Sanyi bá, köszönöm...

"Ültünk a kollégákkal a tesi tanszéken, beszélgettünk. Egyszer csak belépett Tamás. – Nem tudnátok valamilyen sportot javasolni a lányomnak? – kérdezte. Hét éves, most kezdte az iskolát. Mondtam neki, hogy hozza le a Blökére hozzám teniszezni."

Csapatkép

Ezt a történetet valamikor tavaly mesélte el Sanyi bá, az egyik látogatásom alkalmával. Épp ideje volt, hogy 42 évvel az események után végre megismerjem a részleteket, hogyan is indult a tenisz pályafutásom. Amely, ha nem is végződött Wimbledonban, teljességgel meghatározta a gyerek- és fiatalkoromat. De valójában az egész életemet.

Az ovis úszócsapat

Az ovis úszóedzések után így kerültem a teniszpályára, a Feneketlen-tóhoz, Sanyi bácsi szárnyai alá. Az első saját teniszütőmet Ausztriából kaptam, ha jól emlékszem, keresztapám hozta nekem. Egy Fischer volt, nagyon menő. Nem fa ütő volt, pedig akkortájt az volt még a jellemző.

Kicsit messze volt minden nap a XV. kerületből iskola után elbuszozni a Feneketlen-tóhoz, edzés után meg haza, de emlékeim szerint lelkesen tettem mindezt.

Az edzéseken sokan voltunk. De Sanyi bá mindig megoldotta, hogy mindenkinek legyen mit csinálni. Rengeteg labdája volt, hatalmas kosarakban vagy bevásárló kocsiban tartotta őket. Aki ütött kettőt-hármat-négyet (épp mi volt a feladat), szaladt utána a másik oldalra ugyanannyit össze is szedni. Volt rá idő, amíg a többiek kerültek sorra. Így valójában sosem ácsorogtunk várakozva. De olyan is volt, hogy falazni mentünk. Feladatokat is kaptunk, például szerváljunk 100-at vagy 150-et. Néha átütöttük a falon a labdát; ilyenkor izgi volt a fal mögötti bokorban, vagy ha sikerült a kerítést is átütni, akkor a tóparton keresgélni a labdát.

Az első kispályás versenyem a Vízművek-pályán...

... ahol harmadik lettem

(Muzamel Ágitól kaptam ki az elődöntőben; őt soha egyszer sem tudtam megverni :))

Az edzések nem értek véget a tenisszel: levezetésképpen jöttek a futógyakorlatok. Például az árnyéktenisz, vagy amikor csapatversenyben kellett a teniszpálya egyes vonalaiig, végül a hálóig – és mindtől vissza – futni. Időnként visszafelé hátrafelé. Sanyi bá, hogy ne csak a T-vonal és a háló legyen a kihívás, még további vonalakat is húzott a salakba a pálya és a kerítés közé. No, és ott volt a labdaösszeszedős futógyakorlat. Amikor is minden vonalkereszteződéshez tett egy-egy labdát, és ezeket egyesével kellett összeszednünk. Állandó vita volt, hogy mi a jó taktika: a közelebbiekkel vagy a távolabbiakkal kezdeni. Ebben – és úgy általában a futógyakorlatokban – Emi verhetetlen volt. Talán ezért is lett belőle mára maratonfutó, és nem belőlem.

Csapatkép

Amikor már nagyobbak voltunk, a tó körül is futhattunk. Akkor még sehol nem volt a mostani, szép, rekortán futópálya. Az aszfalton kapkodtuk a lábunkat. Persze, ilyenkor is akadtak kihívások. Például, amikor jött a mutogatós bácsi. Tőle nagyon megijedtünk, vissza is mentünk és elmeséltük Sanyi bácsinak, mit láttunk. Ő azonnal a tettek mezejére lépett: kiküldte a nagyobb lányokat, Mónit és Csillát csalinak, és titokban ment utánuk. Amikor megjelent a mutogatós bácsi, két egyenes ütéssel lazán a bokorba küldte, azzal az üzenettel, hogy meg ne lássa még egyszer a környéken. Eredményes volt a fellépése.

