400 - Hidramámor

Jaj, látom már, egy kicsit túl rémisztőre sikerült ez a mélységi mámoros írásom. Pedig közel sem az elrettentés volt vele a célom. Tényleg úgy gondolom, hogy bőven vannak olyan tevékenységeink, melyek legalább annyira veszélyesek, mint a búvárkodás. Ha az autóvezetésre vagy a síelésre gondolunk, akkor ráadásul még a körülöttünk száguldozó társaink is veszélyforrást jelentenek. Engem például síelés közben hátulról gázolt el egy snowboardos pár éve; el is vesztettem az eszméletemet. Ami pedig a narkózishatást illeti, nos, ehhez sem kell a mélybe merülni: sokan légköri nyomáson is képesek igencsak bódult állapotba kerülni.

A sors iróniája, hogy sokan, köztük Dodó is, évek óta egy olyan merüléssel kapcsolatban kérdezgetik, hogy mit szívtunk, amely egy 33 perces, 6 méteres maximum mélységgel dokumentált merülés volt. Ráadásul egy akkor még 13 éves kislánnyal merültem kettesben. Sokan emlegetik azóta is itt Korculán. Mondhatjuk, hogy legendássá vált ez a merülés.

Mi él a Földközi-tengerben?

2015. augusztus 8-án este éjszakai merüléshez készülődtünk. Egy nagyobb csapatból végül csak a ma már felnőtt és búvároktató, akkor 13 éves Danicával ketten maradtunk. A terv az volt, hogy a keleti part mentén nézelődünk kicsit.

Aktív búváréveimben mindig nagyon szerettem az éjszakai merüléseket. Még nagyobb béke és csend van ilyenkor a tengerben. De lehet, hogy csak a sötétség miatt érzékeltem így. Mert sok élőlény épp ilyenkor bújik elő a nappali rejtekhelyéről, és kezd vadászatba. Például a polipok. Valójában teljesen más arcát mutatja az éjjeli tenger: a nap közben rejtőzködő állatok benépesítik a tengerfenéket. A nappal nyüzsgő halak pedig mint egy-egy kimerevített pillanatkép, egyhelyben állnak a vízben. Alszanak. Illetve aludnának, ha nem világítanánk a búvárlámpákkal a szemükbe. Mert az éjszakai merülések kötelező és igencsak szükséges kelléke a búvárlámpa. A sötétben még egymásnak is ennek segítségével jelzünk.

Éjszaka a tengerbe merészkedni talán félelmetesnek tűnhet. De érdekes módon én sosem féltem. Ilyenkor jellemzően sokkal kisebb mélységbe merülünk: maximum 5-10 méter mélyre. Igazából tényleg nincs is értelme mélyebbre menni: a kis öblök, sekély partok élővilága bőven ad felfedezni valót a sötétben. Ráadásul ilyenkor szép, nyugodt is a víz. Mert ha esetleg mégsem, akkor aznap nem tervezünk éjszakai merülést.

Már visszafelé úsztunk a part mentén, amikor kb. 3-4 méteren egy szikla mögött egy nagyon különös élőlényt pillantottunk meg. Olyan volt, mint egy rózsaszín, szivacsos pálmafa, csillogó gyöngyökkel az ágain. Azóta sem jöttünk rá, pontosan mi volt az. De mindketten láttuk, és mindketten, egymástól teljesen függetlenül ugyanúgy írtuk le a merülés után. Másnap kb. egy órát úszkáltam a vízben, keresve a rózsaszín pálmafát. Nem találtam meg.

Sajnos nem volt nálam fényképezőgép azon az éjszakai merülésen. Mert azóta sem hisz nekünk senki itt a búvárbázison. Dodóék mindig azzal viccelődnek, hogy valamit biztosan szívtunk merülés előtt. Persze. Biztosan. Mi Danicával tudjuk, hogy csak irigyek. Mert ők nem láthatták. A mi hidránkat. Így neveztük el a titokzatos élőlényt. Azóta is mindketten határozottan emlékszünk rá. És azóta sem látott itt senki hasonlót.

Erre mondják, hogy egyszeri és megismételhetetlen alkalom. Nem igaz? 😊

Valami ilyesmi volt, csak sokkal szebb, és rózsaszínes-lilás. Gyöngyökkel :)

Vagy talán ez? Hmm...