Legyőzni önmagunkat

Tudjátok-e, hogy van valaki a Négyszögletű Kerek Erdőben, aki még Aromonál, a Nyúlnál is gyorsabban fut? Ő Ló Szerafin. Annyira gyors, hogy még önmagát is legyőzte. Emlékeztek erre a mesére? Ha nem, itt elolvashatjátok!

A Négyszögletű Kerek Erdő után tegnap ismét a Hárshegyet derítettem fel. Több mint egy hete nem táncfutottam már itt; az elmúlt időszak kicsit sűrűre sikeredett munka- és egyéb frontokon. Így már alig vártam, hogy a tavaszi melegben meglátogassam a kedvenc 7km-es ösvényemet. És, ahogy mindig, a Hárshegy most is jó néhány különleges pillanattal ajándékozott meg.

Először Zsófi jött szembe, Mamboval, az óriásuszkárral. Ők itt laknak a házban. Zsófi pszichológus, és mindig mosolyog. Persze, ezen két ismérve között nincsen ok-okozati összefüggés, csak úgy felsoroltam őket. A lényeg, hogy szoktunk egymásnak örülni. Ebbe az örömbe Mambo is mindig bekapcsolódik. Néha versenyt fut velem. Nem igazán kell megerőltetnie magát, gondolhatjátok.

A Szépjuhásznéhoz felérve találkoztam azzal az idős úrral, akivel a tél folyamán már többször is összefutottam, és mindig volt hozzám egy-két kedves bókja. Kissé nehezményeztem, hogy most csak annyit mondott, fussak gyorsabban. Mondtam, hogy futok, most, hogy felértem az emelkedő tetejére tudok majd hosszabbakat lépni (mert az ütem állandó, 160bpm-es ritmust tartok, az emelkedőn aprócska, rövid lépésekkel).

A hárshegyi körön meglepetés fogadott: erdészek fát vágtak, vagy épp a kidőlt fákat darabolták. Köszöntem nekik (én mindenkinek szoktam, akivel találkozom), és az egyik kedvesen jelezte, hogy figyeljek majd, mert a hegy másik oldalán is dolgoznak a kollégái. Kérdeztem, hogy miért vágják ki a fákat, mi történt. Azt felelte, hogy a viharokban sok meggyengült és veszélyessé vált, ezeket ki kell vágniuk.

Kivágott fák

Nyilván egyfelől szívfájdító azt látni, ha fákat vágnak ki. De az is érthető, hogy egy ilyen népszerű sétaövezetben, mint a hárshegyi szív útja, a biztonságra is figyelni kell. Azt meg csak remélni tudom (és ezért remélem is elég erősen), hogy aki dönt, kellő szakértelemmel rendelkezik ahhoz, hogy meghatározza, mi jelent tényleges veszélyt.

A napokban fejeztem be Jordán Ferenc könyvét, Az ember vége, a természet esélye a címe. Nekem tetszett, alapvetően egyet is értek mindazzal, amit leír benne. Ajánlom-e? Nos, aki nem szeretne oldalanként legalább egy, de inkább több igencsak kemény, arcába tolt tükörbe bámulni azt illetően, hogy milyen életmódot él(ünk), az semmiképp ne kezdjen bele. Jordán Ferenc ugyanis kendőzetlen őszinteséggel és rendkívül szarkasztikus hangnemben, számtalan példát felsorakoztatva fogalmazza meg a világunkat és a mindennapi életünket érintő kritikáját. Nézzük csak, mit is gondol a kirándulásról, túrázásról.

„A bolygó minden zugát benyüzsögjük, és magunkat ettől tartjuk természetszerető embernek. Aki jót akar a magányos őzikének, az nem simogatja meg, és követve ezt a mintát, ha szerintünk fontos Patagónia vagy Belső-Ázsia érintetlensége, akkor ne érintsük meg mi sem. Végtelenül önző és buta hozzáállás, amikor ugyan nem akarunk senkit sem látni magunk körül, de mi azért feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy odatoljuk a képünket. A túrázó ember ne érezze egy percig sem, hogy valami csodálatos harmónia jött létre közte és az Anyatermészet között. Ez nem szimbiózis, nem mutualista, nyertes-nyertes helyzet. Sokkal inkább gazda-parazita viszony, ami nekünk jó (tiszta levegő, nyugalom, zümmögő méhecskék), de a természetnek az égvilágon semmi előnye sem származik a kirándulókból. Csak az otthagyott szemét, zaj, emberszag.”

