerésünk, és biztosan soha nem fogunk rekordot dönteni ezen az útvonalon.

Szóval Petar Kanavelić. Ki is volt ő? Röviden, a XVII. századi horvát irodalom egyik legnagyobb alakja. Kicsit bővebben költő, drámaíró, dalszerző. Jogász és tanár. Még tanácsadó is volt, az egyik velencei kormányzó mellett. Horvát volt, de mivel ebben az időben (1420-tól) a dalmát szigetek, így Korčula – vagy ahogy akkor hívták, Curzola – is a Velencei-köztársaság része volt, így részben olasz is volt. Ragúzában tanult és az ottani irodalmi közösségbe is bekapcsolódott. Abban az időben az előkelő nemeseknek két nevük is volt (tudtam meg a Bajza József székfoglaló értekezéséből), egy horvát és egy olasz. Így Pietro Canavelli néven is olvashatunk róla. Korának megfelelően polihisztor volt, és egy gazdag nemesi család sarja. Bajza jelzi a munkájában, hogy több birtoka, háza, szőlője is volt a szigeten, valamint saját hajógyára is.

Ha az irodalmi munkásságát nézzük, elmondható róla, hogy annak mindhárom műfaját „művelte”. Líra, dráma, epika. Munkásságát részletesen elemzi Bajza. A disszertáció fő témája azonban Petar Kanavelić Bajza szerint legnagyobb műve, egy eposz, mely a Szent Iván traui püspök és Kálmán király címet kapta. 24 énekből áll, és ha kíváncsiak vagytok rá, mind a 24 éneket részletesen elmeséli és elemzi Bajza. Trau egyébként Trogir akkori neve.

Én végigolvastam az eposzt Bajza összefoglalásában. Hát olyan igazi eposzos eposz, annak minden kötelező elemével, és gazdag cselekményével. Van benne háború, harc (Zára, ma Zadar ostroma), szerelem, csoda, cselszövés és jóslat. Történelem és vallás, valóság és varázslat.

Íme néhány gondolat Bajzától: 

Forrás

Tudjátok, mi tetszik nekem nagyon ebből a gondolatsorból? Hogy olyan őszinte és emberi. Még egy akadémiai disszertációba is leírja ezeket az őszinte gondolatokat. Felvállalja, hogy ezek az ő „fejtegetései”, és simán benne van, hogy majd jön valaki, aki nála jobban fogja ismerni a költőt és lehet, hogy megcáfolja néhány feltevését. De a szándéka is benne van, hogy ha így is lesz, talán annak a valakinek is hasznos lesz majd az ő „fejtegetése”.

Amikor Jungot olvasok, akkor ugyanezt az emberi hozzáállást tapasztalom. És élvezem! Valahogy akkortájt még belefért mindez. Hol van ma ez az emberi alázat a mai tudományos munkákból? Nem, nem jó ez a megfogalmazás, hiszen ott van az alázat, ebben biztos vagyok. Inkább úgy pontos a megfogalmazás, hogy hol jelenik meg ez az emberi lélek a tudományos munkákban. Ha nincs valami, egy gondolat alátámasztva másik, amúgy ugyanúgy alátámasztott gondolattal, akkor nem megy át a tudományosság szűrőjén. Persze, a tudomány, legyen az bármilyen területet érintő, elismeri önmagáról a megcáfolhatóságot, még akkor is, ha ezt így jellemzően ma nem hangoztatja ilyen emberi hangon a „műveiben”, meg tudom én is, hogy milyen iszonyú kritériumoknak kell megfelelni, szóval a tudósok egyáltalán nincsenek könnyű helyzetben. De valahogy, amikor ilyen emberi értekezéseket olvasok a régmúltból, akkor az annyira üdítő és befogadható, és szívmelengető is. Bajza írása is elképesztően részletes és alapos, hatalmas tudás van mögötte, mégis nagyon olvasmányos. Azt érzem, hogy a mai világunk annyira végletes, hogy ez az irományokra is kihat. Egy tudományos munka gyakorlatilag olvashatatlan és érthetetlen egy halandó számára, annyi benne a hivatkozás és a formai előírás. Az ember maga pedig egyikbe sem fér bele. Cserébe megjelentek a másik oldalon a befogadható és olvasható személyes vélemények, melyek meg sokszor minden tudományos alapot és ismeretet mellőzően totálisan félrevezetőek. Ha valaki a kettő között próbál elhelyezkedni, az pedig hamar a senki földjén találja magát. Mert a tudománynak nem elég tudományos, a másik oldalnak meg épphogy túl tudományos az adott írás. A kérdés talán épp az, hol vagyunk mi, emberek a mai írásokban. És talán éppen ezért szeretem én ma azokat a könyveket olvasni, melyek az életről, a valóságról szólnak, valamely engem is érintő kérdést boncolgatnak, de látom benne az embert is, aki velem együtt ugyanúgy vívódik. Ugyanúgy kíváncsi, kutat, kételkedik, de ugyanakkor ember. Aztán majd jut valamire. Ahogy én is. 

Végigolvastam a teljes tanulmányt, nagyon érdekes volt. Igazán hálás vagyok a smokvicai kis kastélyromnak és Petar Kanavelić-nek, no meg, persze, Bajza Józsefnek az élményért. Ha van kedvetek, itt ti is elolvashatjátok.

Most zárszónak Bajza nyitó szavait másolom ide, mert szerintem nagyon jó látni, hogyan is vágtak bele közel 100 évvel ezelőtt egy akadémiai székfoglaló munka megírásába.

Forrás

Petar Kanavelić egyébként 1637 decemberében született és 82 évet élt. Köszönhető volt ez talán Korčula varázsának, de talán még inkább a smokvicai táj misztériumának is.

Tegnap egy kicsit mi is magunkba szívtunk ebből a misztériumból. És határozott tervem, hogy még sokszor megtesszük majd ezt együtt Dodóval.

Dodóval Priscapacon