Lélektúrák az e-ruhák világába (7. rész) - Műanyagok a mosógépből (Képmás)
Tényleg, vajon milyen lesz a jövő fenntartható ruhája? Nagyon kíváncsi vagyok rá. Bár kétségtelen, hogy jönnek az e-ruhák (a hadiiparból ma már nagyon gyorsan a mindennapi használati cikkeink közé is bekúsznak a fejlesztések), jelenleg még egyéb kihívások is komoly fejtöréseket okoznak. Ahogy azt a Lélektúrák az e-ruhák világába sorozatom előző részében is olvashattátok.
No, de most íme, egy másik kihívás. Ez az írásom a Képmás Magazin novemberi számában jelent meg (rendszeres, havi rovatom a Kis döntések, nagy dilemmák címet viseli).
Műanyagok a mosógépből
Évente 360 millió tonna műanyagot gyártunk a világon. Ennek a mennyiségnek nagyjából a 40%-át csomagolásként használjuk fel. De járműveink és egyéb használati tárgyaink is jelentős arányban tartalmaznak műanyagokat: például az autók és a repülők ma már 50%-ban, ruháink pedig 60%-ban.
Ez utóbbi szám még akkor is a fejemben kavargott, amikor pár
héttel ezelőtt a szokásos éves nyári-téli ruhatár-váltással foglalatoskodtam
otthon. Nézegettem, mely ruháim készültek szintetikus anyagokból. A futáshoz,
jógához, biciklizéshez, túrázáshoz használt ruhák gyakorlatilag mind ilyenek.
Megállapítottam, hogy a teljes ruhatáramat tekintve ez még talán több is, mint
60%.
A következő gondolat, ami átfutott bennem az volt, hogy
ezeknek a ruháknak a mosása során apró szálak kerülnek a vízbe, majd a
csatornarendszerbe. Ezek pedig hozzájárulnak ahhoz az új környezeti és
egészségügyi kihívásunkhoz, melyet úgy hívunk: a mikroműanyagok. Hivatalos
meghatározás, definíció sincs rá: egyelőre mindenki azt az általánosan
elterjedt nézetet követi, hogy az 5mm-nél kisebb műanyag-részecskéket értjük
alatta. Azt tudjuk, hogy 2018-ban a Mariana-árokban 11000 méter mélyen a tenger
fenekén, 2020-ban pedig a Mount Everesten 8440 méteres magasságban is találtak
már ebből az apróságból.
Évente 12,7 millió tonna műanyag-hulladék kerül az
óceánokba. A szennyezések mindössze 20%-a köthető tengeri és tengerparti
tevékenységekhez; 80% a szárazföldről érkezik a folyókkal. A tengerbe kerülve a
mennyiség 70%-a lesüllyed az üledékbe, 15%-a pedig partra sodródik valahol. A
maradék 15% a vízben lebegve úszik a tengeráramlatokkal, és előbb-utóbb
csatlakozik valamelyik óceáni „műanyag-szigethez”. A Nagy Csendes-Óceáni
Hulladékszigetet például az Ázsia keleti partjainál, valamint az Észak-Amerika
nyugati partjainál a tengert elérő folyók táplálják „építőanyaggal”. Úgy
becsülik, hogy a műanyagok Ázsiából egy, Észak-Amerikából hat év utazás után
érik el ezt a hulladékszigetet, mely valójában egy hatalmas, sok méter mélyre
lenyúló műanyagsűrítmény. A nagyobb műanyagok, például PET-palackok útközben a
napfény hatására aprózódnak, egyre kisebb részecskékre bomlanak. A becslések
szerint ez a műanyag-sziget már 1,8 trillió apró részecskét tartalmaz, melyek összesített
súlya ötszáz jumbo jetének felel meg.
Az aprózódási folyamat hatására keletkező részecskék az ún.
másodlagos mikroműanyagok, és ezek képezik a tengeri mikroműanyagok 75%-át.
