Írótáborba mentem - Második rész: Todi
Vasárnap késő délutánra mindenki befutott az írótábor helyszínéül választott, rendkívül barátságos és hangulatos hotelbe. Ki repülővel, ki vonattal, ki autóval érkezett. Ki pedig motorral. Értünk, négyünkért, akik ugyanazon repülővel érkeztünk Rómába, Gergely jött autóval a Ciampino reptérre, szóval nagyon jó dolgunk volt. Útközben meghívott minket egy kávéra, és mivel kíváncsian szemléltem egy furcsa, fekete sütit a pultban, azonnal ezt is megrendelte nekem. Nagyon finom volt!
A hotelbe érve, mivel még nem tudtuk átvenni a szobákat, Gergely felajánlotta, hogy felvisz bennünket az óváros legjobb pizzeriájába egy ebédre. Itt Évuval találkoztunk, vele ebédeltünk. A vendégei voltunk.
Miután beköltöztem a szobámba, sétáltam egy kicsit a szálloda kertjében. Itt ismerkedem meg Beatrix-szal, aki szintén először érkezett az írótáborba. Nagyon jót beszélgettünk, majd felfedeztük, hogy a teraszon már javában zajlik az élet. Csatlakoztunk a többiekhez.
Én úgy csöppentem ebbe a közösségbe, hogy senkit nem ismertem. De mivel idén már
harmadik alkalommal került megrendezésre ez a nyári tábor, a résztvevők nagy
része egy összeszokott csapatot alkotott. Az első pillanatban érezhető volt,
mennyi közös élmény és érzelem fűzi össze őket. De legalább ilyen szeretettel
és nyitottsággal fogadtak minket, első alkalommal csatlakozókat is.
Figyeltem a többieket, és egy kicsit magamat is. Aki már jól ismer, általában nyitott, társasági embernek tart engem. Talán ez igaz is. De ez sosem jön egyik percről a másikra nálam. Valahogy kell idő a feloldódásra, az integrálódásra. A Todi írótábor egy merőben új élmény volt számomra. De, mint tudjuk, az ember akkor jut közelebb önmagához, ha időnként kilép a komfortzónájából, ha tesztelgeti magát új élmények tengerében, új érzések erdejében. És ez a hét a Péterfy Akadémia írói kurzusán igencsak elmerültetett engem ebben a tengerben, és a sűrűjébe kalauzolt ennek az erdőnek.
A heti
programot vendéglátóink a következőképpen tervezték: hétfőn délelőtt egy közös
városnézéssel indítottunk. Todi városkája egy elbűvölő kis ékszerdoboz Umbria régiójában,
Perugia megyében. A dombtetőre épült reneszánsz, városfallal körülvett óvárosba
pillanatok alatt beleszeret az ember. Egy jó kis séta keretében bejártuk a
zegzugos utcácskákat. Közben Gergely mesélt a város történelméről, híres
épületeiről, és Jacopone da Todiról, a költőről is, aki itt született a XIII.
században.
A Todi-sétát
követően hétfőn délután vágtunk bele a szakmai kihívásokba. Ennek fő gerincét a
novelláink felolvasása és közös elemzése adta. Minden este megkaptuk, kiknek a művei
kerülnek sorra következő napon, így ezeket időben el tudtuk olvasni. De
mindenkinek fel is kellett olvasni a saját novelláját a közönség előtt. Évu és
Gergely az irományokat előzetesen kék és piros jelölésekkel látta el, és a
novellák ezen színes verzióját Gergely a felolvasáskor ki is vetítette: a kék szín
a különösen jó részeket jelezte, a piros pedig azokat, melyek újragondolását,
esetleges átfogalmazását (kibővítését, szűkítését) javasolták.
Az írói teljesítményünk elemzése mellett vendégek is érkeztek hozzánk, akik szakmai gondolatokkal,
tanácsokkal láttak el minket. Így találkozhattunk Nagy M. Bodizsárral, Szegő
Jánossal, Nyáry Krisztiánnal és Rácz Zsuzsával, aki tapasztalai megosztásán túl egy izgalmas írói feladat elé is állított minket: hogyan lehet a valóságot fikcióként megírni. Mert, csak hogy a
tábor alaptémáját se felejtsem el megemlíteni, ez épp a fikció és valóság, mint
írói eszközök használata volt.
Szóval
nagyon gazdag program elé néztünk, és mindezt még egy feladat fűszerezte: első
este sorsolással csapatokba osztottak bennünket, és kaptunk egy képet. Minden
csoport ugyanazt. A feladat az volt, hogy a péntek esti záró rendezvényre készítsünk
egy rövid színdarabot a képről, és ezt adjuk is elő.
Mintha
eddig nem izgultam volna a szereplés miatt... Nem elég, hogy írói-érzelmi határaim
feszegetésére készülök, még színészként is debütálnom kell? Jesszus! Ez már
nagyon túl van azokon a bizonyos határaimon. Még a határról nézelődve kifelé a
látótávolságon is túl. De nincs mese, itt vagyok, én találtam ki, én vállaltam
mindezt. Haladni, úszni kell az árral.
Az az
igazság, hogy már akkor, ott Todiban elterveztem, hogy majd írok az
élményeimről, tapasztalataimról, melyeket ezen a héten megélek. Ennek talán a
legkézenfekvőbb módja, ha az ember azonnal tollat ragad, és még felpörögve, az átélt
események és hatások frissességével papírra is veti a gondolatait. De nekem ez
nem ment. Ennyi idő kellett hozzá, hogy a gondolatok, mondatok összeálljanak.
Nagyszerű
novellákat, műveket, műrészleteket hallottam a többiektől. Mindig azt tartottam
a legjobbnak, amelyet épp felolvasott az írója. Ezen egy idő után elkezdtem
mosolyogni magamban, egyúttal kíváncsi lettem, vajon, ha a végére érünk a felolvasásoknak,
melyik fog legjobban tetszeni. De ezt a mai napig sem tudom megmondani. Azért,
mert mindegyik teljesen más volt. Mindet nagyszerűnek gondoltam a maga nemében.
Nem volt két egyforma stílus, hangulat. Ami viszont a művek egyediségén és nagyszerűségén túl még
hatalmas tapasztalás volt számomra, az a mögöttük rejtőző emberek személye volt. Nem
mondom, hogy mindenkit megismertem a hét során. De sokakkal beszélgettem, és
sokaktól megkaptam a bizalmat arra, hogy a lényük mögött egy picit a lelküket
is megláthassam. Megdöbbentő élmény volt a számomra, hogy mindezt milyen
természetességgel mutatták felém. Szerintem ritka az olyan közösség,
amelyben az emberek ennyire természetesen önmaguk tudnak lenni. Az íródiák-társaim
mellett Évut és Gergelyt is beleértve. Mindez, persze, az írásokon, novellákon
is nagyon átjött. Önazonosak voltak. Ott volt a szöveg mögött az író.
Nekem ez egy kicsit szokatlan volt az elején. Talán túlzottan sokat mozgolódtam olyan társaságokban (főleg üzleti, munkakörökben), amelyekben kevésbé volt jellemző vagy inkább megengedett ez a fajta érzelmi önazonosság, kitárulkozás. A családomból sem ezt hoztam magammal. Talán ezért lepett meg engem is és a környezetemben élőket is mindaz, amit a blogbejegyzéseim az elmúlt néhány évben kihoztak belőlem. Az írás nekem nagyon sokat segített az önismeretben, sokat adott. De sok mindent át is rendezett. Bennem, és körülöttem is.
No, de
térjünk vissza a Todi-suliba. Az én novellám a hét második felében került
sorra. Iszonyúan izgultam, mert még sosem olvastam fel irományomat egy szakmai
közösség előtt. És izgultam azért is, mert egy kicsit szokatlan formát
választottam a kezdésre: egy párbeszéddel indult a novellám. Vajon Évu és
Gergely pirossal vagy kékkel jelölte ezt a részt? Vagy nem jelölték meg? Mi
lesz, ha piros? Hogy fogom úgy felolvasni, hogy már az első mondatok
átdolgozásra ítéltetnek? Ilyen gondolatokkal vártam a megmérettetésemet.
Amikor
Gergely kivetítette a novellámat, mely a Dodó csak egy van címet viselte,
mosolyra húzódott a szám, és talán még sosem örültem a kék színnek ennyire.
Mindez némi lelkierőt adott a felolvasási feladathoz is.
Lajos
lesifotósként megörökítette a felolvasást, és nagyon hálás vagyok neki ezért a
fotóért.
Szerintem egész jól sikerült a szereplésem. Jól éreztem magam benne. És ami ezután következett, az a mai napig melengeti a szívemet, lelkemet. Annyi szeretettel teli elismerést, jótanácsot, megerősítést, építő kritikát kaptam a társaimtól, Évutól és Gergelytől, hogy álmomban sem gondoltam volna erre. Néhányan még tovább is szőtték a cselekmény mögött megbújó analógiákat és játékosságot (ti. a Dodó és dodó párhuzamokat). Így lett Rodriguez a volt a férjem, és Reunion pedig egyfajta újratalálkozás lehetőségének felsejlése, a szoliter pedig Dodó, aki épp egyedül van Korculán. Bevallom, ezek a gondolatok nekem eszembe sem jutottak, amikor írtam a novellát. De megható volt az, hogy a soraim ilyen utakra is elvitték a társaimat. Jó példája ez annak, hogy a valóság és a fikció közel sem olyan egyértelmű kérdések, mint azt gondolnánk.
Mi a valóság?
Mi a fikció? Hogy tudnánk ezt eldönteni, mikor még az sem biztos, milyen volt a
dodó színe? 😉
A
legnagyobb szakmai kihívásom ebben a novellában is megmutatkozott: hogyan lehet
tudományos ismeretterjesztést csomagolni szórakoztató
irodalomba? Egyáltalán irodalomnak lehet-e nevezni ezt a műfajt? Vagy inkább
publicisztika? Vagy csak simán tudományos ismeretterjesztés? Egyszer egy külföldi
cikkben olvastam az „edutainment” kifejezést. Úgy gondolom, hogy ez fedi le
legjobban azt a célt, amelyet magam elé tűztem. Egyáltalán nem bánom, ha ez nem
fér bele az irodalom kategóriába, nem is akarom mindenáron beleszuszakolni.
Sokkal inkább célom az, hogy olyan tudományos ismereteket, melyeket a tudomány maga
sokszor érthetetlen vagy nehezen érthető nyelven és formában fogalmaz meg, egy
kicsit könnyedebb, szórakoztatóbb, befogadhatóbb stílusban tudjam az erre
nyitott közönségem elé tárni. Egy kicsit magamon is átszűrve.
Nagyon
örültem, hogy Évutól, Gergelyől és társaimtól is kaptam ötleteket, javaslatokat
arra, hogyan is lehet mindezt megtenni. Örömmel fogom ezeket az eszközöket
alkalmazni a jövőben.
És végtelenül
hálás vagyok Panninak a dodós rajzért, melyet a novellám felolvasásának estéjén
rajzolt. Íme, ti is csodáljátok meg!
Ami a
novellámat illeti, a javaslatoknak megfelelően kicsit átdolgoztam, és így küldtem
el Áginak, a Felhő Café szerkesztőjének (akivel idén a táborban személyesen is
megismerkedhettem). És még innen is futottunk közösen legalább három kört, mire
a Dodó csak egy van elnyerte végleges formáját. Szóval egyáltalán nem
egyszerű azt a mércét eltalálni, ahol a céljaim, én magam (az írói
személyiségem) és az ismeretterjesztés mértéke és formája pont jó társaságot
alkot. De ez egy olyan kihívás, amelyet nagyon is testhez állónak érzek, és
szívesen dolgozom rajta, szívesen fejlesztem magam benne.
Idén
nyáron elolvastam egy híres patológus két könyvét. Az első könyvében egy Alexander Pope
idézettel indít a szerző, melyet édesapja tanácsként idézett neki fiatalkorában, s
melyet ő maga élete és munkássága során zsinórmértékként vitt magával. Engem is
nagyon megszólított ez az idézet, és úgy gondolom, tökéletes most ebben a
pillanatban, saját írói, és egyébként általában ismeretterjesztői,
kommunikációs, közösségépítő tevékenységem, személyes hitvallásom és felelősségem
kapcsán idézni.
„Ízlés,
ítélet s ismeret kevés
Ha nyilt
s igaz szív nem járúl azokhoz.
Ne csak
eszednek hódoljon ki-ki,
De
mindenik barátul is keressen.
Hallgass,
mihelyt eszedben kétkedel,
S még
bízva is mintegy kétkedve szólj.
Mi sok
makacs bolondot ismerünk
Átalkodottan
tévedéseiben.
De te
ismerd el készséggel hibádat,
S minden
ma légyen a tegnap birája.
Ne csak
való s igaz legyen tanácsod,
Botor
valónál jobb elmés hazugság,
Irókat
oktass mintha nem tanítanál,
S ha mit
nem tudnak, mondd, hogy elfeljték!
Igazság
jó mód nélkül rossz hatású,
Magasb
észt kedveltté csak ez tehet.
Ne légy
fukar tanácsoddal soha,
Mert
észben fösvénység: legkárosabb.
Ne véts,
balul hizelegve, tiszted ellen,
S ne
légy módosságból igaztalan,
A bölcs
haragjától ne félj soha;
legjobban
eltűr gáncsot dicsre méltó.”
(Alexander
Pope: A műbirálatról, részlet, III. rész 3 – 24. sor, Franklin Budapest, 1876, fordította
Lukács Móricz ) A könyv, amelyben olvastam Richard Shepherd: Holtak vallatója.
Utolsó
nap, pénteken még hátra volt két esemény: az egyik egy Utas és holdvilág teszt.
Ezt csapatokban kellett teljesíteni, és mi második helyen végeztünk. A másik
pedig a zárórendezvény, ahol elő kellett adnunk a kitalált színdarabot. A
közeli kínai áruházban beszereztünk minden szükséges kelléket, és
megkomponáltuk a koreográfiát is a darabunkhoz. Kiválóan éreztem magam a sürgölődő-forgolódó
titkár mellékszerepében, Bea, Margit és fiúk főszereplése mellett, és végül
szerintem nagyon jól sikerült az előadásunk. Ahogy a többieké is! Utólag, be
kell vallanom, remek ötlet volt ezzel a feladattal is színesíteni a programot,
mert fantasztikus dramaturgiák születtek és remek színészi alakításokat láthattunk.
Az előadásokra egy közel borospincében, borkóstoló keretében került sor; ez
egyben a hét zárórendezvénye is volt.
Nagyszerű
hét volt ez a Todi-tábor! Emberileg és szakmailag is nagyon sokat kaptam. Hálás
vagyok az Univerzumnak, az Utas és holdvilágnak – és a Google-nek –, hogy ide
vezérelt, az új embereknek, akiket megismerhettem. Végül, de nem utolsó sorban,
Évunak és Gergelynek. Akik nemcsak remek szakmai programmal, Pope-i műbírálati
képességgel, hanem kiváló vendéglátóként és őszinte, nyitott és támogató
emberként is fogadtak minket. Köszönet azért is, hogy útlevelet kaphattam az
Umbriai Magyar Köztársaság állampolgáraként.
Mi
minden történt azóta?
Július
elsején utaztunk haza Todiból. Aznap jelent meg az első cikkem a Képmás
magazinban. Kis döntések, nagy dilemmák címmel indult a rovatom, melyben most
szeptemberben már a harmadik írásom is olvasható.
Több tábortársam
is emlegette a Duolingo alkalmazást, melyről korábban semmit sem tudtam. A hazaúton
Bea segítségével regisztráltam az applikációban, és azóta már a 63. streak-nél
tartok. Több mint 750 szót tanultam olaszul, és tegnap este, hatalmas és
kitartó küzdelemben megszereztem a bronzérmet a smaragd ligában, és ezzel
egyúttal felkerültem az ametiszt ligába.
Elolvastam
Beatrix könyvét, a Végállomás: Svájcot, melyben tíz évvel ezelőtti költözésüket
írta meg, és tanácsokat ad mindazoknak, akik hasonló terveket dédelgetnek.
Sorban
áll Nóri hasonló motivációjú könyve, a Visszahoztam.
Haladok
az "Évu és Gergely irodalommal" is. Az Egyasszony megrendítő történetével folytattam
A panda ölelése után.