A téli edzések az Állatorvosi Egyetem tornatermében zajlottak. Itt linóleum borításon teniszeztünk. Mindenféle pálya fel volt vonalazva rajta a kosártól a kézilabdán és a focin át a teniszig. Itt is mindig izgalmasak voltak az edzések 6-an, 8-an egy pályán. De Sanyi bá megtalálta a megoldást: erősítő gyakorlatokról kártyákat rajzolt – igen, kis pálciakemberek képregényszerűen mutatták a gyakorlatok pontos kivitelezését – és ezeket felakasztgatta sorban a bordásfalra. Forgásban dolgoztunk, mindig minden állomást bejártunk az edzés során. Így az erősítési gyakorlatokat is. Emlékszem, havi bontásban voltak megadva a gyakorlatszámok: hónapról hónapra mindig kicsivel többet kellett egyszerre csinálni a tél során. Nem tudom, megvannak-e valahol ezek a kártyák. De annyit néztem őket a telek során, hogy még ma is látom őket magam előtt.

Téli edzés

Voltak külön futó- és erősítőedzések is. Az utóbbiakra különösen emlékszem. Sanyi bá, testnevelő tanár lévén, a szekrény- és rúdugrástól a kötélmászásig mindenre megtanított minket. A kedvenc feladatom az a szekrényugrás volt, amikor a dobbantóról elrepülve kellett átugranunk a fokozatosan egyre magasodó szekrényt, és a másik oldalán bukfenccel érkezni a vastag szőnyegre. A mai napig emlékszem, milyen büszke voltam magamra a Bartók Béla úti tornateremben, amikor a legmagasabb szekrényt is át tudtam repülni. Kár, hogy akkor még sehol nem voltak az okostelefonok! Olyan szívesen visszanézném ezt a mutatványt!

Az biztos, hogy a mai napig tartó mozgásigényemet és -szeretetemet Sanyi bácsi alapozta meg ezekben a kezdeti években. A teniszedzőm volt, de valójában sokkal, de sokkal több annál. Nagyszerű sportember és tanár, fantasztikus ember.

Még akkor is folyton teniszeztem, amikor nem volt edzés. Otthon a lakótelepi lakásunk legnagyobb szobája volt erre alkalmas: a falról le kellett venni a piros pipacsos képet, és ott tudtam falazni. Persze, kis műanyag ütővel és szivacslabdával. De bármi megfelelt, csak teniszezhessek.

A balatoni nyaralónk kertje természetesen ekkortájt füves minitenisz-pályává alakult, ahol hatalmas családi versenyeket rendeztünk. Ez volt a Donald-kupa (tudjátok, a rágó Donald), és időnként még néhány szomszéd is bekapcsolódott. Ha épp nem volt meccs, akkor falaztam. Nagy örömömre itt azért jóval nagyobb tér állt a rendelkezésemre, mint a lakótelepi lakás szobájában. Szegény fű látta kárát a tenisz-rajongásomnak, mert ott mindig totál ki volt kopva.

Sanyi bá kreatív, színes és alapos edzéseinek köszönhetően az általános iskolában a tesiórákon nyilván kimagaslóan a legjobb voltam a többiekhez képest. Gyakorlatilag a legtöbb versenyt megnyertem. A kötélre háromszor felmásztam, míg más a feléig felszenvedte magát. A magasugrásban az egész osztály kiesett, már régen leverték a lécet, én meg egyedül ugrándoztam az óra felében. Kislabdadobásban nekem az iskolaudvaron a pályán visszafelé kellett dobnom, mert a rendes irányban az összes labdát átdobáltam a szomszédos óvodába (a másik irányban a pálya után jött a focipálya, oda még dobhattam). Az úttörőolimpián úgy nyertem meg a kislabda-dobást, hogy a tanár szólt a bírónak, hogy a húszas métertől menjen hátra az ötvenesig, mert különben nem fogja látni, hol landol a labdám. Az iskolai kézilabda-csapatban is játszottam, átlövő-poszton. Nem szerettek a kapusok. A kerületi erdei futóversenyt sérülten nyertem meg: nem is akartam futni aznap, de mondta a tanár, hogy nem baj, ha fáj a lábam, nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos.

Na, de én veszíteni nagyon, de nagyon utáltam. És nem is nagyon tudtam. Végül a futóversenyt megnyertem. És a teniszpályán is mindig erre törekedtem. Nagyon, de nagyon mérges és elkeseredett tudtam lenni, ha ez nem sikerült. Jó néhány ütőm bánta a vereségeket. Egyszer, amikor már benn voltam a válogatottban, voltunk egy olyan sportorvosi kivizsgáláson, amelyen komplex pszichológiai felmérést is készítettek rólunk. A mai napig emlékszem, hogy a szakvélemény első mondata így hangzott: „Kudarctűrő képessége rendkívül alacsony.” És ez így is volt. Valójában ma is így van. Csak mára már egy kicsit jobban tudom kezelni 😊

Palával megnyertük a párost a Budapest-bajnokságon a Blökén

Sok, mai napig tartó barátságom is a teniszpályához köthető. Nyaranta, amikor délelőtt és délután is volt edzés, Palával, Emivel és a többiekkel a déli pihenőidőt is együtt töltöttük. Gyakorlatilag, ha nem iskolában voltam éppen, akkor a teniszpályán.

Második teniszütőm... és az első sílécem 

Karácsonyi ajándékok voltak

Vagy… A sípályán. Ugyanis Sanyi bácsi a közgázos sítáborokba is elvitt bennünket. Szüleinkkel együtt. Hatalmas élmény volt minden egyes tábor a Sliesky Domban (ami akkor az a klasszikus szocreál szállás volt, mint az összes többi), és később az olasz pályákon is. Bulik, ezer közös élmény, sírások és nevetések sok-sok éven át. A sípályán ő is tanuló volt: Zsada és Orosz Feri bá, Andi és Laci okítása alapján együtt próbáltuk elsajátítani, hogy mindig a völgylábon legyen a testsúly.

Az egyik esti vetélkedőben a csapatoknak verset is kellett írni. Íme a győztes költemény, Sanyi bácsi tollából:

Sítúrán a Sliesky Dómnál, avagy a Sliesky sereg

(eposz 16 énekben)

Felhőbe hanyatlott a Sliesky Dóm

rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja.

Szemközt vele nyájas, havas hegyorom,

tetején közgázos hadikopja.

 

Nehéz, verejtéke nagy küzdelem árán

jutott fel csapatunk a hegy tetejére,

s nyert bebocsátást a nagyhírű

Sliesky Dóm szentélyébe.

 

E nagy nehéz napnak éjszakája múltán

harcos ha átnézel az erőd falain,

a következő furcsa érthetetlen látvány

kápráztatá el szemeid odakinn.

 

Négy ifjú cigöl a hegyoldalra föl

püffögő ördögi szerkezetet

oszlopok, kampók, drótkötél és cső

vajh mire kell használni mindezeket?

 

Lágy szellő érkezik a gerinc felől,

tovalibbenti szürke felhő fátylát,

s mint mesefilm kockáját vetíti eléd

a sajátkészítésű lesiklópályát.

 

Közben a lankás hegyoldalon

küszködő seregek halk moraja hallik,

vezérük, egy ifjú szőke amazon

jobb sarok-csavarás, nagy balkanyart, hajlít.

 

Tizennégy apród hallgat parancsára

dolgoznak keményen minden szavát lesve

„vállvonal belőve” „A” betűt formálva

vágtatnak előre, néha hasra esve.

 

Egyszer csak a napnak arany sugarait

felhő takará el és bealkonyodik.

Fejed odakapván a lelked megnyugoszik

hiszen „csak” Laci-tanár közeledik.

 

Kettőt-hármat lépvén

fel is ér a csúcsra

onnan ereszkedik alá

újra s újra.

 

Egy bajszos kapitány szétterpesztett térddel

áll a domb tetején s onnan alákémlel.

Majd bajszába harap, aztán kurjant egyet

„Te ott a jobb lábadra nyomd rá jól a segged!”

 

Majd a seregeknek tapasztalt vezére

a fejét csóválva sóhajt fel az égre.

Óh Te legfőbb hadúr ültesd el a szelet,

mert ilyen időben alkotni nem lehet.

 

És az Úr válaszol „Értem én a gondot.

Legyen fiam István, úgy ahogyan mondod.

Inte a szeleknek, azok odébb állnak,

s a küzdőtér fölé bárányfelhők szállnak.

 

Szikrázik a napfény a vezér szerszámán

széttekint seregén, mint valami sámán.

A legjobb harcosok megközelítheték

s szerszámjukat forgó kötélhez kötheték.

 

Ennélfogva jutnak a vezér szeme elé,

ki megáldja őket, s mehetnek lefelé.

Vögy felé haladva ki-ki arra gondol,

milyen szörnyű bűn az amiért itt lakol.

 

Mégis hogyha a nagy hegy szellemének

segítségével ott, lent talajt érnek,

beállnak egy sorba, mely fölfelé vezet,

szerezvén maguknak újabb élvezetet.

 

Sajnos ez a csata rövid lejáratú,

ettől lesz a harcos igencsak szomorú,

merthogy az igazi mégis csak az lenne,

hogyha ez a sílift egész évben menne!

 

Sanyi bá tenisz-tanítványai a sítáborban

(A közgázos sítáborok is életem meghatározó élményei közé tartoznak. Januárban apuval visszatértünk, itt írtam is róla.)

