Nagymama lettem!

Az Amire a világnak szüksége van sorozatomban sokat elmélkedtem az élet A és B oldala közti átmenet kihívásairól. A szaturnuszi kiképzőtábor, vagy az életközépi válság – kinek hogy szimpatikusabb – elrepített a múltba, sok szempontból körbejáratta velem a jelent, de biztosan elérte, hogy kíváncsisággal tekintsek a jövőbe. 

Az utóbbi időszak még rátett egy lapáttal erre a lélektúra-folyamatra. Családunkban babyboom jött: idén ikrek-unokaöcsikéim születtek, míg Beninek újabb hugicája. Az alig több mint kétéves első kiscsajszi mellé. No, van még neki apai ágon is két aprócska unokatesója (mindketten fiúcskák), meg Dodónak is egy még nem egész kétéves unokaöcsikéje. Beni sokáig egyedül volt „gyerek” a nagycsaládunkban, amit időnként kifogásolt is. Az Univerzum pedig úgy döntött, hogy a felnőtt korba lépésének éveit ajándékozza meg 7 kismanóval. Pontosabban öt kismanóval és két tündérlánykával.

Nekünk Dodóval, ahogy korábban a gyógyfürdőzős élményeim kapcsán már írtam is nektek, nem született közös gyerekünk. Amivel mi teljesen rendben vagyunk. Néha eljátszunk a gondolattal, hogy vajon milyen lenne az életünk, ha mondjuk az első években megszületik Szonja (úgy gondoltuk mindig is, Szonja lenne). De alapvetően mindketten nagyon is jól elvagyunk azzal, amit az Univerzum nekünk szánt.

Bár Szonja nem született meg, a tündérlányka-örömöket mégsem kell nélkülöznünk. Beni nagyobbik húga ugyanis nagyon is szívesen tölt időt velünk. Legtöbbször, persze, velem: elmegyünk együtt játszótérre, gyermekvonatozni, Vadasparkba. Ide-oda. Aminek nyilván az is a feltétele, hogy az anyukájával is nagyon jóban vagyunk. Annyira, hogy időnként családi kérdéseket vele előbb egyeztetünk, mint a volt férjemmel. 

Persze, hoznak azért megmosolyogtató pillanatokat a játszótéren ezek a közös programok. Amikor fiam húgaként beszélek róla, furán szoktak nézni. Legutóbb egy nő teljesen komolyan mondta nekem, határozottan a kisegítés szándékával, hogy akkor ő a lányom. Na, innen szoktak jönni a fura tekintetek, amikor mondom, hogy nem, a helyzet ennél bonyolultabb. Talán egyszerűbb lenne meghagyni mindenkit a saját feltételezésében, de én élvezem nézni a reakciókat.

Tündérlánykával (a tapasz csak dísz :))

Persze, semmi sem übereli azt a márciusi napot, amikor a második tündérlány született, és úgy alakult, hogy én tudtam csak látogatóba menni a családból. Amit örömmel tettem. Épp ücsörögtem anyukával és babájával a szobában, amikor belépett az intézmény pszichológusa megnézni, hogy van a kismama. Hivatalkedvesen csevegett velünk, még hozzám is beszélt, „anyuka” megszólítással. Én meg első reakcióként – fel nem fogva a fejében kialakult helyzetértékelést – közöltem vele, hogy „ő” az anyuka, mutatva az anyukára. Vagyis a kismamára. Aztán, persze, már leesett, hogy engem az anyuka anyukájának – vagyis a baba nagymamájának – gondolt. Erre egyszerre mondtuk, hogy jaj, neeem… A helyzet ennél bonyolultabb.

Mire a pszichológusnő, fenntartva a kedves csevejt, azonnal jelezte, hogy igen, ő találkozott már bonyolult helyzetekkel. Majd, nyilván, hogy mindezt alátámassza, elmesélte azt a korábbi esetét, amikor anyuka csak másnap, amikor apuka épp nem volt ott, árulta el neki, hogy igazából nem is tudja, ki a baba apja. Majd nagy szemekkel nézve ránk, várta a „hűha” -hatást. De mi mondtuk neki, hogy szerintünk ez gyakoribb eset, mint a mienk. No, erre már nem bírta tovább, és megkérte, hogy mondjuk már el, mi a helyzet. Amikor jeleztem, hogy na, én az anyuka férjének első felesége vagyok, akkor, éles hangnemváltásban megnyilvánuló módon pszichológusból emberre váltva, reflexszerűen tört ki belőle: „Akkor mit keres itt?” Persze, utána kissé zavarba is jött a szerepből kiesésétől, és gyorsan visszaváltott pszichológusba. Még elbeszélgettünk kicsit egymással. Végül így búcsúzott: „Milyen jó ennek a családnak, hogy ilyen nagymamája van!”

A "nagyi" látogatása 

No, hát így lettem én a kicsi tündérlányok harmadik nagymamája. És bár addig a pillanatig soha eszembe sem jutott az „én és a nagymama szerep” összefüggése, valahogy nagyon is gyorsan megbarátkoztam vele azóta. Ha a tündérlányok anyukája azért csak erős túlzással lenne a lányomnak mondható, mert „csak” 16 évvel fiatalabb nálam, a nagycsaládunk manói és tündérlánykái koromnál fogva mindannyian simán lehetnének az unokáim.

Ha jól belegondolok, ezekre a nagycsaládi kapcsolatokra még szavaink sincsenek. Ezért kell körbeírni, kire is gondolunk: a fiam húga, az ex-férjem felesége. Vagy a férjem első felesége. Apa első felesége. Nyilván nem volt rá társadalmi igény, hogy elnevezést kapjanak ezek a kapcsolatok. Még a pszichológusnő sem igazán tudott vele mit kezdeni.

Emlékeztek még, amikor Shinoda Bolen könyvéről, a Bennünk élő idősődő istennőkről írtam nektek? Egy részlet az akkori gondolataimból itt is eszembe jutott:

„Megmosolyogtatott az indián kultúrák jellemző vonásának a leírása, mely szerint ezekben a kultúrákban az érett korba lépő indián asszonyok ún. törzsi anyák lesznek: ettől fogva a gondoskodásuk már nem csak saját családjukra terjedt ki, hanem a törzs összes gyermekére; tudásukat, tapasztalatukat innentől a teljes törzs jólétén munkálkodva kamatoztatták. Engem nagyon megszólított ez a gondolat…”

Hát most ismét megszólított Bolen ezzel a példával. Talán valamiféle ilyesmi „tőrzsi anya” szerű szerepként tudom elképzelni az én nagycsaládi anya-nagymama szerepemet a jövőben. Persze, a sok kismanó és tündérlányka mellett azért anyaszemefényehúszévesédeskicsifia Beniről sem megfeledkezve.  

Beni 20

Lehet, hogy tündérlánykánk előző életében egy ilyen indián törzsben élt, és ő is a törzsi anyát látja bennem. Mi másért javasolta volna legutóbb, amikor hazavittem a Vadasparkból, hogy lakjak én is náluk? 😊

Én és a tündérlánykák

Azért anyukájával ezt a megoldási lehetőséget elvetettük. Mindennek van határa, nem igaz? 😉

Unokaöcsikéimmel 

Azóta már nagyobbak és egyre gyönyörűbbek! Már alig várom, hogy őket is vihessem erre-arra játszani, nézelődni, a világot felfedezni.

Unokatesók