Sokat
gondolkozom rajtuk. Nemrég posztolták mindketten, hogy a 12. házassági
évfordulójukat ünneplik. Gergely valahogy úgy fogalmaz a Pandában, hogy „a harmadik
feleségem negyedik férje vagyok”. Nagyon jó volt picikét belelátni abba, hogyan
is működnek ők így együtt ebben a házasságban. Hogy milyen jól megtalálták az
írásban, az írótáborokban és tanfolyamokban a közös feladatot, amit együtt
tudnak csinálni. Milyen szépen élik meg mindezt úgy, hogy abban mindketten
önmaguk maradnak, és azt adják hozzá a közöshöz, amiben ők maguk jók. Működik az ÉN is és a MI is. Támogatják, emelik egymást. A könyvet együtt írták, ami szintén egy nagyszerű
dolog. Adták a nevüket a másikhoz, a közöshöz. De számomra a Panda ennél, azt hiszem, több lett, amióta megismertem őket: annak a
jelképé vált, hogy mindaz, amit ők együtt megvalósítottak, lehetséges. Bármikor az élet folyamán. Ezért a
panda-jelképért és üzenetért is hálás vagyok nekik. Ha lesz valaha még egy
tetoválásom, lehet, hogy egy panda lesz.
Rendszeres
olvasója lettem Judit blogbejegyzéseinek. A legutóbbi, Krematóriumi gond(olat)ok
című kifejezetten elgondolkodtatott.
Nemrég a Feneketlen-tó mellett a fodrászhoz tartva kicsit bámultam a vizet, és a benne úszkáló mocsári teknősöket. Eszembe jutott Judit (a másik Judit :)) új lakótársa. Lefotóztam neki a mocsári teknősökről szóló táblát. Bár úgy döntött, megtartja az új jövevényt, ha mégis új lakhatást keresne neki, itt a tóban otthonra lelhet a teki.
Egy hete sincs, hogy egyszem gyermekem Milánóba költözött. A Bocconi Egyetemen folytatja a tanulmányait. Bár tekintettel arra, hogy édesapjával már 18 éve elváltunk, így nagyon sok időt töltött távol tőlem (amire a külföldi nyelv- és egyéb iskolák is csak ráerősítettek), mégis nehezen élem most meg ezt az időszakot. Valahogy ez egy mérföldkő. Anyai szívem és agyam küzd rendesen egymással, és időnként sírdolgálok itthon egyedül. Aztán beleolvasok a hazai napi sajtóba, és a szívem azonnal osztja agyam álláspontját. Belehúzok a Duolingo olaszleckéibe; bár tudom, hogy Beni nagyjából egy hónap alatt fog engem lekörözni olasz tudásban (az angol, német, spanyol és francia nyelvek után ez talán nem is lesz már nehéz a számára). Mindenesetre az app igen érdekesen dobálja nekem a mondatokat. Tegnap például ezt kaptam: Ti piace questo dormitorio? Il tuo letto è vicino alla finestra. (Tetszik a kollégiumi szobád? Az ágyad az ablakhoz közel van.) Ami azért vicces, mert Beni épp a napokban költözött be a koleszba, és az ágya tényleg pont így helyezkedik el az ablak előtt.
Aztán jött még ilyen
is: Fa freddo oggi a Milano, vero? (Ugye, most hideg van Milánóban?) Meg az A Milano puoi bere un capuccino ogni
mattina. (Milánóban minden reggel ihatsz egy kapucsinót.) De a kedvencem a sokszor ismételt és már fejből fújt Andiamo a Milano
a Capodanno! 😊(Menjünk Milánóba szilveszterezni!) Sì, certo! Andiamo! Naná! Menjünk!
Hogy eljutok-e jövőre ismét Todiba? Talán igen. De ki tudja ezt előre? Sok víz lefolyik addig még a Dunán. Meg a Tiszán. És a Teverén is. Mindenesetre, mint már tudjátok, az útlevelem megvan hozzá 😊
Addig
pedig, hogy maradjunk a közelebb jövőnél, bejelentkeztem a szeptember végén
induló, 12 hetes Zeppelin írókurzusra a Péterfy Akadémián. Már tudom, hogy Gergely
és talán Évu mellett Beával és Judittal találkozom itt újra, és ennek nagyon
örülök!
Ezt a novellámat, melynek a Mini címet adtam, Todi ihlette, ott írtam. No, ez akkor most milyen műfaj? 😊
Ezt pedig még 2021-ben írtam az online kurzuson, az egyik házi feladatként. A csillagok útján, Milánóban... Hmm? Véletlen?
Felhő Café novelláim gyűjteménye itt érhető el.
Még néhány fotó Todiból. Ezeket akkor kattintottam, amikor az elutazás napjának reggelén még elmentem egy búcsú-táncfutásra.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése