Lélektúrák

Akárkivel beszélgetek, még a legnagyobb olasz rajongók között sem találtam eddig senkit, akinek felcsillant volna a szeme Olaszország Róma után a második legnagyobb, gazdasági erejét tekintve a legelső olasz városa, Milánó neve hallatán. Nem igazán olasz, túl nemzetközi, túl zsúfolt… Ilyesmi megjegyzések szoktak elhangozni. Értem én, hogy Milánó nem Róma, se nem Firenze, és valóban sok szempontból igen messze van a dél-olasz életérzést tökéletesen átadó Pugliától, de én mégis szeretem. Nekem megvan a maga varázsa. Milánó az Milánó. Első nap az iskolában :) Többször jártam már ebben az észak-olasz városban. 2024-ben két hetet töltöttem a Scuola Leonardo da Vinci nevű nyelviskola La Dolce Vita olasz kurzusán. S talán azért sikerült megszeretnem a várost, mert az olasz tanárunk, Luisa, aki nem mellesleg a délutáni programok idegenvezetője is volt, elképesztő lelkesedéssel mutatta meg nekünk a város titkait, és olyan helyekre is elkalauzolt bennünket, melyek ritkán szerepelnek a neten el...

  Mondják egyesek, hogy minden utazás egy zarándoklat. A Budapest és Korcula közötti utat nem tudom, hányszor tettem meg az elmúlt 15 évben. Sokszor. Az esetek többségében egyedül vezettem. Hosszú út, még ha csak Splitig autózom is. Ez 750km. Ha Plocéból kompozok, az még 100km extra vezetés az autópályán. Ha pedig kihagyom a spliti és a plocei kompot, és „körbeautózom” az új Peljesac-hídon, akkor majdnem megvan az ezer, mire Priscapacra érek. Akármelyik megoldás mellett döntök is, van idő bőven elmélkedni az élet nagy kérdésein. Vagy a sors – esetenként a horvát autópálya – nagyobb útlezárásain, elterelésein, dugóin. Az utazásban ugyanakkor vannak olyan pontok, melyek segítenek a haladásban. A közeledésben. Az átkapcsolásban. Szerintem ilyen autópálya-szakaszok az alagutak. Az ember kénytelen lassítani. Behajt egy sötét, szűk térbe. Megszűnik a környezet, a táj. Csak a sötét falak vannak, és a tudat, hogy az alagút végén ott a fény. És kijutunk egy új tájra. Horvátország autó...