Honnan érkeznek a 25%-ot adó elsődleges társaik? Egy részük olyan termékekből,
melyekhez kifejezetten ebben az apró szemcsés formában adják hozzá őket:
ilyenek például az egyes kozmetikumokban felhasznált radírozó gyöngyök, de a
műfüves sportpályák fekete szemcséi is. Ide tartoznak továbbá az autógumik
kopásából a levegőbe, majd a vizekbe kerülő részecskék, valamint a szintetikus
ruhák mosása során keletkező mikroszálak is. Előbbi mennyiségét a vizekbe
kerülő elsődleges mikroműanyagokon belül 28, utóbbiét 35%-ra becsülik.
Miért probléma ez? Azért, mert ezek az apró
műanyag-részecskék évszázadokon át nem bomlanak le a környezetben. Az aprózódás
során a kémiai kötéseik felszakadnak, így még más szennyeződéseket is meg
tudnak kötni. A környezetből bekerülnek az élőlények szervezetébe, és ezzel
együtt a táplálékláncba, ahol egyre jobban feldúsulnak. A tápláléklánc csúcsán
pedig ott vagyunk mi, emberek. Az ivóvízzel, az élelmiszerekkel a mi
szervezetünkbe is bekerülnek a mikroműanyagok, s ma még nem tudjuk, milyen
egészségügyi következményekkel jár mindez.
A jogalkotó számos intézkedéssel igyekszik erre a kihívásra
megoldást találni. A mosógépekből a vizekbe kerülő mikroműanyag-mennyiség
csökkentésére például lehet, hogy jövőben az ún. ekodizájn-szabályozás fog
megoldást javasolni: egy, a mosógépekbe beépítendő mikroműanyag-szűrő kötelezővé
tételével.
Egyes gyártók már kifejlesztettek ilyen szűrőt, és
bemutatták az ezzel felszerelt első mosógépeiket. Mások jelenleg dolgoznak
hasonló fejlesztéseken, vagy a mosógép és a lefolyó közé szerelhető szűrőt
kínálnak a vásárlóknak.
Azon töprengtem, mi lehet a jó megoldás. Mert egy szűrővel,
bizony, nekünk, mosógép-használóknak is lesz feladatunk. Nem tisztítani kell
majd, lemosni a csapban (ugye-ugye), hanem cserélni, és a régi, használt szűrő
megfelelő hulladékkezeléséről gondoskodni. Ha ezt a két lépést nem tesszük meg,
akkor semmit nem ér majd az egész gyártói kötelezettség. Vajon készek vagyunk-e
erre a szűrőcserés feladatra?
Szűrőktől függetlenül mit tehetünk annak érdekében, hogy
csökkenjen a ruháink mosása során a vizekbe jutó mikroműanyag-mennyiség? Ha a
mosógépünkön van sportruházatra vagy szintetikus ruhák mosására való program,
ezt használjuk! Ha nincs, akkor alacsony hőfokon és kímélő programon mossuk ezeket
a ruhákat. A ruhák anyagának jobb megóvása érdekében javasolt továbbá a
speciális, sportruhákhoz tervezett mosószerek használata, valamint az öblítő-
és a szárítógép-használat mellőzése is.
Én, bevallom töredelmesen, még azzal is igyekszem csökkenteni
a mikroműanyag-lábnyomomat, hogy ha a ruháim állapota a sportolást követően nem
indokolja, nem mosom ki őket minden egyes használat után. A szárítás fontos,
így kiterítem őket egy szobainasra. De úgy gondolom, hogy ha egy órát futok az
erdőben, és utána megszárítom, az a ruhám még tökéletesen alkalmas arra, hogy
még egyszer vagy akár kétszer is fussak benne. Eddig még egyetlen vaddisznó sem
reklamált.
Felhasznált irodalom:
https://commission.europa.eu/research-and-innovation_en?pg=pollution
Megjegyzések
Megjegyzés küldése