Írótáborba mentem - Második rész: Todi

Vasárnap késő délutánra mindenki befutott az írótábor helyszínéül választott, rendkívül barátságos és hangulatos hotelbe. Ki repülővel, ki vonattal, ki autóval érkezett. Ki pedig motorral. Értünk, négyünkért, akik ugyanazon repülővel érkeztünk Rómába, Gergely jött autóval a Ciampino reptérre, szóval nagyon jó dolgunk volt. Útközben meghívott minket egy kávéra, és mivel kíváncsian szemléltem egy furcsa, fekete sütit a pultban, azonnal ezt is megrendelte nekem. Nagyon finom volt!

A hotelbe érve, mivel még nem tudtuk átvenni a szobákat, Gergely felajánlotta, hogy felvisz bennünket az óváros legjobb pizzeriájába egy ebédre. Itt Évuval találkoztunk, vele ebédeltünk. A vendégei voltunk.

Todiban

Miután beköltöztem a szobámba, sétáltam egy kicsit a szálloda kertjében. Itt ismerkedem meg Beatrix-szal, aki szintén először érkezett az írótáborba. Nagyon jót beszélgettünk, majd felfedeztük, hogy a teraszon már javában zajlik az élet. Csatlakoztunk a többiekhez.

Én úgy csöppentem ebbe a közösségbe, hogy senkit nem ismertem. De mivel idén már harmadik alkalommal került megrendezésre ez a nyári tábor, a résztvevők nagy része egy összeszokott csapatot alkotott. Az első pillanatban érezhető volt, mennyi közös élmény és érzelem fűzi össze őket. De legalább ilyen szeretettel és nyitottsággal fogadtak minket, első alkalommal csatlakozókat is.

Figyeltem a többieket, és egy kicsit magamat is. Aki már jól ismer, általában nyitott, társasági embernek tart engem. Talán ez igaz is. De ez sosem jön egyik percről a másikra nálam. Valahogy kell idő a feloldódásra, az integrálódásra. A Todi írótábor egy merőben új élmény volt számomra. De, mint tudjuk, az ember akkor jut közelebb önmagához, ha időnként kilép a komfortzónájából, ha tesztelgeti magát új élmények tengerében, új érzések erdejében. És ez a hét a Péterfy Akadémia írói kurzusán igencsak elmerültetett engem ebben a tengerben, és a sűrűjébe kalauzolt ennek az erdőnek.

A heti programot vendéglátóink a következőképpen tervezték: hétfőn délelőtt egy közös városnézéssel indítottunk. Todi városkája egy elbűvölő kis ékszerdoboz Umbria régiójában, Perugia megyében. A dombtetőre épült reneszánsz, városfallal körülvett óvárosba pillanatok alatt beleszeret az ember. Egy jó kis séta keretében bejártuk a zegzugos utcácskákat. Közben Gergely mesélt a város történelméről, híres épületeiről, és Jacopone da Todiról, a költőről is, aki itt született a XIII. században.

Gergely lelkesen mesél

Séta Todiban

Zeg-zugos utcácskák

Még egy kis Todi

A Todi-sétát követően hétfőn délután vágtunk bele a szakmai kihívásokba. Ennek fő gerincét a novelláink felolvasása és közös elemzése adta. Minden este megkaptuk, kiknek a művei kerülnek sorra következő napon, így ezeket időben el tudtuk olvasni. De mindenkinek fel is kellett olvasni a saját novelláját a közönség előtt. Évu és Gergely az irományokat előzetesen kék és piros jelölésekkel látta el, és a novellák ezen színes verzióját Gergely a felolvasáskor ki is vetítette: a kék szín a különösen jó részeket jelezte, a piros pedig azokat, melyek újragondolását, esetleges átfogalmazását (kibővítését, szűkítését) javasolták.

Az írói teljesítményünk elemzése mellett vendégek is érkeztek hozzánk, akik szakmai gondolatokkal, tanácsokkal láttak el minket. Így találkozhattunk Nagy M. Bodizsárral, Szegő Jánossal, Nyáry Krisztiánnal és Rácz Zsuzsával, aki tapasztalai megosztásán túl egy izgalmas írói feladat elé is állított minket: hogyan lehet a valóságot fikcióként megírni. Mert, csak hogy a tábor alaptémáját se felejtsem el megemlíteni, ez épp a fikció és valóság, mint írói eszközök használata volt.

Szóval nagyon gazdag program elé néztünk, és mindezt még egy feladat fűszerezte: első este sorsolással csapatokba osztottak bennünket, és kaptunk egy képet. Minden csoport ugyanazt. A feladat az volt, hogy a péntek esti záró rendezvényre készítsünk egy rövid színdarabot a képről, és ezt adjuk is elő.

Mintha eddig nem izgultam volna a szereplés miatt... Nem elég, hogy írói-érzelmi határaim feszegetésére készülök, még színészként is debütálnom kell? Jesszus! Ez már nagyon túl van azokon a bizonyos határaimon. Még a határról nézelődve kifelé a látótávolságon is túl. De nincs mese, itt vagyok, én találtam ki, én vállaltam mindezt. Haladni, úszni kell az árral.

Az az igazság, hogy már akkor, ott Todiban elterveztem, hogy majd írok az élményeimről, tapasztalataimról, melyeket ezen a héten megélek. Ennek talán a legkézenfekvőbb módja, ha az ember azonnal tollat ragad, és még felpörögve, az átélt események és hatások frissességével papírra is veti a gondolatait. De nekem ez nem ment. Ennyi idő kellett hozzá, hogy a gondolatok, mondatok összeálljanak.

Nagyszerű novellákat, műveket, műrészleteket hallottam a többiektől. Mindig azt tartottam a legjobbnak, amelyet épp felolvasott az írója. Ezen egy idő után elkezdtem mosolyogni magamban, egyúttal kíváncsi lettem, vajon, ha a végére érünk a felolvasásoknak, melyik fog legjobban tetszeni. De ezt a mai napig sem tudom megmondani. Azért, mert mindegyik teljesen más volt. Mindet nagyszerűnek gondoltam a maga nemében. Nem volt két egyforma stílus, hangulat. Ami viszont a művek egyediségén és nagyszerűségén túl még hatalmas tapasztalás volt számomra, az a mögöttük rejtőző emberek személye volt. Nem mondom, hogy mindenkit megismertem a hét során. De sokakkal beszélgettem, és sokaktól megkaptam a bizalmat arra, hogy a lényük mögött egy picit a lelküket is megláthassam. Megdöbbentő élmény volt a számomra, hogy mindezt milyen természetességgel mutatták felém. Szerintem ritka az olyan közösség, amelyben az emberek ennyire természetesen önmaguk tudnak lenni. Az íródiák-társaim mellett Évut és Gergelyt is beleértve. Mindez, persze, az írásokon, novellákon is nagyon átjött. Önazonosak voltak. Ott volt a szöveg mögött az író.

Nekem ez egy kicsit szokatlan volt az elején. Talán túlzottan sokat mozgolódtam olyan társaságokban (főleg üzleti, munkakörökben), amelyekben kevésbé volt jellemző vagy inkább megengedett ez a fajta érzelmi önazonosság, kitárulkozás. A családomból sem ezt hoztam magammal. Talán ezért lepett meg engem is és a környezetemben élőket is mindaz, amit a blogbejegyzéseim az elmúlt néhány évben kihoztak belőlem. Az írás nekem nagyon sokat segített az önismeretben, sokat adott. De sok mindent át is rendezett. Bennem, és körülöttem is.

No, de térjünk vissza a Todi-suliba. Az én novellám a hét második felében került sorra. Iszonyúan izgultam, mert még sosem olvastam fel irományomat egy szakmai közösség előtt. És izgultam azért is, mert egy kicsit szokatlan formát választottam a kezdésre: egy párbeszéddel indult a novellám. Vajon Évu és Gergely pirossal vagy kékkel jelölte ezt a részt? Vagy nem jelölték meg? Mi lesz, ha piros? Hogy fogom úgy felolvasni, hogy már az első mondatok átdolgozásra ítéltetnek? Ilyen gondolatokkal vártam a megmérettetésemet.

Amikor Gergely kivetítette a novellámat, mely a Dodó csak egy van címet viselte, mosolyra húzódott a szám, és talán még sosem örültem a kék színnek ennyire. Mindez némi lelkierőt adott a felolvasási feladathoz is.

Lajos lesifotósként megörökítette a felolvasást, és nagyon hálás vagyok neki ezért a fotóért.

 A Dodó csak egy van felolvasása közben

Szerintem egész jól sikerült a szereplésem. Jól éreztem magam benne. És ami ezután következett, az a mai napig melengeti a szívemet, lelkemet. Annyi szeretettel teli elismerést, jótanácsot, megerősítést, építő kritikát kaptam a társaimtól, Évutól és Gergelytől, hogy álmomban sem gondoltam volna erre. Néhányan még tovább is szőtték a cselekmény mögött megbújó analógiákat és játékosságot (ti. a Dodó és dodó párhuzamokat). Így lett Rodriguez a volt a férjem, és Reunion pedig egyfajta újratalálkozás lehetőségének felsejlése, a szoliter pedig Dodó, aki épp egyedül van Korculán. Bevallom, ezek a gondolatok nekem eszembe sem jutottak, amikor írtam a novellát. De megható volt az, hogy a soraim ilyen utakra is elvitték a társaimat. Jó példája ez annak, hogy a valóság és a fikció közel sem olyan egyértelmű kérdések, mint azt gondolnánk. 

Mi a valóság? Mi a fikció? Hogy tudnánk ezt eldönteni, mikor még az sem biztos, milyen volt a dodó színe? 😉

A legnagyobb szakmai kihívásom ebben a novellában is megmutatkozott: hogyan lehet tudományos ismeretterjesztést csomagolni szórakoztató irodalomba? Egyáltalán irodalomnak lehet-e nevezni ezt a műfajt? Vagy inkább publicisztika? Vagy csak simán tudományos ismeretterjesztés? Egyszer egy külföldi cikkben olvastam az „edutainment” kifejezést. Úgy gondolom, hogy ez fedi le legjobban azt a célt, amelyet magam elé tűztem. Egyáltalán nem bánom, ha ez nem fér bele az irodalom kategóriába, nem is akarom mindenáron beleszuszakolni. Sokkal inkább célom az, hogy olyan tudományos ismereteket, melyeket a tudomány maga sokszor érthetetlen vagy nehezen érthető nyelven és formában fogalmaz meg, egy kicsit könnyedebb, szórakoztatóbb, befogadhatóbb stílusban tudjam az erre nyitott közönségem elé tárni. Egy kicsit magamon is átszűrve.  

Nagyon örültem, hogy Évutól, Gergelyől és társaimtól is kaptam ötleteket, javaslatokat arra, hogyan is lehet mindezt megtenni. Örömmel fogom ezeket az eszközöket alkalmazni a jövőben.

És végtelenül hálás vagyok Panninak a dodós rajzért, melyet a novellám felolvasásának estéjén rajzolt. Íme, ti is csodáljátok meg!

Dodó (Szalai Panni)

Ami a novellámat illeti, a javaslatoknak megfelelően kicsit átdolgoztam, és így küldtem el Áginak, a Felhő Café szerkesztőjének (akivel idén a táborban személyesen is megismerkedhettem). És még innen is futottunk közösen legalább három kört, mire a Dodó csak egy van elnyerte végleges formáját. Szóval egyáltalán nem egyszerű azt a mércét eltalálni, ahol a céljaim, én magam (az írói személyiségem) és az ismeretterjesztés mértéke és formája pont jó társaságot alkot. De ez egy olyan kihívás, amelyet nagyon is testhez állónak érzek, és szívesen dolgozom rajta, szívesen fejlesztem magam benne.

Idén nyáron elolvastam egy híres patológus két könyvét. Az első könyvében egy Alexander Pope idézettel indít a szerző, melyet édesapja tanácsként idézett neki fiatalkorában, s melyet ő maga élete és munkássága során zsinórmértékként vitt magával. Engem is nagyon megszólított ez az idézet, és úgy gondolom, tökéletes most ebben a pillanatban, saját írói, és egyébként általában ismeretterjesztői, kommunikációs, közösségépítő tevékenységem, személyes hitvallásom és felelősségem kapcsán idézni.

„Ízlés, ítélet s ismeret kevés

Ha nyilt s igaz szív nem járúl azokhoz.

Ne csak eszednek hódoljon ki-ki,

De mindenik barátul is keressen.

Hallgass, mihelyt eszedben kétkedel,

S még bízva is mintegy kétkedve szólj.

Mi sok makacs bolondot ismerünk

Átalkodottan tévedéseiben.

De te ismerd el készséggel hibádat,

S minden ma légyen a tegnap birája.