Hogy erről ki mit gondol, mindenki döntse el maga. Én azóta gondolkozom rajta, amióta szíven ütöttek ezek a sorok. Mert nyilván igaz ez. Még akkor is igaz, ha mi sosem hagyunk szemetet a természetben (nem, még a kihelyezett szemetesekben sem, mert nem tudni, van-e, aki időben ürítse, és a szél mindent kifúj belőle; és nem, még lebomló papírzsebkendőt sem a bokorban). Oké, az első lépés, belenéztem a tükörbe, és láttam ott valamit. Felkorbácsolt bennem valamit a tükör. De mi a második lépés? Sok út létezik. Megmagyarázhatom, hogy ez hülyeség, vagy ez irreális elvárás. Ami fontos nekünk, amellett gyorsan találunk érveket. Hogy lehetne rávenni 8 milliárd embert, hogy üljön otthon, ne menjen sehova, főleg ne a természetbe. Míg a másik oldalon meg azt halljuk, hogy a séta az erdőben csökkenti a stresszt, hogy mozogni kell. Hogy az erdőfürdőzést, a shinrin jokut a japán orvosok gyógyterápiaként írják fel a pácienseknek, és a fitoncidok belélegzése jót tesz a szervezetünknek. Szóval nálam a második kérdés mindig az, hogy mi a megoldás? Én mit tudok tenni? Oké, nem váltom meg a világot, de biztos van valami, ami a saját hatáskörömben meg tudok tenni. És vannak terveim!

Nem cuki! Így igaz!

De most térjünk vissza a Hárshegyre. A kivágott fák egy részét elviszik és eladják, de van, amit egyszerűen az útról félretolva ott hagynak. Erre is szükség van, hiszen egy fa számtalan élőlénynek ad otthont. Aprócska rovarok, mikroorganizmusok élnek rajta. És a talajnak is szüksége van a szerves anyagra, a szénre. A lebontók majd szép lassan lebontják az elhalt élőlényeket, így a fákat is, de nem vesznek el a semmibe, hanem visszakerülnek a körforgásba. A természet mintájára próbálkozunk mi mindezt a gazdaságban megvalósítani. A körforgásos gazdaságban. Ami nem új fogalom, bár igyekszünk néha úgy csinálni, mintha épp most találtuk volna fel a csodamegoldást. Csak kicsit lassan haladunk a megvalósításban, a célok elérésében.

Az is egyértelmű volt, hogy sok fa magától dőlt ki az elmúlt időszakban. Gyakorlatilag 50-100 méterenként ott voltak a famunkálatok nyomai a sétaúton. Kicsit átalakulva, megritkulva várja a tavaszt az erdő.

Kidőlt fa

A hegy másik oldalán ismét találkoztam az idős úrral. Ő is körbesétált, csak a másik irányban. Mondtam neki, hogy látja, most már gyorsabb vagyok. Pacsiztunk egyet, és ő még utánam kiabált, hogy Hajrá, szupercsaj! Na, jól van, megnyugodtam, hogy az aznapi bókadagom sem maradt el 😊 

Kivágott fák

És a végére hagytam a nagy bejelentést, hogy tudok futni! Ez nyilván furán hangzik. De az elmúlt évben csak táncfutottam. Pont tegnap volt egy éve, hogy a sífutás során megsérültem. Egy évbe telt, hogy az ülőideg sérülése ne merevítse be a jobb lábam futás közben. Tegnap egészen jó idővel végigfutottam a hárshegyi 7km-es körömet. Mondhatnám, hogy legyőztem önmagamat. Ahogy Ló Szerafin tette.

De ma már azt is tudom (sőt, már este is tudtam), hogy igazából majd akkor fogom legyőzni önmagamat, ha belátom, hogy sokkal jobb nekem a táncfutás.

Lepke február elején. Hmmm....