Ha egy fénykép mesélni tudna... (Bringa-lélektúrák)

Lélektúrázni nemcsak túrázás vagy futás közben lehet. A bringázás is kiválóan alkalmas erre. S én talán ezen a területen rendelkezem a legszínesebb kalandokkal.

Nagykovácsi maraton, 2006

Itt van például ez a fénykép, amely a felnőttkori szerelmi életem minden fontos „kikötőjét” magában rejti 😊 2006-ban készült a Nagykovácsiban rendezett mountainbike-versenyen. Bár már ebben a pillanatban is elég saras voltam, de még mosolyogtam. A mosolyom azonban nem tartott ki a verseny végéig. Életem legdurvább mountainbike-versenye volt. Olyan saras volt az erdő, hogy a táv felétől nemhogy tekerni nem tudtam, de tolni sem a bringát, úgy megteltek a kerekek sárral. Az elképesztően nehézzé vált biciklit cipeltem a sárban csúszkálva már nem is tudom, hány kilométeren keresztül, azon gondolkodva, hogy mi a fenét keresek én itt… Éppen elváltan, egy hároméves kisfiú anyukájaként. A magammal vitt csoki- és egyéb energiabombákból már rég kifogytam, mert amíg mosolyogtam, simán elosztogattam őket másoknak, akiknek szükségük volt rá épp akkor. Amikor meg én ücsörögtem az út szélén a sárban, örültem, hogy pár korty víz még volt a kulacsomban. Akkor tanította meg nekem az Univerzum, hogy amit én adok másoknak, azt kapom vissza. A mai napig előttem van ez a lecke, amely egy kedves bringás srác közvetítésével érkezett meg hozzám. Tényleg ott ücsörögtem a sárban, amikor a srác lelassított mellettem és megkérdezte: Kérsz egy csokit? Azzal átnyújtott nekem egyet, majd tovaszáguldott. Ennyi. Vettem a tanítást. Nagyon is. Azóta is figyelek rá életem minden napján.

De most benneteket szerintem ennél sokkal jobban érdekel, hogyan is áll össze ez a bringás szerelmi puzzle, ugye?

Nos… Ezt a piros Trek 4500-as bringát 2003-ban karácsonyra kaptam. Ez volt Beni fiam első karácsonya (ő akkor 9 hónapos volt), és az apukája, vagyis az exférjem vette nekem a bringát.

2004-től rengeteget bringáztam. És általában a gyerekülésben vittem magammal Benit is. Simán ráadtam a bukót, beültettem az ülésbe, aztán elindultam vele Hidegkútról át a Hárshegyen, fel a János-hegyre, a Normafához. Az erdőn át. Időnként elaludt. Ezt onnan tudtam, hogy fékezésnél koppant a bukósisakja a hátamon. Időnként pedig elestünk. Mert sziklás volt az út, én pedig ragaszkodtam kezdőként az spd-s cipőhöz, ami meg nem mindig oldott ki megállásnál. Szóval abban, hogy ez a gyerek most 19 éves korára elképesztően rugalmas és alkalmazkodó, és gyakorlatilag bármilyen helyzetben megtalálja magát, valószínűleg ez a korai kiképzés is nagyban hozzájárult.

Bringás versenyekre akkor kezdtem el járni, amikor Beni apukájával szétváltak útjaink. Hirtelen sok szabadidőm lett, és jó ötletnek tűntek ezek a versenyek. Például a Mátra-maratonon a sípályán feltekerni bemelegítésként. Meg a Hármashatár-hegy szikláin egyensúlyozni, miközben a profik ordítják mögötted, hogy pálya, és te örülsz, ha időben félre tudod rántani a bringát a bokrok közé beesve. Vagy a Balaton-maratonon derékig érő folyón átkelni a bringával, azon aggódva, hogy a zsebedben a kocsikulcs és a telefon hogy fogja ezt túlélni (nem volt gond, mire átértem, leszakadt az ég, így felülről is pont ugyanolyan vizes lettem). No, és Nagykovácsiban végigcipelni féltávon a bringát a sárban…

De aznap a Nagykovácsi-sártengerben kárpótolt a tudat, hogy a verseny után randim lesz. Első randi egy búvársráccal. Aki végül rábeszélt, hogy tartsak velük Krk szigetére egy búvártúrára. Mondtam, hogy oké, de én a bringámat viszem, búvárkodásról hallani sem akartam. Aztán, ahogy az lenni szokott, csak elmerültem a habokban… A búvárfiú-szerelem nem tartott túl sokáig, de jött helyette a búvárszerelem (és vele további búvárfiú-szerelmek is 😉).

Aztán eljött 2010 ősze, amikor is búváriskoláim vezetője kitalálta, hogy a decemberi budapesti búvárkonferencián én lennék a megfelelő személy arra, hogy a krki búvárbázist bemutassam. Itt jött pár hónap alkudozás: de nem én vagyok az – de neked kell menned – de én nem megyek – de szerintem te jól megoldod ezt – de nem gondolom, hogy nekem kéne megoldanom – de én azt gondolom, hogy neked kellene menned … Valahogy így nézett ki az a pár hónap, amelynek végén beadtam a derekam, és elmentem a konferenciára. 2004. december 4-ét mutatott a naptár.

Ez volt az a nap, amikor az én Dodóm elkérte a pendrive-omat, és meglátta a Trek-bringás fotómat. Ezt a fotót rólam. Mert hogy úgy terveztem az előadást, hogy a saját történetemet meséltem el, amely, ugye, most már ti is tudjátok, bringázással indult.

Aztán gyorsan kiderült, hogy Dodónak is egy Trekje van, és ő is nagy bringás. Vagyis pontosabban ő nagy bringás. Sőt, imád bringát szerelgetni, és gyakran járt be korábban abba a bringaboltba is besegíteni, ahol exem a bringámat vásárolta. Talán még össze is futottak… Ki tudja… Az Univerzum szépen összerakta ezt a puzzle-t, nem? 

Szóval, innen indultak az én Dodómmal közös bringa-lélektúráink…