Ne csak való s igaz legyen tanácsod,

Botor valónál jobb elmés hazugság,

Irókat oktass mintha nem tanítanál,

S ha mit nem tudnak, mondd, hogy elfeljték!

Igazság jó mód nélkül rossz hatású,

Magasb észt kedveltté csak ez tehet.

Ne légy fukar tanácsoddal soha,

Mert észben fösvénység: legkárosabb.

Ne véts, balul hizelegve, tiszted ellen,

S ne légy módosságból igaztalan,

A bölcs haragjától ne félj soha;

legjobban eltűr gáncsot dicsre méltó.”

(Alexander Pope: A műbirálatról, részlet, III. rész 3 – 24. sor, Franklin Budapest, 1876, fordította Lukács Móricz ) A könyv, amelyben olvastam Richard Shepherd: Holtak vallatója.

 

Utolsó nap, pénteken még hátra volt két esemény: az egyik egy Utas és holdvilág teszt. Ezt csapatokban kellett teljesíteni, és mi második helyen végeztünk. A másik pedig a zárórendezvény, ahol elő kellett adnunk a kitalált színdarabot. A közeli kínai áruházban beszereztünk minden szükséges kelléket, és megkomponáltuk a koreográfiát is a darabunkhoz. Kiválóan éreztem magam a sürgölődő-forgolódó titkár mellékszerepében, Bea, Margit és fiúk főszereplése mellett, és végül szerintem nagyon jól sikerült az előadásunk. Ahogy a többieké is! Utólag, be kell vallanom, remek ötlet volt ezzel a feladattal is színesíteni a programot, mert fantasztikus dramaturgiák születtek és remek színészi alakításokat láthattunk. Az előadásokra egy közel borospincében, borkóstoló keretében került sor; ez egyben a hét zárórendezvénye is volt.

Az umbriai táj

Bea művésznővel :)

Nagyszerű hét volt ez a Todi-tábor! Emberileg és szakmailag is nagyon sokat kaptam. Hálás vagyok az Univerzumnak, az Utas és holdvilágnak – és a Google-nek –, hogy ide vezérelt, az új embereknek, akiket megismerhettem. Végül, de nem utolsó sorban, Évunak és Gergelynek. Akik nemcsak remek szakmai programmal, Pope-i műbírálati képességgel, hanem kiváló vendéglátóként és őszinte, nyitott és támogató emberként is fogadtak minket. Köszönet azért is, hogy útlevelet kaphattam az Umbriai Magyar Köztársaság állampolgáraként.

Mi minden történt azóta?

Július elsején utaztunk haza Todiból. Aznap jelent meg az első cikkem a Képmás magazinban. Kis döntések, nagy dilemmák címmel indult a rovatom, melyben most szeptemberben már a harmadik írásom is olvasható.

A júliusi lapszám

Több tábortársam is emlegette a Duolingo alkalmazást, melyről korábban semmit sem tudtam. A hazaúton Bea segítségével regisztráltam az applikációban, és azóta már a 63. streak-nél tartok. Több mint 750 szót tanultam olaszul, és tegnap este, hatalmas és kitartó küzdelemben megszereztem a bronzérmet a smaragd ligában, és ezzel egyúttal felkerültem az ametiszt ligába.

Duolingo

A Felhő Caféra felkerül a Dodó csak egy van novellám.

Elolvastam Beatrix könyvét, a Végállomás: Svájcot, melyben tíz évvel ezelőtti költözésüket írta meg, és tanácsokat ad mindazoknak, akik hasonló terveket dédelgetnek.

Sorban áll Nóri hasonló motivációjú könyve, a Visszahoztam.

Haladok az "Évu és Gergely irodalommal" is. Az Egyasszony megrendítő történetével folytattam A panda ölelése után.

