Sminkdilemmák

 

A keddi órán az olasz tanárnőm teljesen váratlanul egy személyes megjegyzést szúrt a „feladatba”. Először azt hittem, hogy nem értem, amit mond, mert nem állt össze a kép: felém fordult, hogy a házi következő pontját, megoldását olvassam. De nem ezt mondta, hanem teljesen spontán azt, hogy szerinte sokkal fiatalabbnak látszom, hogy nincs rajtam smink, és hogy ez így milyen jó. A nyíltsága és a spontán megjegyzése meglepő erejű volt.

Aztán eszembe jutott, hogy aha, tényleg csak egy kis szempillaspirált dobtam fel, mert késésben voltam, és úgy döntöttem, egye-fene, most így megyek. A kék farmeremhez egy fekete pólót, tornacipőt és az ősrégi, fekete, kopott bőrdzsekimet vettem fel. Alapvetően még arra is visszaemlékeztem a tanárnő megjegyzésének értelmezési folyamata során – vagyis abban a kb. 1-2 másodpercben –, hogy amikor elindultam így, tudatosan smink nélkül, laza szerelésben, átsuhant rajtam egy érzés, hogy jól vagyok. Rendben vagyok.

Chissà, vagyis ki tudja, talán épp ez a szabadságérzés sugárzott belőlem, és ez hatott a tanárnőre is (aki egyébként nálam jóval fiatalabb). Az egyik csoporttársam, szintén fiatal hölgy, hozzátette, hogy szerinte így is, úgy is szép vagyok. Itt már igencsak zavarban voltam (van a pont, amikor az ember már a congiuntivo imperfettoban való mérettetést is szívesebben választja, mint a sminkgyakorlata kollektív megvitatását). Végül jót mosolyogtunk mindannyian a jeleneten, és visszatértünk a házi feladathoz.

Én pedig magammal hoztam az üzenetet, hangulatot. Ami egyébként azonnal emlékeztetett egy sok évvel ezelőtti, nagyon hasonló jelenetre.

Még valamikor az APPLiA Magyarország történetének elején – tehát közel 20 éve – épp egy nagy rendezvényre készültünk. Egy hajós rendezvény volt ez, és én eldöntöttem, hogy aznapra profi sminkre van szükségem, hiszen én leszek a háziasszony. Elhatároztam, hogy nem bajlódom a reggeli sminkkel, valahogy majdcsak túlélem én is és a kollégák is, hogy maszk nélkül létezem pár órát, mielőtt a sminkes kezelésbe venne. Így smink nélkül jelentem meg az irodában, és dolgoztam épp valamin az asztalomnál, amikor belépett egy kollégám. Felnéztem a papírokból. Ő megállt, a szemembe nézett, és teljesen spontán és lelkesen azt mondta: Hú, de jól nézel ki!

Tegnap, a Svéd Kamara energiahatékonysági rendezvényén, 

minimál sminkben és szemüvegben

Vajon miért is sminkelünk mi nők? Miért töltünk hosszú perceket a tükör előtt azzal, hogy másmilyenre pingáljuk magunkat, mint amilyenek vagyunk? Főleg, ha ilyesmi őszinte reakciók érkeznek, ha egyszer-egyszer elmarad a „szépítkezés”. Nyilván ősrégi és örök kérdések ezek, és sosem lesz rájuk egyértelmű és mindenki által támogatott válasz. Nem is baj.

Elgondolkoztam azon, én miért is sminkeltem eddig.

Az első emlékeim a gimiből vannak. Akkor és az azt követő években erősen festettem magam. Még az első munkaéveimben is; a nemzetközi ügyvédi irodában, de még az APPLiA-karrierem indulásakor is. Ma már úgy gondolom, azért tettem, mert az volt a fejemben, hogy szükségem van rá, és szebb leszek, jobban fogok kinézni, ha így teszek. Ezt soha senki nem mondta, csak én gondoltam így.

A válásomat követő önmagamat kereső években az ezirányú személyes sikereimmel fordított arányban változott az arcomra kent sminkmennyiség. Segített némiképp az is, hogy a szakadó esős, nyakig saras mountainbike versenyeken, valamint az akkortájt az életembe betoppanó búvárkodás során sokkal rosszabb képet festettem elmosódott sminkkel, mint anélkül. De valójában, úgy gondolom, nem ez volt a meghatározó, hanem az, hogy egyre inkább meg mertem mutatni a világnak a valós arcomat. A jungi maszkkal, a „persona”-val (vagyis azzal az „arcunkkal”, amit a külvilágnak mutatunk) együtt a ténylegesen az arcomra kent maszk is elkezdett mennyiségi csökkenést mutatni.

Azt már tudjátok korábbi írásomból, hogy milyen nagy változást hozott az életembe a pixie-frizurám. Azóta is úgy gondolom, hogy ezzel a hajviselettel érzem jól magam.

Ugyanakkor az is igaz, hogy az új frizura új lehetőséget kínált a teljes megjelenés, az összhatás fejlesztésére is. Úgy gondoltam, hogy a pixie-hez jól állhat, ha egy kicsit megint intenzívebben festem magam. Bár a régi sminkerősséghez megközelítőleg sem tértem vissza, főként, hogy alapozót egyáltalán nem, maximum egy-két kiemelt esemény során használok, a szemfestéssel – világosabb és matt, nem csillogó árnyalatokkal – játszadoztam az utóbbi időben. Ahogy egyébként az ősz folyamán hónapokig sötétkékek voltak a körmeim (pedig színes, főleg sötét körömlakkot is elvétve, és legfejjebb 1-2 napra használtam az elmúlt években).

Szóval valójában a pixie egy új életszakaszt nyitott, és én élveztem – és élvezem most is – azt a játékos kísérletezést, amibe beletartozik a rózsaszín kabát, a sötétkék körömlakk, a szemüveg. Vagy éppen az olasz tanárnő őszinte megjegyzése. Oké, értem, a sminkmentességgel is bátran színesíthetem időnként a megjelenésemet.

És van egy nagyon fontos szemüveg, amelyen keresztül minden változást megnézek: ez pedig a szokásaim környezeti lábnyoma.  

A kevesebb kozmetikum vásárlása hosszú távon ugyanis a környezeti lábnyomomat is csökkenti. A pixie hajammal jócskán redukáltam már rajta, mert gyakorlatilag cseppnyi samponon kívül legfeljebb a kedvenc hajformázó pasztámból kenek egy pici mennyiséget a hajamra. A balzsamról, habról és egyéb kiegészítő termékről teljesen leszoktam. De kiváló fejlődési lehetőség rejlik számomra a sminktermékek használatának átgondolásában is. Lemondani nem fogok a sminkről, de ez most egy remek pillanat arra, hogy a sok közül kiválasszam azt a néhányat, amelyet használni szeretnék.

Úgy tűnik, most ezt jelölte az Univerzum a napirendemre. És konklúzióként megállapíthatom, hogy a személyiségem ismerete fontos tényező a környezettudatos magatartásomban is. Hiszen minél jobban ismerem magam, annál kevésbé fogok felesleges dolgokat vásárolni. Talán a Pareto-hatékonyság itt is érvényesül. Valamint önmagam megismerésével egyre kevésbé lesz fontos számomra a maszk. Legyen az akár a jungi, átvitt értelmű, amelyet a külvilágnak mutatunk, vagy az arcunkat elfedő erős smink.