Dobozdilemma

 

Számtalan kihívásunk kapcsolódik az ételtároló dobozokhoz. Betehetők-e a mikroba? No és a fagyasztóba? Mosogathatjuk-e őket mosogatógépben? BPA-mentesek-e? Távoznak-e belőlük mikroműanyagok, és ha igen, milyen hatást okoznak a természetben, az emberi szervezetben?

Egyes kérdésekre a tudomány is keresi még a választ. De a legrejtélyesebb kérdésre a mai napig nem született tudományos egyezség: ti. hogy hová tűnnek az ételhordó dobozok…

Mert hogy vándorolnak. Valójában egész évben, de ilyenkor a karácsonyi, ünnepi időszakban még aktívabban. Kocsonyát, beiglit, gyümölcskenyeret, mézes puszedliket, legfinomabb nemfinom kekszeket, malacsültet, Wellington bélszínt, halászlevet, lencsét és még ki tudja mi mindent szállítanak a család egyes tagjai között. A célt rendszerint tökéletesen elérik. Ezen a ponton azonban valahogy megelégednek a teljesítményükkel. Talán úgy gondolják, megcselekedték, amit megkövetelt tőlük az Univerzum, és már nincs több dolguk.

Mert hogy haza igen ritkán, vagy jelentős késéssel, vagy egyáltalán nem találnak. Egyesek közülük új otthont választanak. Vagy csak valahogy új otthonba kerülnek és ott várják tovább, hogy valami finomságot kaphassanak.

Az én személyes empirikus megfigyeléseim szerint akármerre is vándorolnak, a dobozmegmaradás törvénye nem működik. Vagy nem is létezik egyáltalán. Mert hiába veszünk időről időre újabb dobozkollekciót, valahogy a számuk az idő előrehaladtával folyamatosan csökken.

Ilyenkor érdeklődöm a családom más tagjainál, nem látták-e az – aktuálisan – zöld tetejű családtagjainkat. A válasz: nem. Sőt, ők sem találják a sajátjaikat. Sőt, rajtunk keresik azokat. De nálunk nincsenek.

Szóval azt tudom megállapítani, hogy a dobozoknak a családrengeteg erdejében történő vándorlása bár egy zárt rendszernek tekinthető, valahogy mégis csökken a számuk.

A kérdés tehát az, hová tűnnek a dobozok a családban?

A tudomány jelenleg – velem együtt – keresi a választ erre a kérdésre.

A minap ezt a sárga tetejű dobozt bámultam az ebédlőasztalunkon. Sosem láttam. Exférjem felesége adta oda, amikor náluk jártam egy kis utókarácsonyozásra. Egyúttal visszavittem nekik a szüleimtől az ő dobozkáikat. És ezt a sárgát kaptam „cserébe”. Mondván, hogy ez pedig a mienk. Az jutott eszembe, hogy ki a fenét érdekel, hol vannak a zöld tetejű dobozok, és kié ez a sárga tetejű. Mert ennél sokkal, de sokkal fontosabb, hogy ez az egész dobozdilemma valójában a legszebb és legjobb dilemmák egyike. Hogy miért? Mert a puszta léte azt jelzi, hogy az én családom nagy. Hogy a szüleim még velünk vannak. Hogy bár gyermekem apjával különváltak az útjaink és új párjaink vannak, ezzel nem új család lettünk, hanem egy nagyobb család.  

A fiam hoz az apjánál általa készített Wellington bélszínből kóstolót a férjemnek. Öcsém anyósa nekünk is süt beiglit és gyümölcskenyeret az ünnepek alkalmával. Ahogy kapunk zakuskát a férjem sógornőjétől. Az exférjem karácsonykor elmegy meglátogatni a szüleimet, és visz nekik a felesége által készített kocsonyából, mert tudja, hogy nagyon szeretik. Ahogy anyukám is minden alkalommal gondol rájuk, ha ő készít kocsonyát. Tőlünk is jut általam készített lecsóból vagy a férjem által készített sülthúskülönlegességből, akár a szüleimhez, akár a gyermekemhez és az apjához, ha épp egyedül vannak otthon. Egy kis legfinomabb nemfinom keksz, vagy disznóvágásból bőségesen jutó zsír és egyéb csemege a család más tagjaihoz.

Szóval nem csak azt jelzi a dobozdilemma, hogy az én családom nagy. Hanem azt is, hogy ez a nagy család valójában tényleg egy nagy családként működik.

Mert benne a dobozok vándorolnak. És én ezt szeretem.