Sokat gondolkozom rajtuk. Nemrég posztolták mindketten, hogy a 12. házassági évfordulójukat ünneplik. Gergely valahogy úgy fogalmaz a Pandában, hogy „a harmadik feleségem negyedik férje vagyok”. Nagyon jó volt picikét belelátni abba, hogyan is működnek ők így együtt ebben a házasságban. Hogy milyen jól megtalálták az írásban, az írótáborokban és tanfolyamokban a közös feladatot, amit együtt tudnak csinálni. Milyen szépen élik meg mindezt úgy, hogy abban mindketten önmaguk maradnak, és azt adják hozzá a közöshöz, amiben ők maguk jók. Működik az ÉN is és a MI is. Támogatják, emelik egymást. A könyvet együtt írták, ami szintén egy nagyszerű dolog. Adták a nevüket a másikhoz, a közöshöz. De számomra a Panda ennél, azt hiszem, több lett, amióta megismertem őket: annak a jelképé vált, hogy mindaz, amit ők együtt megvalósítottak, lehetséges. Bármikor az élet folyamán. Ezért a panda-jelképért és üzenetért is hálás vagyok nekik. Ha lesz valaha még egy tetoválásom, lehet, hogy egy panda lesz.

Rendszeres olvasója lettem Judit blogbejegyzéseinek. A legutóbbi, Krematóriumi gond(olat)ok című kifejezetten elgondolkodtatott.

Nemrég a Feneketlen-tó mellett a fodrászhoz tartva kicsit bámultam a vizet, és a benne úszkáló mocsári teknősöket. Eszembe jutott Judit (a másik Judit :)) új lakótársa. Lefotóztam neki a mocsári teknősökről szóló táblát. Bár úgy döntött, megtartja az új jövevényt, ha mégis új lakhatást keresne neki, itt a tóban otthonra lelhet a teki.  

Mocsári teknősök a Feneketlen-tóban

Egy hete sincs, hogy egyszem gyermekem Milánóba költözött. A Bocconi Egyetemen folytatja a tanulmányait. Bár tekintettel arra, hogy édesapjával már 18 éve elváltunk, így nagyon sok időt töltött távol tőlem (amire a külföldi nyelv- és egyéb iskolák is csak ráerősítettek), mégis nehezen élem most meg ezt az időszakot. Valahogy ez egy mérföldkő. Anyai szívem és agyam küzd rendesen egymással, és időnként sírdolgálok itthon egyedül. Aztán beleolvasok a hazai napi sajtóba, és a szívem azonnal osztja agyam álláspontját. Belehúzok a Duolingo olaszleckéibe; bár tudom, hogy Beni nagyjából egy hónap alatt fog engem lekörözni olasz tudásban (az angol, német, spanyol és francia nyelvek után ez talán nem is lesz már nehéz a számára). Mindenesetre az app igen érdekesen dobálja nekem a mondatokat. Tegnap például ezt kaptam: Ti piace questo dormitorio? Il tuo letto è vicino alla finestra. (Tetszik a kollégiumi szobád? Az ágyad az ablakhoz közel van.) Ami azért vicces, mert Beni épp a napokban költözött be a koleszba, és az ágya tényleg pont így helyezkedik el az ablak előtt.

 :)

Aztán jött még ilyen is: Fa freddo oggi a Milano, vero? (Ugye, most hideg van Milánóban?) Meg az A Milano puoi bere un capuccino ogni mattina. (Milánóban minden reggel ihatsz egy kapucsinót.) De a kedvencem a sokszor ismételt és már fejből fújt Andiamo a Milano a Capodanno! 😊(Menjünk Milánóba szilveszterezni!) Sì, certo! Andiamo! Naná! Menjünk! 

Hogy eljutok-e jövőre ismét Todiba? Talán igen. De ki tudja ezt előre? Sok víz lefolyik addig még a Dunán. Meg a Tiszán. És a Teverén is. Mindenesetre, mint már tudjátok, az útlevelem megvan hozzá 😊

Az Umbriai Magyar Köztársaság útlevelével

Addig pedig, hogy maradjunk a közelebb jövőnél, bejelentkeztem a szeptember végén induló, 12 hetes Zeppelin írókurzusra a Péterfy Akadémián. Már tudom, hogy Gergely és talán Évu mellett Beával és Judittal találkozom itt újra, és ennek nagyon örülök!

 

Utóhang

Ezt a novellámat, melynek a Mini címet adtam, Todi ihlette, ott írtam. No, ez akkor most milyen műfaj? 😊

Ezt pedig még 2021-ben írtam az online kurzuson, az egyik házi feladatként. A csillagok útján, Milánóban... Hmm? Véletlen?

Felhő Café novelláim gyűjteménye itt érhető el.

Még néhány fotó Todiból. Ezeket akkor kattintottam, amikor az elutazás napjának reggelén még elmentem egy búcsú-táncfutásra.