Táncfutás
Az elmúlt időszakban két kísérletet is tettem a futásra: először még a bringás hétvége előtt, március végén, másodszor pedig ezen a héten szerdán. Mindkétszer nagyjából 5,5km-t futottam itt a Hárshegyen. Kiszenvedtem magamból a távot, de a lábam sajnos még mindig nem jó. Csak és kizárólag futásnál, de az ideg mégmindig nem működik jól, ezért a jobb lábam korlátozottan mozog. Az eredmény pedig féloldalas futás és balesetkockázat. Nem beszélve az igencsak lehangoló lelkiállapotról. Mert így nem jó futni. Nem esik jól, sem fizikailag, sem lelkileg. Ráadásul tényleg ott a veszély, hogy bármikor megbotolhatok és hasra vágódhatok. Nem, nem és nem. Számos dolog szól most a futás ellen.
Szóval
úgy döntöttem, egyelőre elfogadom hosszabb távú állapotként, hogy most nem kell
futnom, és a gyorsgyaloglásra koncentrálok. Vagy, ahogy korábban elneveztem, a
táncfutásra.
Ezzel
a tervvel megnyugodva, sőt, egyenesen fellelkesülve vágtam neki tegnap a Hárshegynek,
még éppen az eső előtt. Egy remek kört gyalogoltam, és újra megerősödött bennem
a tudat, hogy kifejezetten jó ez a táncfutás nekem. Kiválóan átmozgat és
elfáraszt, a legideálisabb pulzustartományban dolgozom az idő nagy részében, ugyanakkor
nem terhelem túl a gerincemet. És jóleső vidámság van rajtam útközben. A
8,5km-es körön 250m szintemelkedés és a Hárshegy változatos ösvényei remek, másfél
órás edzést adnak.
Ma
egy kicsit lassabb voltam, mint tegnap, pontosan 5 perccel. Igaz, kétszer is
megálltam néhány fotót készíteni. Időnként ez is az öröm része, nem beszélve a
blog színesítéséről, ugye-ugye.
Ezeken
a fotókon például láthatjátok, hogy a hárshegyi 3km-es futókört a vaddisznókkal
közösen használjuk mi futók és táncfutók. Igazán rendes négylábú futótársainktól,
hogy magát az utat nem túrják szét 😊 És az is, hogy a pályahasználat időben is
elkülönül a nap folyamán.
Ez
a vadvirágos erdőrészlet is nagyon tetszett. Már odafelé elhatároztam, hogy
visszafelé készítek itt pár fotót. Hazaérve pedig megnéztem a neten, hogy
tulajdonképpen mit is fotóztam. Meg is osztom eme tudást veletek, mert mindkét
virág ehető és még gyógyhatású is.
Eredetileg
a fehéret csalánfélének néztem, a rózsaszínes-lilás virágról meg nem tudtam
semmit. Ehhez képest igencsak megmosolyogtató volt a megvilágosodás: a csalánnak
nézett növényke valójában a káposztafélék családjába tartozó kányazsombor, míg
a rózsaszínes-lilás ismeretlen szépség az árvacsalánfélék családjába tartozó
piros árvacsalán. Piros, és kész! Ez van. És azért árva, mert ő a
csalánfélékkel ellentétben nem csíp. Ezt írta az egyik internetes oldal. Biztosan
ezért kiközösítették szegényt a csípős csalánok, így lett árva. Persze, csak csípőscsalán-szemmel
árva. Mert az árvacsalán nevű nemzetség maga 40-50 féle fajból áll az árvacsalánfélék
családján belül. Szóval azért nem kell nagyon sajnálni. Főleg nem ezt a
fotózott populációt, mely, mint jól látszik, remekül összeköltözött a
kányazsomborral.
No,
de mit is kell róluk tudunk? A kányazsombor friss leveleit és virágait saláták
ízesítésére használhatjuk, méghozzá fokhagyma helyett. Ízre hasonló, de
könnyebben emészthető ez a növény. Gyógyhatásait tekintve fertőtlenítő, sebgyógyító,
tisztító és köptető hatása emelhető ki. Főzetét belsőleg fogyaszthatjuk; kiváló
hurutos köhögésre. Külsőleg sebtisztító, gyógyító a belőle készített borogatás.
Egy
2007-es tudományos publikáció szerint hatásos lehet E-coli és egyéb baktériumok
ellen, 2008-ban pedig gyulladáscsökkentő hatásáról született újabb elemzés. A
kányazsomborhoz hasonlóan vérzéscsillapításra is alkalmazható, mert összehúzó
hatású.
Szóval
lehet, hogy a következő táncfutásom alkalmával szedek egy csokorral ebből a két,
értékes növényből, és megkóstolom őket.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése