400 - A kezdetek

Ismét Korculán. Tegnap este érkeztem. Vezettem 970km-t, kompoztam 15 percet. A tizenharmadik nyár, amit – legalább részben – itt töltök. Dodóval. Mert ő minden évben júniustól októberig itt dolgozik. Búvároktató.

Úton Korculára

Igen, én is búvárkodom. Az első naplózott merülésem 2006. július 29-én volt Krk szigetén, a Sv. Marak nevű merülőhelyen. Az utolsó, a 399. pedig 2018. augusztus 12-én. Itt, Korculán, a Priscapac Búvárbázison.

Négy év kimaradt. Valahogy így alakult. Egyszerűen nem volt kedvem merülni. Idén viszont hoztam magammal búvárfelszerelést. Ki tudja, hátha valamikor sor kerül majd arra a bűvös 400-asra.

Addig viszont megosztok veletek néhány emlékezetes búvárélményt az életemből. Szóval ez a 400 című sorozat most olyan búvárkodós, a 400-adikra készülődős, nosztalgiázós lesz.

Kezdjük is mindjárt a kezdetekkel. Hogyan is indult a búvárszerelem.

2006 nyarán egy nagyobb búvárcsapattal érkeztem Krk szigetére. A motivációm ekkor egyáltalán nem az volt, hogy megtanuljak búvárkodni. Koránt sem a tanulásvágy vezérelt, és még csak nem is a búvárkodás iránti kíváncsiság. De nem ám! Hanem konkrétan egy kék szempár, amely egy szakmai találkozón rám nézett, s mint később kiderült, egy búvárfiú tartozott hozzá. Aki rábeszélt (nem volt nehéz), hogy tartsak velük egy krki búvártúrára. Szóval, beadtam a derekam. Bár jeleztem, hogy én búvárkodni nem fogok, s ezen szándékomat megerősítvén a biciklimet pakoltam fel a kocsi tetejére. Remek bringatúrákat tettem a szigeten, és időnként magamban csóváltam a fejem, milyen hülyeség azért a rövid merülésért annyit cipekedni, készülődni, öltözködni (mindezt ráadásul kétszer, merülés előtt és után). Természetesen, ahogy az lenni szokott, azért csak rábeszéltek, hogy ha már ott vagyok, nem tehetem meg, hogy nem próbálom ki a merülést, így két kezemet két búvár fogta, és levittek pár méterre. De még ekkor sem éreztem úgy, hogy irány a búvártanfolyam: erre Kata barátnőm beszélt rá, amikor már ő is velünk tartott egy következő búvártúrára. Ő nálam sokkal határozottabban búvár akart lenni, úgyhogy végül csak ott ültünk újra az iskolapadban. Aztán valahogy úgy alakult – már nem is emlékszem, hogy történhetett -, hogy a búvárkodásba (is) beleszerettem. Nagyszerű, kalandos évek voltak, és jó lesz a fényképek és a búvárnaplóm segítségével felidézni azokat az őrült kalandokat, amikben részünk volt akkoriban.

Valójában Dodót is a búvárkodásnak köszönhetem. Sokan azt gondolják, hogy ő tanított búvárkodni, de a történetünk ennél sokkal színesebb: konkrétan egy biciklis fotóm keltette fel az érdeklődését. Az úgy történt ugyanis, hogy 2010-ben a krki búvárbázist én képviseltem egy búvárkonferencián, melyet Dodóék a Magyar Búvár Szakszövetség nevében szerveztek. Ezt a megbízatást, ti. hogy bemutassam a krki búvárbázist egy konferencián, persze, hosszú hetekig tartó győzködés előzte meg, mert baromira nem akartam elvállalni ezt a feladatot, mondván, adok én elő eleget a saját munkám kapcsán, menjen valaki nálam búvárabb búvár a búvárkonferenciára. De nem hagyták, hogy kimeneküljek a kihívásból, így végül csak ott voltam a Nagy Búvárok között. És a történetemet, ahogy valójában indult, egy bringás fotóval kezdtem.

Hogy mi ebből a tanulság? Hát az, hogy ha bármikor, bármilyen okból arra adjátok a fejeteket, hogy valami újat tanultok, legyen az akár sport, szakma, hivatás, kitartotok a céljaitok mellett, akkor bizony elég nagy a kockázata annak, hogy az életetek a feje tetejére áll: számtalan élmény, nevetés, és bizony néha könnyek is várnak rátok! És ezért örökre hálásak lesztek mindenkinek: tanároknak, barátoknak és barátnőknek, elmúló, barátsággá szelídülő vagy megmaradó szerelmeknek. Mindenkinek, akivel az úton találkoztok, rövidebb-hosszabb ideig együtt vándoroltok. Vagy búvárkodtok. Szóval, csak azt a bizonyos első lépést kell megtenni!