Lélektúrák

Már csak két hét… Két hét és indulás. Nagyjából fél éve annak, hogy Dodóval dédelgetjük egy Duna-menti bringatúra ötletét. Először csak komolytalanul rajongtunk érte. Persze, menjünk, szuper ötlet! Nagyszerű lesz! Aztán a kérdés kezdett egyre közeledni, szemünk elé tárva egyre több gyakorlati kihívást. Akkor tényleg akarod, hogy menjünk? És tényleg rendben, hogy visszük magunkkal a csomagjainkat a bringán? Tutira rendelhetem a táskákat? – kérdezgette egyre sűrűbben Dodó. Mert ezek a bringás felszerelések – táskák, lámpák, ruhák – nem két filléres dolgok. Mindenképpen megfontolandó befektetések. Igen, igen! Rendeljük! Menjünk! Szeretném, van kedvem, képes leszek rá.   – állítottam Dodónak és magamnak is határozottan. Mert így is gondoltam. Szóval rendeltünk, a táskák és egyéb kiegészítők meg is érkeztek. Ismét rácsodálkoztunk, hogy Németországból rendelni alig több mint féláron lehet mindent, ha kellően kitartóan kutat az ember a neten, és már másnapra itt is van a csomag. Nál...

Az Amire a világnak szüksége van sorozatomban sokat elmélkedtem az élet A és B oldala közti átmenet kihívásairól. A szaturnuszi kiképzőtábor, vagy az életközépi válság – kinek hogy szimpatikusabb – elrepített a múltba, sok szempontból körbejáratta velem a jelent, de biztosan elérte, hogy kíváncsisággal tekintsek a jövőbe.   Az utóbbi időszak még rátett egy lapáttal erre a lélektúra-folyamatra. Családunkban babyboom jött: idén ikrek-unokaöcsikéim születtek, míg Beninek újabb hugicája. Az alig több mint kétéves első kiscsajszi mellé. No, van még neki apai ágon is két aprócska unokatesója (mindketten fiúcskák), meg Dodónak is egy még nem egész kétéves unokaöcsikéje. Beni sokáig egyedül volt „gyerek” a nagycsaládunkban, amit időnként kifogásolt is. Az Univerzum pedig úgy döntött, hogy a felnőtt korba lépésének éveit ajándékozza meg 7 kismanóval. Pontosabban öt kismanóval és két tündérlánykával. Nekünk Dodóval, ahogy korábban a gyógyfürdőzős élményeim kapcsán már írtam is nektek, ...

Az elmúlt időszakban két kísérletet is tettem a futásra: először még a bringás hétvége előtt, március végén, másodszor pedig ezen a héten szerdán. Mindkétszer nagyjából 5,5km-t futottam itt a Hárshegyen. Kiszenvedtem magamból a távot, de a lábam sajnos még mindig nem jó. Csak és kizárólag futásnál, de az ideg mégmindig nem működik jól , ezért a jobb lábam korlátozottan mozog. Az eredmény pedig féloldalas futás és balesetkockázat. Nem beszélve az igencsak lehangoló lelkiállapotról. Mert így nem jó futni. Nem esik jól, sem fizikailag, sem lelkileg. Ráadásul tényleg ott a veszély, hogy bármikor megbotolhatok és hasra vágódhatok. Nem, nem és nem. Számos dolog szól most a futás ellen. Szóval úgy döntöttem, egyelőre elfogadom hosszabb távú állapotként, hogy most nem kell futnom, és a gyorsgyaloglásra koncentrálok. Vagy, ahogy korábban elneveztem, a táncfutásra . Táncfutó-cipőm Ezzel a tervvel megnyugodva, sőt, egyenesen fellelkesülve vágtam neki tegnap a Hárshegynek, még éppen az eső elő...

  „ – Kapaszkodj, öregem valamibe! Ha még valaki felmászik, mind elsüllyedünk! – kiáltottak a csónak tetejéről. – Rendben van, fiúk, nyugalom – szólt hozzájuk egy úszó, amikor rákiáltottak, hogy ne másszon fel. És még visszaszólt, miközben elúszott: – Sok szerencsét, Isten áldjon benneteket!” A fenti idézet Walter Lord A Titanic pusztulása (A night to remember) című könyvéből való. A pilismaróti Dr. Lengyel Árpád emlékhely és a húsvét hétvégi bringás élménybeszámolóm  éppen mai befejezése kapcsán ezt a könyvet ismét leemeltem a polcról, és újraolvastam a híres óceánjáró süllyedését követő 4 óra beszámolóját. Walter Lord: A Titanic pusztulása A Titanicon, mely éppen ma 111 éve, 1912. április 14-én süllyedt el, 2207 fő utazott összesen, az utasokat és a teljes legénységet is beleértve. A mentőcsónakokban 1178 embernek volt hely. 705 ember menekült meg (315 férfi, 336 nő és 54 gyerek), és 1502 maradt ott a hullámsírban (1347 férfi, 103 nő és 54 gyerek). Azon gondolkoztam,...

Tavaly ősszel Kéleshalomnál nyomtuk az utolsó pecsétet az Alföldi Kéktúra füzetünkbe, azzal az elhatározással, hogy tavasszal folytatjuk a túrát kétkeréken. Pontosabban nyolckeréken. Választásunk az idei húsvéti hétvégére esett… A húsvét előtti héten nagy izgalommal figyeltük az időjárás-előrejelzést: nem igazán jósoltak az időjósok jó időt a hosszú hétvégére. Ezúttal, sajnos, igazuk is lett… Péntek reggel esőre és egybefüggő felhőtakaróra ébredtünk a mórahalmi szállásunkon. A csapat úgy döntött, mégsem egy ilyen esős napon kellene megejtenünk az idei első, közös, kéktúrás tekerést; várjunk inkább egy napot, hátha szombaton szebb idő lesz. De akkor mi legyen a program? Közel lévén a szerb határ, gondoltuk, átnézünk Szabadkára. Ez fellelkesítette a csapatot. Engem is, mert még sosem jártam ott. Lelkesedésünk azonban a határ előtt bő egy kilométerrel huss, elillant, amikor megláttuk a hosszú sort az ásotthalmi határátkelőnél. Visszafordultunk, és Szeged felé vettük az irányt. A Dóm t...