Sanyi bá elvitt minket edzőtáborba is. Debrecenbe utaztunk a csapattal. Itt ismertük meg Klárit, ide hozta először magával. Szóval azt akkor biztosan tudhatjuk, hogy ez 36 éve történt (mert nem olyan egyszerű ám egy-egy fényképről megfejteni, mikor is készült). Tizenéves tinikként lehet, hogy időnként jobban érdekelt minket, hogy az edző bácsi épp hogyan udvarol az új csajának, mint a tenisz. Palában még az is megmaradt, hogy Klári Creme21 krémét szagolgattuk titokban. Erre én már nem emlékszem.

De nagyon jól emlékszem arra, hogy erdei lovaglásra is mentünk. Kénytelenek voltunk megtanulni ügetni, mert a lovaink követték a vezérlovat: ha az begyorsított, száguldottunk utána mi is. Este, de legfőképp másnap pedig nem tudtunk leülni a székre az étteremben. Ma ilyen testérzetek az első bringanapok után töltenek el.

A debreceni edzőtáborban (lovaglós képem sajnos nincs)

És vizibicikliztünk is. Íme ennek ékes bizonyítéka.

Palával tekerünk

Valamikor a tini éveink második felében az egész csapattal átköltöztünk a MTK-ból a BSE-be. A feneketlen-tavi köröket felváltották a városmajoriak. Itt más edzők szárnyai alá kerültem; Kempi, Dusi, Velcz Zsolt próbáltak az évek során a tenisztudásomon, az állóképességemen és a kudarctűrő képességemen csiszolni. Egészen a jogi egyetem végéig edzettem, versenyeztem. Rengeteget nyertem; voltam korosztályos magyar bajnok, felnőtt országos bajnokságon egyéniben bronzérmes, Németh Ancsával párosban ezüstérmes. A korosztályos és a felnőtt magyar válogatottnak is tagja lehettem. A felnőtt ranglistán a 14. helyig jutottam.

Bajnoki cím

Ancsával

Sanyi bácsi kezei alatt eközben újabb játékosok nőttek fel. Akkor is találkoztunk, amikor már fiaink, Boti és a nála két évvel fiatalabb Beni játszottak versenyeken. Nagyon nosztalgikus, megmosolyogtató és megható volt a Blökén róluk, az ő teniszteljesítményükről beszélgetni.

Amikor már Benivel együtt párosoztunk a keszthelyi edzőtáborban

A 70 éves születésnapjára meglepetéspartit szervezett neki Klári, melyen mi is részt vettünk.

Sanyi bácsi 70 éves

Már a gyerekeinkkel köszöntöttük

Én már derékfájásom miatt jó pár éve nem tudtam játszani, ő viszont változatlan lelkesedéssel oktatott, játszott, szinte az utolsó pillanatig.

A 80 éves születésnapját sajnos nem tudtuk nagy partival ünnepelni a covid miatt. Az elmúlt években azonban szokásunkká vált, hogy karácsonykor együtt forraltborozunk. Vagy épp fagyizunk, vagy nosztalgiasétát teszünk a Feneketlen-tónál.

2022 őszén a Feneketlen-tónál

2023 karácsony

Az utolsó közös fotók

És az új frizurámat is rendszerint ő láthatta először: a fodrászom ugyanis pár éve egy olyan fodrásszalonba költözött, amely nagyon közel volt a lakásukhoz. Így rendszeresen tudtunk kicsit találkozni, beszélgetni. Kicsit? Időnként úgy szaladtak el órák a történetmesélés közepette, hogy észre sem vettük! Egyszer, talán egy éve valamikor szinte az egész életét elmesélte: hogy indult a foci, majd a teniszkarrierje, hogy nyerte meg a sportversenyeket a katonaság alatt, hogyan vizsgáztak Nándori Attilával az edzői képzések során. Rengeteg régi fotót is mutatott, focisakat, teniszeseket. Megmosolyogtató volt, hogy gyakorlatilag az ő életében is mindig volt egy-egy ember, aki egyik helyről a másikra terelgette. Aki a segítségére sietett és megmutatta az új irányt, amikor egy útkereszteződéshez ért. Ahogy tartja a mondás: ha a tanítvány kész, megjelenik a mester.

Hát így jelent meg ő is az én életemben. Hét évesen kész voltam arra, hogy a mesterem legyen. „Tamás, hozd le a lányodat a Blökére hozzám teniszezni!”

Örökké hálás leszek Sanyi bá, hogy a tanítványod lehettem! Sosem felejtelek el!

Búcsú Sanyi bától