Lélektúrák Szlovéniában (3. rész) - Az esős Ljubljana

Másnap délelőttre városnézést terveztünk Ljubljanában. Persze, reggel azért rákukkantottam Bryan Instájára, ahova természetesen felkerült egy video a koncertről. Én pedig, akkor még semmit sem sejtve, egy félsoros kommentet odaszúrtam, még totális Bryan-lázban égve. Ennek az lett az eredménye, hogy még aznap legalább 6-8 Bryan fanpage bekövette a profilomat, azóta meg már nem is követem, hogy mennyi. A nyáron ugyanis, az új APPLiA-elnökünk, Hakan Bulgluru példáján felbuzdulva, jó ötletnek találtam, hogy nyilvánossá tegyem a profilom, hogy környezetvédő-tudatformáló gondolataim többekhez eljuthassanak. Persze, Hakan népszerűsége nem csak abból fakad, hogy a török Arcelik cég CEO-ja, hanem abból is, hogy megmászta az Everestet, és ezen igencsak komoly lélektúrájáról egy kiváló könyvet is írt.

Hát, én itt még nem tartok. Feltehetően se CEO nem leszek, se az Everestet nem fogom megmászni. Ha korábban lett is volna ilyen hegymászós ambíció bennem (ami egyébként nem volt), a könyv elolvasása után biztosan tovaszállt volna. Viszont azt talán most már elmondhatom, hogy nekem több Bryan Adams rajongó követőm van, mint neki.

Egy kicsit elgondolkoztam a rajongás természetén is… Vajon mi motiválja ezt az érzést? Miért, kiért rajongunk?

Jung úgy képzelte el a személyiséget, hogy az sokkal összetettebb, mint az ego, a tudatunk. Ott van még a tudatalatti is, ami ráadásul személyes és kollektív összetevőből is áll. A tudatot és a tudattalant együtt hívja Jung Selbst-nek. A tudattalanban benne van személyiségünk elnyomott része, amiről valami miatt nem szeretnénk tudomást venni. Például, mert nem tudjuk összeegyeztetni a társadalmi, kulturális vagy vallási elvárásokkal. Az inferior oldalunk, az árnyékunk. Így fogalmaz: „…a tudat ki szeretne tartani az erkölcsi ideálja mellett, míg a tudattalan a saját (ellentétes irányú) erkölcstelen ideálja felé törekszik, amit pedig a tudat szeretne letagadni.” És benne van minden más is, ami valami miatt nem éri el a tudatosság szintjét. A kollektív tudattalanban az egész emberiség öröklött mintái találhatók. Jung olyan típusokat – az terminológiájával élve, archetípusokat említ, mint az Apa vagy Fiú, az Anya vagy a leány. Bohlen pedig itt nyúl a görög és egyéb mitológiai alakokhoz. Archetípusos tehát minden, ami örökletes, és ezek a tulajdonságok szellemi és fizikai tulajdonságok is lehetnek.

És van még egy nagyon fontos fogalom, amivel meg kell ismerkednünk: ez a persona. Vagy, ahogy Jung maga is hívja, a maszk. Úgy fogalmaz, hogy a persona a kollektív pszichéből sok fáradtsággal létrehozott szeletet jelöli. „… egy maszk, amely az individualizmus látszatát kelti, amely elhiteti a másikkal és az emberrel magával is, hogy individuális, miközben mégis egy eljátszott szerepről van szó, melyből a kollektív psziché beszél.” Nagyon találó szerintem, amikor úgy magyaráz, hogy a persona valójában „Egy kompromisszum az individuum és a társadalom között arról, hogy „az embernek milyennek kell tűnnie”. „

Aztán ott van még az ellentétes nem is: férfiaknál az anima, nőknél az animus. Melyeket szintén igencsak gyakran nem is ismerünk, vagy ha mégis valahogy kapargatják a tudatos szintet, akkor gyorsan elnyomunk.

Hogy is jön mindez a rajongáshoz? Miért is tartottam fontosnak, hogy ezeket a jungi alapfogalmakat egy picit körbejárjuk? Azért, mert Jung szerint mindent, amit a tudatalattiba száműzünk, azt kivetítjük. Kivetítjük másra. Az animusunkat, mi, nők, kivetítjük a keresett és szeretett férfira. Az árnyékunkat valaki másra. Ez utóbbi egyébként kétféle módon is kivetítésre kerülhet: vagy úgy, hogy irtózunk tőle, vagy úgy, hogy csodáljuk érte. Például a kizárólag az otthon melegéért, a családért élő édesanyák gyakran szigorúan elítélik a karriert is fontosnak tartó nőket, vagy éppen ezzel ellentétesen, felnéznek rájuk. És ez fordítva ugyanígy elképzelhető. Ha valamilyen fura, erős érzés önt el minket valamivel kapcsolatban, ha valamire szokatlanul hevesen reagálunk, érdemes magunkba pillantanunk, nem az árnyékunkat látjuk-e a külvilág tükrében…

Jó, jó, vissza Bryanhez. Szóval lehet, hogy a rajongásunk pont abból fakad, hogy csodáljuk az illetőt azért, amilyen, és amilyenek mi, úgy gondoljuk, nem lehetünk, vagy nem leszünk. Általa pedig picit mégis megélhetjük mindazt… mit is? Amihez magunkban nincs erőnk, bátorságunk? Amihez, úgy gondoljuk, nincs lehetőségünk? Talán ez mind benne van.

Persze, rajongásunk tárgya akár az inspiráló szerepét is betöltheti. Ha motivál minket arra, hogy többek, jobbak legyünk. Szóval egyáltalán nem baj, ha találunk ilyen inspirátorokat, más szóval példaképeket magunknak. Vagy mi magunk is válhatunk példaképpé. Ez nem kis felelősség. Én is tisztában vagyok ezzel. Különösen most, hogy egyre több Bryan-rajongó követi az Instámat.

Mindenesetre ne felejtsük el, hogy a rajongás során a fejlődés következő lépcsője, hogy a kivetítést visszavegyük, azaz tudatosítsuk magunkban a bennünk élő képességet, és lépjünk a kibontakoztatás útjára. Az önismereti fejlődés útja talán épp az az út, ami a Selbstből egyre több tudattalant emel fel a tudatosság szintjére. Ha megismerjük és elismerjük azokat a tulajdonságainkat is, amelyek annyira nem passzolnak a maszkunkba.

Én viszont mára befejezem a filozofálást, és most már Ljubljana utcáira lépnék. Az alig több mint kétmillió lakost számláló, 1991-ben függetlenné vált Szlovénia fővárosában mindössze 293 ezer fő lakik. Nekik is van váruk, folyójuk, a Ljubljanica, sok hídjuk, szép belvárosuk, sőt, még a várba felvivő, vagy onnan lehozó siklójuk is, de minden sokkal-sokkal kisebb, mint Budapesten. Olyan kis apró ékszerdoboz, néhány furán groteszk szoborral itt-ott. Gyakorlatilag a belváros akár fél nap alatt is bejárható, főleg, ha szakad az eső, és az ember nem bámészkodik órákat egy-egy kilátóponton. Az időjárással mi sem voltunk szerencsések, de jól felöltöztünk, és az időnként igencsak megeredő eső ellenére a nyakunkba vettük a várost.

Az autót a várhegy lábánál hagytuk, és onnan felsétáltunk a várba. Már a XII-XIII. századból is vannak írásos emlékek ennek a különleges kis erődítménynek a létéről. Ami számunkra különlegessé teszi, hogy itt raboskodott az első magyar miniszterelnökünk, gróf Batthyány Lajos 1844. május 5. és július 23. között. Meg is néztük az emléktáblával ellátott zárkát.

A toronyba is felmásztunk. Innen csodás kilátás nyílik a város központjára, valamint a környező hegyekre is.

Kilátás a vártoronyból

Kilátás a vártoronyból a várudvarra

A várból a siklóval pár perc alatt a Ljubljanica partján, a belvárosban találtuk magunkat. A karácsonyi vásár forgatagában egy gyors ebéd és egy forró tea igencsak jól esett. Dodó utóbbi helyett a forró gint választotta; aznap én vállaltam a sofőrszerepet. Végigsétáltunk a parton, megnéztük a híres hidakat, például a Hármas-hidat, és, persze, Ljubljana jelképét is, a sárkányt és a sárkányos hidat.

A sárkányos híd

A legenda szerint ugyanis itt lakott egy tóban az a sárkány, aki az aranygyapjút őrizte. Iaszón királyfi, az 50 görög harcos, az argonauták vezetője küzdött meg vele, és szerezte vissza a görögöknek. A sárkány pedig azóta is a város szimbóluma. Ma szobrok és cuki plüssök és egyéb kegytárgyak tömkelege emlékezteti a legendára a látogatókat.  

Egy kirakat a belvárosban

Elázva 

Nagyon, de nagyon vizesen értünk vissza az autóhoz, és nagyon jól esett beülni és bekapcsolni az ülésfűtést. Ljubljanának búcsút intve a Bohinji-tó felé vettük az irányt. Bled felé tértünk le az autópályáról. A Bledi-tótól Bohinj nincs messze, nagyjából 20km.  Izgalmas volt látni, már amennyit a sötétedésben és az egyre nagyobb ködben láttunk, hogy ezen a rövid szakaszon átléptünk a hómentes övezetből egy havasba. A két napi esőzés tekintetében ez meglepetés volt számunkra, amikor megérkeztünk a szállásunkra. Egy olyan kis panziót választottunk, ahol étterem is volt: túrás tapasztalatunk ugyanis, hogy nagyon-nagyon jól esik egy-egy túranap végén, ha nem kell még egyszer felkerekedni és elmenni vacsorázni, hanem helyben vár minket egy remek, helyi étterem.

A nagyszerű vacsora közben pedig megterveztük a másnapi túránkat: egy olyan kört, mely a Slap Savicat, vagyis a Savica-vízesést is érinti. Az időjárás-előrejelzés esőmentes idővel kecsegtetett…

Már csak egy dolog hátra van ebből a posztból: a Bryan Adams zene. Én most, stílusosan, a Never gonna rain című számát hoznám nektek.

Egy esős napnak is lehet örülni. Abban is meg lehet találni a szépséget, a jót. Ljubljana így is gyönyörű és nagyszerű élmény volt, és tudtunk neki örülni. Ha nem is vesszük le a cipőnket, az arcunkat fordíthatjuk a szél felé, ha épp ezt kínálja az Univerzum.