Boldogságos tavaszi találkozás (Hárshegyi kalandok)

Ma van a Boldogság Napja. Épp ezért ennél a napnál nem is találhatnék jobbat, hogy elmeséljem nektek a legutóbbi boldogságos hárshegyi találkozásomat.

Bár futni még mindig nem tudok (tudjátok, amióta legutóbb a szlovák síterepen a talajmenti széllel balra előre tértem ki), az erdőt azért ugyanolyan gyakran látogatom. Holmi kis irgalmatlanul lassan gyógyuló ülőideg-sérülés nem tarthat vissza attól, hogy új sportok után nézzek. Oké, nem megy a futás. Nem baj. Akkor mást kell kitalálni. Nem, nem sakkozni kezdtem, ahogy több kedves ismerősöm, és immáron tinédzser korából kinőtt drága kicsi fiam javasolta. Legújabb boldogságom a gyorsgyaloglás.

Az egyik sétának induló alkalommal ugyanis valahogy bekattant, miért is ne gyorsítsak bele picit. Hogy is csinálják azok, akik versenyszerűen gyalogolnak? Igen-igen, az a fura csípőmozgásos sport. Amin magam is annyit mosolyogtam. Sosem értettem, vajon miért gyalogolnak, és miért nem futnak… Igazából ezt még most sem értem, de majd megkérdezem Heni barátnőm párját, ha legközelebb találkozunk. Ő olimpikon gyalogló volt. Mondjuk azt tudom, hogy ő 4 perces km-átlagokat gyalogol. Amit én valószínűleg, ha megszakadnék, akkor sem tudnék futni sem. No, de ezt most ne is ragozzuk. Mert épphogy kezdőként fogtam bele a csípőriszálós futásba. Szóval tök mindegy, hogy mennyi is az annyi. Az majd egy jóval későbbi kérdés lesz, gondoltam magamban. Egyelőre koncentráljunk csak a technikára. Meg a környező arcokra. Vajon most ők is azt gondolják, amit én gondolnék, ha mást látnék így gyalogolni? Á, leszarom! Nekem ez most kifejezetten tetszik! Baromi intenzíven átmozgat! Ki hitte volna! Nagyon jól esik! Így az hatodik km vége felé már azt is érzem, hogy hol lesz izomlázam: a fenekemben (hajrá, gluteus maximus, kerekedj csak!), és a hasizmokban. És az is fix, hogy a csípőm és a fascia thoracolumbalis, vagyis a széles ágyéki pólya is kellően átmozgatódik (így szépen, magyarosan). Szóval, szuper! Élvezem, hogy mozgok. Hogy tulajdonképpen mindenem mozog. Tök jó!

És ekkor szólt hozzám András. Egy padon üldögélt. De már messziről mosolygott, majd őszintén, szívből jövően ennyit mondott: „Ez igen! Micsoda lendület! Micsoda stílus!”

No, hát ilyen bókot soha egyetlen futásom közben nem kaptam az életem során. Mondjuk igencsak ritkán kelthetem a könnyed futó látványát. A gyorsét pedig még ritkábban. Annyira boldoggá tett, hogy megálltam beszélgetni vele. Legszívesebben azonnal a nyakába ugrottam volna. Elárulta, hogy 81 éves, és a világ legboldogabb emberének tartja magát. Két fontos dolgot kell ehhez szerinte betartani, ő mindig is ezt követte: Szeresd a Mindenhatót, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Amúgy erdész volt, és a természettel összhangban él. Ő nem a médiából, hanem a természetből tájékozódik, most épp nyílnak a keltikék. Kérdeztem, hogy megölelhetném-e. Mert annyira boldoggá tett a gondolataival. Ezen először iszonyatosan meglepődött, aztán meghatódott. Aztán megöleltük egymást. Majd jóízű nevetés közben közölte, hogy álmában nem gondolta volna, hogy egy ilyen fiatal és csinos nő megkéri, hadd ölelje őt meg. Azt mondta, hogy én visszatükröztem mindazt, amit ő mondott. És hosszú, boldog életet kíván nekem. Én is ugyanezt kívántam neki, majd elbúcsúztunk.

Keltikék a Hárshegyen

Bókok sokaságával feltankolva immáron suhantam hazáig. A talajmenti szélnek esélye nem volt engem balra térítenie, mivel jóval a talaj fölött lebegtem. Ilyen az, amikor az Univerzum küld egy angyalt a bizonytalankodó kezdő gyaloglónak megerősítésként, hogy lányom, jó úton jársz. És jó stílusban! Ne legyenek kételyeid!

Azért ránéztem az órámra a bő 8km végén, és 11 perc 4mp-es km-átlagot gyalogoltam. Úgy gondoltam, ez nem is rossz idő, főleg, hogy ezen a távon két meredek emelkedő és összesen 270m szintemelkedés van.

Azóta több kört gyalogoltam már. Volt, hogy több mint 11 km-t, legutóbb pedig a korábbi 8,5km-es körön 10perc 15mp-es km-átlagot mentem. Ekkor már kifejezetten az volt a cél, hogy végignyomjam ezt a kört, virágfotózás és egyéb elkalandozás nélkül. Puszta kíváncsiságból, hogy így néhány alkalom után hol is tart pontosan a teljesítményem. Hogy legyen mihez viszonyítani majd a jövőben.

Számtalan pozitív hatását fedeztem fel a gyaloglásnak: legelőször is tényleg mindent átmozgat. Ráadásul úgy, hogy nem terheli például a gerincet. Kifejezetten jó érzés a csípőmnek, derekamnak. Totál ellazítja a vállövet. Kiválóan formálja, erősíti a farizmokat, valamint a core izmokat és a hasizmot is, a lábakon túl. A pulzusom leginkább a zsírégető zónában van, ami szintén ideális. De ami a legjobb benne, hogy ha igazán átadja magát az ember neki, akkor olyan, mintha táncolna. Ha egy jó ritmusú zene megy éppen, akkor konkrétan táncfutok. Így neveztem el.

És még egy: végre megéreztem azt is, mire gondolhatott Cavallo Blanco, a Futni születtünk egyik főszereplője (a civil életből a tarahumarák közé, a mexikói erdőkbe költöző ultrafutó), amikor azt mondta, a futás legyen könnyű, súlytalan, puha és gyors. Ezekre ráadásul sorban kell figyelni; az utolsó, vagyis a gyors szerinte jön automatikusan, ha az első hármat sikerül megvalósítani. Hát eddig nekem futás közben ezt nem nagyon sikerült megéreznem. De most végre igen! Most kezdem érezni, milyen az, amikor tényleg súlytalan az ember. Amikor suhan a talajon. Bókcsokor után pedig fölötte.

Szóval az az igazság, hogy engem most kifejezetten boldoggá tesz ez a sport. Ha nem jön a sérülés, valószínűleg soha az életben eszembe sem jutott volna kipróbálni. Így viszont már most tele vagyok új élményekkel, lelkesítő bókokkal, és egy csomó új sporttapasztalattal. Ez szuper! Elhatároztam, hogy ha rendbe is jön a lábam, és tudok majd újra futni, akkor is színesíteni fogom az erdei aktivitásomat ezzel a táncfutással.

Arra is nagyon kíváncsi vagyok, vajon összefutok-e még Andrással valamikor… Ha így lesz, elmesélem, ígérem!

Boldogságos boldogság napját mindenkinek!

A boldogság napján

Utóirat

Pár napja rákerestem a gyaloglásra a YouTube-on. Aranyos ez a kisfilm, ha van kedvetek, nézzétek meg! Azon mosolyogtam a legjobban, hogy más kezdő is úgy érzi, hogy táncol... Nem vagyok tehát ezzel egyedül. Mondom én, hogy táncfutás! No, azért Dávid suhanását is érdemes megnézni a film végén :):):) Hiába, no, van hová fejlődni...