Lélektúrák Szlovéniában (4. rész) - A Savica-vízesés

Szlovénia a hegyek birodalma. Területének 90%-án hegyek találhatók. Itt ér véget az Alpok, melynek három vonulata is az ország területére esik: a Júlia Alpok kétharmada (ezen Olaszországgal osztozik), valamint a Kamniki-Alpok és a Karavankák. Ezt követően már a Balkáni-hegységrendszer kezdődik, melyből a Dinári-hegység szintén itt indul. Szlovénia legmagasabb hegye a Triglav, 2864m, a Triglav Nemzeti Park része. További két fontos európai tájegységként a Kárpát-medence, valamint a Mediterráneum egy része is Szlovénia területéhez tartozik. Erdőkben is igencsak gazdag az ország: területének fele erdős terület. Nem véletlen, hogy egy helyen azt írták róla a neten, hogy ha meseországot keressük, akkor irány Szlovénia. A túrázók, kirándulók, biciklizők, hegymászók számára biztosan igaz ez az állítás.

Mi kíváncsian kukucskáltunk ki reggel a szobánk ablakából, milyen is az idő… Sokat nem láttunk, mert óriási köd szállt le a völgyre, de az eső, úgy tűnt, nem esik. A szemközti gazdaság területén a tehenek vidáman és hangosan falták a szalmát. Reggeli és kényelmes készülődés után elindultunk a Bohinji-tó nyugati partján kijelölt kezdőpontunkra, Ukancba. Tényleg elképesztő köd volt. A tó partján végigautózva alig látszott maga a tó. Magyaráztam Dodónak, hogy amúgy gyönyörűek a hatalmas hegyek a tó másik partján, mert én már 2021 nyarán a barátnőimmel jártam itt, de nemhogy a hegyeket, de még a vizet is alig láttuk.

A választott túrakör egyébként nem volt hosszú, kb. 10km. De tudtuk, hogy egyrészt fel kell mászni a Savica-vízeséshez, másrészt nem tudtuk, hogy milyen talaj vár ránk: mennyire lesz havas, sáros az út, hogy tudunk majd haladni. Gondoltuk, ha nagyon gyorsan végzünk, majd sétálunk még a tó partján egy kicsit.

Egészen nagy hó fogadott minket. Érdekes módon az elmúlt napok esőzései nem tették latyakossá; ropogott és süppedt a lábunk alatt. És szép volt a táj. Már amit láttunk belőle.

A Savica-vízesés – magyarul Száva-vízesésnek is hívják – egy csodálatos, 78 méteres dupla vízesés a meredek sziklafalban. 500m-rel magasabban fekszik a Fekete-tó, mely a Savica-forrást, általa pedig a vízesést táplálja. A víz útja a Bohinji-tóba tart, onnan pedig a Keresztelő Szent János kápolna melletti hídnál továbbindul. Az útja során számos forrás és folyó vizét begyűjtve Szlovénia legnagyobb folyóját, a Szávát hozza létre.

A vízeséshez egy nyáron 20 perces, meredek, helyenként lépcsős ösvényen mászhatunk fel a 130 méterrel magasabban található kilátóponthoz, a belépőjegy kifizetése után. Most télen senki nem volt a házikóban, sőt, egy lánccal le is volt zárva az út: jelezték, hogy havas az ösvény, csak saját felelősségre lehet felmenni a vízeséshez. Mi, persze, nekiindultunk. Az út elején három ázsiai turistával találkoztunk, a két nő maszkban túrázott. És sima tornacipőben. A férfi fotózgatott, több készülék is volt nála. Őket gyorsan magunk mögött hagytuk, és mentünk tovább…

Az út alatt a beszélgetésünk fő témája a túracipő volt. Az elmúlt hónapokban sokat foglalkoztam azzal, milyen cipőben is kellene járnunk. Több könyvet is elolvastam, ultrafutók és maratonfutók tapasztalatait bújtam. Belekóstoltam a mezítlábas cipőkbe; ezek a lábbelik ún. zero-droposak, vagyis nincs sarokemelés a cipőbe építve, és jellemzően szélesebb a cipőorr-részük. Követik a lábformát. Én magam is elkezdtem ilyen terepfutó-cipőben futni, és az az igazság, hogy nagyon bevált nekem. Előző nap Ljubljanát is mezítlábas csizmában jártam keresztül-kasul, és, persze, Bryan koncertjét is ebben csápoltam végig.

A túrára viszont a hagyományos, amúgy nagyon komoly és jó, már 10 éve használt Hanwag túrabakancsomat hoztam, mert mezítlábas túrabakancsom nincsen.

Persze, Dodó hosszas monológot adott elő arról, hogy miért kell megemelt sarkúnak és szűkülő orrúnak lennie egy túracipőnek; nézzem meg, hogy ez a technológia már évtizedek óta bevált technológia, no, meg képzeljem el, hogyan lehetne a mínusz harmincban azokban a vékonytalpú cipőkben felmászni az Everestre.

Persze, ilyenkor óvatos kérdéseket én is fel szoktam tenni, pl. hogy 1953-ban, Edmund Hillary és Tenzig Norgay serpa Everest expedícióján vajon a felfogadott, csomaghordó nepáli sherpák hogy bírhatták mezítláb megtenni az utat, vagy, hogy nem lehet-e hasonló marketing fogás a túracipő-technológia, mint a vastagtalpú futócipő… Mert, ugye, bármi mellett lehet kiválóan érvelni, amiben az ember hisz… Dodó maximálisan tudománypárti, amúgy időnként elképesztően hevesen elfelejtve a tudomány alapvetően kételkedő módszerét, amit egyébként ő maga is hirdet. Ugye-ugye, az az árnyék, ha szót kér… Ha a külvilág tükröt tart.

No, de aznap a Savica-lépcsők az ő segítségére siettek, főleg azt követően, hogy elhagytuk azt a fiatalembert, aki egy lapáttal a kezében egyesével lapátolta a lépcsőkről a havat. Mert utána már tényleg eléggé csúszósak és veszélyesek voltak a lépcsők, Dodó pedig látványosan mutatta és magyarázta, hogy csak szűkülő orrú cipőt lehet jól belevágni a hóba, hogy biztonságos lépcsőt alakítsunk ki a lépésekhez.

Én ennél a pontnál kissé jobban aggódtam azon, hogy a köd továbbra sem szűnt, és nem fogjuk látni a vízesést. Ugyanis a kilátóponttól azért jócskán távolabb esik a sziklafal. Szerencsére, nyilván, mert tényleg óriási erővel zúdul le a víz, de ha köd van, hogy fogjuk látni?

Végre felértünk a kis faépülethez, a kilátóponthoz. Ezúttal nem 20 perc volt az út, legalább fél órát vagy még többet másztunk. (Még szerencse, hogy a megfelelő túrabakancs volt rajtunk… Különben akár egy óra is lehetett volna 😉.)

Azt nem mondom, hogy nem látszott a vízesés, de az igaz, hogy jobban hallottuk a hangját, mint ahogy láttuk. Őrült erejét megmutatta és egyértelművé tette a természet így is, hogy misztikus ködbe burkolta a vízesést.

A Savica-vízesés

Dodóval a Savica-vízesésnél

A Savica-vízesés... és egy piros lakat

Elég hosszan elidőztünk a fabódéban… Ittunk forró teát, az nagyon jól esett. Megettük hozzá a még Budapestről magunkkal hozott péksüti-maradékot. Ez így jéggé fagyva, háromnaposan már kevésbé volt finom, de a túrázás körülményei – és főképp energiaigénye – mindig szépít kicsit a valóságon. Közben észrevettük, hogy fölöttünk a hegycsúcsok kezdenek kibújni a ködből, és a Nap megsüti őket. Varázslatos látvány volt, ahogy kb. 15 perc alatt a környező sziklafalak és hegycsúcsok látható váltak. Egészen messzire el lehetett látni minden irányban, alattunk viszont továbbra is köd ült az erdőben. Dodó a szokásos játékunkat játszotta, tippeljem meg, hogy ez meg az a hegycsúcs, no, meg az a távolban a hegyen látható építmény hány méterre van tőlünk. Ez azért jó játék, mert garantáltan ő a jobb benne: nekem ez a tippelősdi nem nagyon megy, ő viszont ügyes benne.

Amikor a Nap előbújt...

Szerintem közel egy órát töltöttünk fenn. Kicsit igyekeztünk a jótékony negatív ionokat is beszívni, ahogy azt az információs táblán levő írás javasolta. Legalább is én; Dodó meg, gondolom, áteresztette a javaslatot a saját tudományos szűrőjén. Persze, a levegőt azért ő is beszívta. Ez egy kicsit más helyzet, mint amikor csodatevő forrásvízről szól a fáma; azt csak én szoktam tesztelni. Végül már felöltözve is fázni kezdtünk, így útnak indultunk lefelé. A három ázsiaival valahol a kilátóponttól 50 méterre találkoztunk; a két hölgy elcsigázva érdeklődött, mennyit kell még menniük. Biztattuk őket, hogy már csak 50 méter, ne adják fel, mindjárt ott vannak. Ezzel az infoval nagyon boldoggá tettük őket.

Jó levegő

Vissza Ukancba, a kiindulópontunkra klassz és izgalmas erdei út várt még ránk. Átkelve a havas mezőn, melyen még senki sem járt előttünk, élvezve a hóban lépkedést, egy fura jelenséghez értünk. A mai napig nem találtam rá magyarázatot, pedig kutattam már a neten jócskán. Átkeltünk egy olyan folyón, amelyben nem volt víz. Csak kövek. Olyan volt, mint egy kőfolyó (a képeken is láthatjátok). Ez rendben, nyilván időszakosan van csak benne víz. Nem ez volt számomra érthetetlen. Hanem az, hogy miért nem volt havas. A folyó két partján a talaj mindenhol bőven hóval fedett volt, de a folyó kövei teljesen szárazok voltak. Nyilván esett oda is hó, csak valami miatt elolvadt. De miért? Ez a nagy kérdés… Miért melegebb a folyótalaj, mint a környező erdei talaj, a környező köves területek?

Hóban lépkedve

A rejtélyes kőfolyó

Hazafelé még megálltunk a Keresztelő Szent János kápolnánál. Sajnos nem volt nyitva, így csak kívülről néztük meg. Lesétáltunk még a tópartra is, ahol fényképezkedtünk kicsit a kacsákkal. A tó nagy részét továbbra is a misztikus köd takarta. Ma ezt az élményt kínálta nekünk az Univerzum.

A Keresztelő Szent János kápolna

A Bohinji-tó

Dodó és egy kacsa

A Bohinji-tó

Az autóban, persze, ismét (vagy még mindig) Bryan Adams szólt. Nagyszerű nap volt, számtalan szép pillanatot éltünk meg ma is együtt. Ezek a pillanatok teszik széppé az életet. These are the moments, that make up my life… Ezt a Bryan-számot ajánlom ma nektek!