Örökdiák-kalandok 2.0 - Ismerkedés a jiaidoval
Azt mondják, ahhoz, hogy egy új dolgot mesteri szinten elsajátítsunk, 10000 órát kell gyakorolnunk. Tehát ha mostanság belekezdek valamibe, és innentől heti öt napon át napi egy órát gyakorlok, akkor 89 éves koromra elérhetem ezt az állapotot. Ha nincs meg a heti öt óra, akkor egy kicsit tovább fog tartani.
Jó hír azonban,
hogy ami a jiaidot illeti, már nagyjából húsz órával beljebb vagyok. A rövid,
szeptemberi kung-fu karrierem után erre a japán és kínai harcművészeti elemeket
ötvöző, azonban nem versengő, nem harcoló, hanem a belső fejlődésre, a
testi-lelki harmóniára fókuszáló mozgásmeditációs irányzatra váltottam. Ellentétben
a kung-fuval, úgy érzem, most jó helyen vagyok.
Nem könnyű,
amit tanulunk. Az, hogy egy-egy mozgássornál összhangban legyen a kéz és a láb,
nekem már a húsz évvel ezelőtti táncosabb step-aerobic órákon is gondot okozott
(a kick-box mellett időnként ezzel is próbálkoztam). A jiaidoban ráadásul még hozzáadódik
a légzés is; három dologra kell egyszerre figyelni. A ritmus is változik:
ugyanazt a gyakorlatsort időnként lágy és lassú (víz, ju-do), máskor erőteljes,
de lassú (föld, go-do) vagy éppen erős és gyors (tűz, haya-do) ritmusban kell kivitelezni.
A cél az, hogy a gyakorlatokat úgy tudjuk megcsinálni, hogy egy külső szemlélő
számára a szépség, lágyság és az erő is átjöjjön belőlük, összhangban legyünk a csoport mozgásával, és a kivitelezés úgy nézzen ki,
mintha az egész nagyon is egyszerű lenne. Ha közben félig felborulok egy-egy
fordulásnál, utólag igazgatom a lábam, hogy megfelelő szögben álljon (és ezt
még nézem is), szemlátomást gondolkodom, hogyan is jön a kar az adott lépésnél, akkor nem keltem ezt a benyomást. Egyelőre ott tartok, hogy
gyönyörködöm abban, ha az oktatók bemutatnak egy-egy mozdulatsort, utána meg
próbálom én is ugyanúgy csinálni.
A nyolc formagyakorlatból
(katából) az elsőt sajátítottuk el az elmúlt hónapok során. Ezekben a hetekben
itthon is sokat gyakoroltam. Az utazásaim miatt időnként kimaradtak órák, és
hogy ne maradjak le, a dojo YouTube-csatornáján megnézhető oktató videokból is
tanulgattam. Ma ott tartok, hogy a reggeleimet ezzel az első katával indítom. Egyelőre
három sorozatot csinálok meg belőle. Ha táncfutni indulok az erdőbe, akkor a
bemelegítés zárásaként, és a futást követően is csinálok egy sorozatot. Fejben
segít nekem fókuszálni, megérkezni a mostba, és úgy összességében jól esik a
testemnek és a lelkemnek is.
A minap
megkértem Dodót, hogy vegye fel, ahogy megcsinálom a gyakorlatot. Megnéztem magam,
és igencsak szembetűnő a különbség a tanáraim vagy a már régebb óta jiaidozó
társaim látványához képest. Nem baj, ez most a húszórás verzió. Úgy döntöttem,
hogy erre is büszke vagyok! Idáig eljutottam. Mostantól lehet ezt tovább
finomítani, javítgatni. És majd milyen nagyszerű lesz egy év múlva
összehasonlítani egy sokkal szebb, lágyabb, könnyedebb, de mégis erőt sugárzóbb
kivitelezéssel! Nem beszélve a 89 éves koromban végrehajtott verzióról 😉
Íme, veletek is megosztom a húszórás gyakorlatomat:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése