Lélektúrák

Ez egy különleges nyár volt. Valójában a COVID óta gondolkoztam azon, milyen jó lenne egy kicsit elvonulni Olaszországba. Megmagyarázhatatlan ez az olasz-vágy bennem. Talán nem a racionális magyarázatok zsákjában kell kutakodni a válaszért. Ahogy arra a kérdésre sem ott találom a választ, miért néznek engem a világ minden pontján olasznak. Mindenesetre ezt sosem bántam. Az amúgy is vigyorgó ábrázatom csak még vidámabbá változik ilyenkor. De egy másik vágy is munkált bennem már egy ideje: egy írótábor vágya. Ezt, bevallom, kissé furcsán néztem magamban, mintha kívülről szemlélném a bennem dolgozó erőket. Nem értettem, honnan jöttek, miért törtek most a felszínre. Todi Két éve találkoztam az interneten a Péterfy Akadémia írókurzusaival. Google atyánk, persze, közel sem véletlenül mutatta be nekem Évát és Gergelyt. A megmosolyogtató történet egy bajai vetélkedővel indult… Egy kétnapos szakmai rendezvényen vettem részt 2021 szeptemberében. Az első nap estéjén egy vetélkedőt tartottak...

Jaj, látom már, egy kicsit túl rémisztőre sikerült ez a mélységi mámoros írásom . Pedig közel sem az elrettentés volt vele a célom. Tényleg úgy gondolom, hogy bőven vannak olyan tevékenységeink, melyek legalább annyira veszélyesek, mint a búvárkodás. Ha az autóvezetésre vagy a síelésre gondolunk, akkor ráadásul még a körülöttünk száguldozó társaink is veszélyforrást jelentenek. Engem például síelés közben hátulról gázolt el egy snowboardos pár éve ; el is vesztettem az eszméletemet. Ami pedig a narkózishatást illeti, nos, ehhez sem kell a mélybe merülni: sokan légköri nyomáson is képesek igencsak bódult állapotba kerülni. A sors iróniája, hogy sokan, köztük Dodó is, évek óta egy olyan merüléssel kapcsolatban kérdezgetik, hogy mit szívtunk, amely egy 33 perces, 6 méteres maximum mélységgel dokumentált merülés volt. Ráadásul egy akkor még 13 éves kislánnyal merültem kettesben. Sokan emlegetik azóta is itt Korculán. Mondhatjuk, hogy legendássá vált ez a merülés. Mi él a Földközi-tengerb...

A búvárkodással kapcsolatban sokat hallani a mélységi mámor kifejezést. Búvárkodás közben Hogy én átéltem-e ezt valaha? Igen, persze. És közel sem mindig esett jól. Vagyis egyáltalán nem biztos, hogy ténylegesen mámoros állapotba hoz a hivatalosabb elnevezéssel nitrogénnarkózisként ismert élmény. Talán nincs még egy olyan, a búvárkodással kapcsolatban a köznyelvben elterjedt fogalom, mely annyira félrevezető lenne, mint ez. Miről is van szó? Álljunk meg egy pillanatra. Fújjuk ki teljesen a tüdőnkből a levegőt, majd vegyünk egy nagy, mély lélegzetet. Figyeljük meg, ahogy a hasunk, majd a mellkasunk emelkedik, a tüdőnk megtelik levegővel. Majd szépen, lassan ismét fújjuk ki. Teljesen. Ismételjük meg még néhányszor, figyelve a levegő útját, a testünk mozgásait. A légzés érzetét. Készen vagyunk? Szuper! Hányszor tesszük ezt meg naponta? Hányszor jut eszünkbe, hogy a légzésünket figyeljük? Természetes, hogy lélegzünk. Annyira, hogy a legtöbben bele sem gondolunk abba, mekkora jelent...

B úvárként azért merészkedünk a tenger mélye felé, hogy csodákat lássunk. Olyan dolgokat, melyeket nem láthatunk a szárazföldön. Például különleges tengeri élőlényeket, izgalmas geológiai formációkat. De talán a kíváncsiság mellett sokunknál van még egy fontos motiváció: hogy elmerüljünk a csend és béke birodalmában, ahol csak a lélegzetvétel lassú, ütemes hangjait halljuk, ahogy a légzőautomatából a fülünkbe érnek a hanghullámok. Ahol egy dolog biztosan nincs: rohanás. Lassúak a mozdulatok, az uszonycsapások. Lassú a süllyedés és az emelkedés. Lassú az úszás is. Az ember tényleg teljesen kikapcsol a felszíni világból, hirtelen mindenről megfeledkezik, ami amúgy a merülés előtt foglalkoztatta, és majd újra fogja, ha véget ér a varázslat. A lebegés súlytalan élménye mintha egyéb, a vállunkat nyomó súlyainktól is megszabadítana egy időre. Legalább a merülés idejére. Hát ez én lennék, talpig búvárban :) Számomra, az igencsak izgága és aktív búvárpalánta számára talán ez volt a merülésbe...