Ma hányan menekülnének meg a Titanicról?

 „ – Kapaszkodj, öregem valamibe! Ha még valaki felmászik, mind elsüllyedünk! – kiáltottak a csónak tetejéről.

– Rendben van, fiúk, nyugalom – szólt hozzájuk egy úszó, amikor rákiáltottak, hogy ne másszon fel. És még visszaszólt, miközben elúszott: – Sok szerencsét, Isten áldjon benneteket!”

A fenti idézet Walter Lord A Titanic pusztulása (A night to remember) című könyvéből való. A pilismaróti Dr. Lengyel Árpád emlékhely és a húsvét hétvégi bringás élménybeszámolóm éppen mai befejezése kapcsán ezt a könyvet ismét leemeltem a polcról, és újraolvastam a híres óceánjáró süllyedését követő 4 óra beszámolóját.

Walter Lord: A Titanic pusztulása

A Titanicon, mely éppen ma 111 éve, 1912. április 14-én süllyedt el, 2207 fő utazott összesen, az utasokat és a teljes legénységet is beleértve. A mentőcsónakokban 1178 embernek volt hely. 705 ember menekült meg (315 férfi, 336 nő és 54 gyerek), és 1502 maradt ott a hullámsírban (1347 férfi, 103 nő és 54 gyerek).

Azon gondolkoztam, ma 2207 emberből vajon hányan menekülnén(e)k meg a Titanicról… Sikerülne-e 705 embernél többnek túlélnie? Vagy közel sem lennénk ennyien?

A Titanicon is emberek utaztak. A mentőcsónakokban is emberek ültek. Ők sem voltak tökéletesek. A könyv elképesztően izgalmasan írja le a történéseket. Nemcsak a cselekmény szempontjából, hanem az emberi kérdések, vívódások bemutatása által is. Megismerhetjük azt is, milyen párbeszédek zajlottak az egyes csónakokban, ki min aggódott éppen, hogyan születtek döntések…

A 18 csónakból egyedül a 14-es csónak ment vissza menteni. Egy másik csónakkal együtt, amely nem fordult ugyan vissza, de út közben mentett, összesen 13 embert mentettek ki a vízbe kerültek közül. A víz -2,2°C volt.

Akkor is kihívást jelentett a férfi-nő mivolt, a nemzetiség, a bőrszín, sőt, akkor deklaráltan még az első-másod-harmadosztály kérdése, vagy a sajtó kommunikációja is. Ki volt bátrabb, ki kevésbé… Ki legyen a csónak kapitánya… Kinek mi a feladata, mire hajlandó a csónakban. Hogy a 8. csónakban Rothes grófnő vajon miért is lett kormányos… A csónak parancsnoka először ugyanis így nyilatkozott: „A vezetésemre bízott csónakban volt egy igazán remek asszony… Amikor láttam, hogyan viselkedik, milyen nyugodt, határozott hangon beszél a többiekhez, mindjárt tudtam, hogy ő az igazi férfi köztünk.” Később, hivatalos tanúként már egy kicsit másként adta elő a helyzetet: „ A grófnő annyit beszélt, hogy odaültettem a kormányrúdhoz.”

De megismerhetjük a könyvből a pékmester történetét is, aki egyetlen percig sem esett pánikba. Először kenyeret vitetett fel a fedélzetre a pékeivel, majd azon fáradozott – kissé határozott módszerekkel – hogy a vonakodó nők beüljenek a csónakokba. Mert akkor az volt az irányadó etikett, hogy először a nők és a gyermekek, majd az első osztály utasai… A pékmester a 10-es csónakba volt beosztva hivatalosan, de úgy látta, van ott elég férfi, így inkább kiszállt, hogy a süllyedő hajón segíthessen: székeket dobált a vízbe, mondván, hátha ezzel is segít majd a vízbe kerülő embereken. Közben pedig időnként magázott vett egy kis szíverősítőt. Na, ő 4 órát úszott a jéghideg vízben, és túlélte.

Számtalan emberi helyzet, döntés, jellem, gondolat bemutatásra kerül a könyvben, rendkívül olvasmányos leírással. Aprócska könyvecske, és alig 160 oldal. Annyi vita van ma a kötelező olvasmányokról. Hát, íme, egy javaslat! A Titanic története mindenki számára ismert. De a körülmények, a részletek, az emberek, a helyzetek sokkal többet adnak vissza Walter Lord leírásában. Talán MA még többet.

Akkor nagyon sok minden megváltozott a tragédia után, és nem csak hajózásbiztonsági szempontból: „Soha többé nem volt ilyen előnyös helyzete az első osztálynak. Mi több, az igazság az, hogy szinte azonnal a másik irányban lengett ki az inga. Ismay napokon belül pellengérre került; egy év sem telt el és az egyik híres megmenekült nőutas azért vált el a férjétől, mert a férfi – életben maradt.”  - fogalmaz Walter Lord. Mr. Ismay volt a White Star hajógyár képviselője, aki – ahogy az Oscar-díjas filmben is láthattuk, gyávaságból ült be a nők közé a csónakba. És még ezt is írja: „Soha többé nem foglalkoztatta ilyen mértékben az embereket a vagyon. Az is igaz, hogy soha többé nem volt a gazdagság és a pazarlás ilyen hivalkodó.”

Eltelt azóta pontosan 111 év. Elég sok minden történt közben. Ma pedig itt vagyunk a mi saját kihívásainkkal. Vajon ma mennyire hivalkodó a pazarlás és a gazdagság? Vajon mennyire vagyunk segítőkészek, udvariasak, türelmesek és toleránsak egymással? Vajon ma hányan fogadnák el, hogy a jéghideg vízben kell úszniuk, csak azért, mert már nem férünk fel a csónakra? 

Vajon ma hányan menekülnénk meg a Titanicról?